Hirtelen jött a lehetőség, hogy egy ismerős Monti in Chiantiból Rómába költözött, de nem akarta feladni teljesen a régi házát, így inkább kiadta nekünk. Az eredeti verzió szerint a húgom családja lakott volna benne, csakhogy a férje a munkája miatt egyelőre nem tudott menni, így felajánlották a lehetőséget nekünk.
Mi már régóta gondolkodtunk azon, hogy amikor majd lesz rá lehetőség, jó lenne legalább pár hónapra a gyerekeket elvinni valahová nyelvet tanulni.
|
|
|
Maria házának bejárata |
Már az előszervezés is nagyon küzdelmesnek tűnt, mivel az én férjem sem tudta a munkáját ripsz-ropsz átszervezni. A legmegvalósíthatóbbnak az látszott, hogy a feleségek menjenek előre a gyerekekkel. Ekkor volt nálam a labda, hogy mit gondolok, bírnám-e, illetve a gyerekeknél, hogy értik-e, legalább a nagyok, hogy mivel jár ez, és hogy vállalják-e? Némi gondolkodás után lelkesen belevágtunk, bár elég vad ötletnek tűnt, úgyhogy nem nagyon vertük a részleteket nagydobra.
Különösen, mert többféle verzió is felmerült, 2 nő 7 gyerekkel, amiben én a bébiszitter lettem volna, a húgom pedig a dolgozó nő, mert neki volt is munkája – csakhogy ettől a várhatóan érkező embermennyiségtől Maria, a ház éppen költöző addigi lakója érthetően kiakadt. Akkor próbáltuk csökkenteni a résztvevők számát, volt 1 nő 2 gyerek, 2 nő 4 gyerek verzió is, végül ez utóbbi maradt.
Közben az világos volt, hogy a magyar iskolával valamit kezdeni kell, és a gyerekek olyan lelkesek voltak, hogy előre tanultak, és letették az osztályozó vizsgákat az egész évi magyar tananyagból. Nem volt ez ilyen egyszerű, mint ahogy leírom, kemény volt, pontos időbeosztást és összeszedettséget igényelt, de a tanárok nagyon segítőkészek voltak, a gyerekeink pedig elszántak.
A kinti iskolát már hívogattuk telefonon, és egy Renato nevű irodavezető megnyugtatott minket, hogy minden rendben lesz, hiszen EU tagállamból jövünk. Annyit kért, hogy jelentkezzünk, amikor majd már ott leszünk.
És akkor eljött az indulás.
