Kövess a Facebookon!

Toszkána és hétköznapok

Írások egy magyar család toszkánai életéről, mindennapjairól, saját képekkel illusztrálva. Nem realtime, a fáziskésés kb. három év, a papíron írt napló szerkesztett, kiegészített változata. e-mail:toszkanaeshetkoznapok@gmail.com

KEZDETEK

Címkék

Zenélés Firenzében

2011.10.10. 15:27 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: Firenze Olaszország Toszkána Toscana Porta al Prato Ponte Vecchio Ponte Amerigo Vespucci Arno

 

Reggel 7 után nem sokkal újra megpróbáltunk elindítani a mi autónkat, de nem ment, így a tesóm a másik autóval elment beszélni a szerelővel, és venni egy új ékszíjat.

Mi a gyerekekkel a benzinkútnál töltöttük a délelőtt nagy részét, és mivel túl sokat nem tudtunk tenni, csak fohászkodtunk a Mindenhatóhoz, hogy oldódjanak meg a dolgok.

11-kor visszajött a húgom, és mondta, hogy vett ékszíjat, és ha valahogy a közeli szerelőhöz jutnánk, akkor szívesen megnézik. Megpróbáltuk betolni, beálltak mások is segíteni...és sikerült!

Szép lassan, lépésben eldöcögtünk a műhelybe, az egész talán csak 1 km volt.

Nagyon kedvesek voltak, de szinte rögtön látták, hogy ez nagy falat lesz nekik, mert az ékszíj szakadását az azt működtető csapágy tönkremenése okozta, úgyhogy segítettek időpontot kérni az onnan 4 km-re lévő Chrysler-szervizbe, és bebikázták az autót.

Na, az a 4 km kemény volt.

Éreztem, ahogy egyre kevesebb erő van az autóban, de nem lehetett siránkozni, össze kellett szorítani a fogamat, és csak fohászkodni Istenhez, hogy eljussunk oda, ahova kell.

Elszánt voltam, éreztem, hogy ha megáll, akkor legföljebb tolni fogjuk, de feladni...na azt nem fogom!

Egyre lassabban mentünk, már lépésben is alig.

De aztán végre befordultunk az egyik telep kapuján, és pont ott, az udvarban, a parkolóhely előtt néhány méterrel állt csak le a motor, ahol már a szerviz emberei is tudtak segíteni.

Akkor viszont ki kellett találni, hogy hogyan is legyen tovább. Világossá vált, hogy az autó megszerelése innentől nem 1-2 óra, hanem több nap lesz, úgyhogy azt találtuk ki, hogy a húgom autójába átpakoljuk a mienkből a fontosabb dolgainkat, ő elmegy egyedül a leendő házunkhoz, kiüríti az autót, majd visszajön értünk, és egy újabb adag cuccért.

Hogy a négy gyerekkel és velem addig mi lesz? Ó, hát mi lenne, ez végül is a világ egyik legszebb városa, Firenzében lenni sokak által vágyott dolog, és bár jó messze vagyunk a központjától, na de vannak nálunk rollerek, kis biciklik, majd csak feltaláljuk magunkat.

Úgyhogy megpakoltuk a hátizsákjainkat elemózsiával, vittük a hangszereinket, a térképet, és már kívül is voltunk a kapun. Sebtében kellett, hiszen zárták a szervizt, szombat délután kettő óra volt.

Azt, hogy ennyire messze vagyunk, azért nem gondoltuk. Csak mentünk, és mentünk befelé, az ötéves a biciklijén, a hétéves, a tizenkét- és a tizennégy éves rollereken, én pedig gyalog. Néhányszor megálltunk pihenni és enni a nálunk lévő uzsonnából, egy McDonald’snak pedig használtuk a mosdóját.

Több mint két és fél óra volt, mire megtettük a szükséges – utólag lemértük – hét és fél kilométert.

Az Arno folyó Firenzében az Amerigo Vespucci híd mellől fényképezve,

a távoli háttérben a Ponte Vecchio

 

Az, hogy megpróbáljunk zenélni az utcán, eleinte csak viccként merült fel. Ugyanakkor a nagy fiunk a délelőtti benzinkúti várakozásnál már megpendítette, hogy mi lenne, ha a maga részéről előkapná itt a trombitáját...

A nagy menetelés vége felé elértük a Porta al Prato városkaput, és nem sokkal délután 5 előtt elénk tárult az Arno folyó. Egy ideig mentünk a partján, azután valahol a Ponte a Santá Trinitánál, azaz 1 híddal a híres Ponte Vecchio előtt bekanyarodtunk a házak közé barangolni.

Az Amerigo Vespucci-híd másik oldala

 

Ám ekkor már második gyermekünk, a fuvolás is pedzegette, hogy mi lenne, ha ő itt most rögtön fuvolázni kezdene, kitehetnénk egy sapkát, és legalább lenne miből kifizetni az autót, és mehetnénk tovább. Abszolút nem így voltunk addig szocializálva. Nehezen is fért össze a fejemben a konszolidált élet képével, hogy az ember az utcán zenél, na. De belementem.

Úgyhogy az egyik mellékutcában félénken, egymást váltogatva elkezdtük. Aki épp nem játszott, az addig a kicsikkel foglalkozott. A kalapot kitettük, és némi idő múlva megálltak az emberek, és a kalapba is került valami. A fiunk az egyik rövidebb szünet alatti pihentető sétája során felfedezett egy forgalmasabb sétálóutcát, amely a Ponte Vecchio folytatása, és azt mondta, hogy ne félősködjünk, menjünk oda és kész, ott biztos jobban is lehet keresni, ő akkor is megy, ha mi maradunk. Na jó, menjünk, próbáljuk meg.

Tényleg jobb volt, már csak azért is, mert azon az utcán többféle képző- és előadóművész is volt, így egy fura forgatag részének éreztük magunkat, a kislányok kőröztek mellettünk a biciklijeikkel, összebarátkoztunk a bazári árusokkal, a gyerekek a keresményükből vettek különböző kutyafüléket náluk. Gyönyörűek, barátságosak voltak a délutáni fények, kedves hangulattal borították be a körülöttünk lévő középkori épületeket.

Úgy este hét körül hagytuk abba, mert lassan oda kellett sétálni ahhoz a ponthoz, ahová a húgom értünk jön majd. De nem jött. Legalábbis nem a megbeszélt időben. Úgyhogy ültünk a naplementében az Arno partján az Amerigo Vespucci-híd északi kijáratánál, a négy gyerek meg én, vártunk, ettünk és beszélgettünk. Hogy kinek mi volt a nap fénypontja. És melyik a mélypontja. És hogy ez az egész most valami szörnyű, vagy szép, vagy milyen dolog vajon, amit megélünk? Milyen érzés volt az utcán zenélni? Szégyen ez vajon? Vagy büszkeség, hogy értesz valamihez, és szükség esetén ki tudtál hozni belőle valamit? Mit szólnának ehhez a pesti ismerősök? Ajajaj, lehet, hogy jobb, ha nem tudják?

Az Arno túlpartja onnan nézve, ahol vártuk a húgomat

 

Eltelt így vagy másfél óra, miközben az SMS-ekből tudtuk, hogy a húgom úton van értünk. Nem sokkal 21.00 előtt tényleg megjött.

Kiderült, hogy neki sem volt egyszerű a napja. Ugyebár elvitte a saját autójába pakolt cuccokat a leendő lakóhelyünkhöz, és ott Maria, a házat nekünk átadó addigi lakó segítségével mindent kipakoltak, majd visszaindult, hogy a szerviznek az esti zárása előtt még az ott lévő Chryslerünkből a maradék cucc újabb részét bepakolja az ő autójába, és felvegyen utána minket. Csakhogy az idegesség miatt nem evett, emiatt, és a pesti indulás előttről is gyűjtögetett alváshiány miatt legyengült, a Firenze és Monti in Chianti közötti szűk kanyarokat – merthogy nem a gyorsforgalmi úton ment - hegyen-völgyön át visszafelé már nagyon rosszul bírta, úgyhogy mire a szervizbe ért, alig élt a fáradtságtól és a rosszulléttől. Mindenesetre a szerviz emberei nagyon kedvesek voltak, és látván a kiszolgáltatottságát, átpakoltak neki amit csak gondoltak az egyik autóból a másikba, így sikerült az este 19.00 órai zárásra befejezniük. Akkor evett egy kicsit, és elindult értünk a hídhoz, és ugyan hosszú kacskaringózás, útkeresés után, de végül megérkezett.

Igen ám, de nélkülünk is tele volt az autója, mert a jó szándékú segítők a nálunk lévő rollerokat, bicikliket persze nem kalkulálták be.

Lungarno Amerigo Vespucci, azaz az Arno folyó partja,

itt pakoltuk ki-be az autót

Úgyhogy kipakoltuk ott, az Arno partján a járdára az autót, majd be, majd újra ki, hogy még valaki beférjen, és ez így ment egészen addig, míg minden ajtót képesek nem voltunk bezárni úgy, hogy közben mindannyian, és minden cuccunk is ajtón belül legyen.

Na ekkor már csak egyfolytában röhögni bírtunk mindenen.

A gyerekek feje ugyanis nem látszott ki a rájuk pakolt cuccoktól, a mi nyakunkban bicikli és hangszerek...de azért elindultunk valahogy.

Ott az autóban tudtam meg, hogy a szerviz a gyors átnézés során csinált egy előzetes árkalkulációt, hogy mennyibe kerülhet megcsinálni az autónkat. Na akkor újra kitört belőlem a kacagás. A mondott összeg annyira abszurd volt, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy a Mindenható, aki minket idevezérelt, majd nyilván gondoskodik, hogy legyen miből kifizetni, és ettől felszabadultam.

Ahogy haladtunk, gyönyörűbbnél gyönyörűbbek voltak a pici, kivilágított középkori jellegű települések, ügyesen kellett lavírozni a néhol falak között vezetett szűk úton.

A gyerekek rögtön elaludtak, a húgommal beszélgettünk, zenét hallgattunk, vidámak voltunk. Egyre több helységnév volt a korábbi Google-os térképböngészések miatt ismerős, ahogy közeledtünk a vágyott helyhez.

Jó volt megérkezni. A mienk is beillett a korábban látott kivilágított középkori jellegű picike települések közé, ennél többet akkor még nem láttunk belőle. A házunk nagyon barátságosnak tűnt, feltámolyogtunk a lépcsőn, vittünk néhány takarót, és az emeleti hálószobákban mindenki lehuppant egy ágyra.

Maria is akkor ért épp haza egy vendégségből a kislányával, bemutatkoztunk egymásnak, kérdezte, hogy tud-e bármiben segíteni, de megköszöntük, és mondtuk, hogy csak alvásra van most igazán szükségünk.

De azért nem csak arra volt.

A húgommal egy szobába kerültünk, és bár a gyerekek már rég aludtak, mi még sokáig beszélgettünk. Ez egy ennyire sűrű nap utáni felkavart érzelmi állapotban nagy ajándék tudott lenni.

 Folytatás.

A bejegyzés trackback címe:

https://toszkanaeshetkoznapok.blog.hu/api/trackback/id/tr403381655

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása