Kora hajnalban indultunk, remélvén, hogy így este érkezünk majd meg. Az úton Bolognáig semmi említésre méltó nem volt, a gyerekek is egész jól bírták. Hamarosan viszont furcsa jelek kezdtek feltűnni a műszerfalon, és éreztem, hogy a szervó sem nagyon működik. Végül Firenze-Nord előtt megálltunk a benzinkútnál.
Matattunk egy ideig a motorháztető alatt, hogy vajon a szervó-olaj folyt-e el, vagy mi a szösz van?
Budapesten nagyon alaposan átvizsgálták korábban, még indulás előtt a Chryslerünket, emiatt mertem remélni, hogy csak valami banális oka lehet az egésznek.
Az akkumulátorjel is felvillant a műszerfalon, úgyhogy oda készültem tolatni némi áramforráshoz, megnézni, még ha furcsának is tűnt, hogy esetleg lemerült volna.
|
|
|
Firenze, Ponte Vecchio - már egész közel voltunk a célhoz |
És akkor tolatás közben leesett.
Az ékszíj.
Egyszer csak ott volt a földön.
Reméltem, hogy nem igaz. De sajnos az volt...
Péntek este hét óra, már minden zárva. A siénai barátaink nem vették fel a telefont, de mindegy is volt, mert épp síelni voltak.
Pestről persze jöttek a nyugtalan SMS-ek, hogy mi van velünk, de igyekeztünk megnyugtató válaszokat küldeni, hisz segíteni 1100 km távolságból úgysem tudtak volna.
Mivel annyi pénzünk nem volt, hogy valami szállodafélébe menjünk, nem maradt más, mint az autóban aludni, és reménykedni, hogy másnap az a bizonyos közeli szerelő, akiről a segítőkész benzinkutasok is meséltek, könnyen megoldja az ügyet, és mehetünk is tovább.
A csomagjainkat átrendeztük úgy, hogy mindenki le tudjon feküdni, és mivel irgalmatlanul fáradtak voltunk, elég hamar elaludtunk.
