|
|
|
Monti in Chianti a mi borgónkból nézve |
Másnap a húgom már ment dolgozni, mi pedig a gyerekekkel otthon maradtunk, és a szomszéd néni, Rometta erősen lehelős toszkánai nyelvjárásban elmondott útmutatása alapján lesétáltunk a dombocskán lévő töredékfalunkból Monti in Chianti központjába. Félúton megálltunk a templom előtti terecskén inni, mert nagyon meleg kezdett lenni. Megnéztük a helyi boltot, a postát, és a buszjáratot Siena felé, amiből sajnos csak egy volt, az is reggel 7-kor, hazafelé pedig délután kettő körül.
|
|
|
A templom, ami félúton van Monti felé |
A következő napok egytől-egyig ilyen ellentmondásosak voltak: egyrészt volt ez az idilli rész, a gyerekekkel sétálgatós, beszélgetős, fánksütögetős, a másik pedig a görcs a gyomorban, hogy miből fogjuk kifizetni az autót; a nekiveselkedések, hogy addig is, amíg nincs állásom, legalább az utcán zenéléssel keressünk valamit, és a lelkiismeret-furdalás, hogy milyen anya vagyok én, hogy dolgoztatom a tinédzser gyerekeimet.
Ezekben a napokban volt, hogy az egyik éjszaka az idegesség miatt nem bírtam aludni. Véletlenül ugyanis a munkaügyben épp éjszakára is Firenzében maradó tesóm autójában felejtettük a fuvolát meg a trombitát, és teljesen belelovaltam magam a félelembe, hogy nehogy valakinek megtetsszenek, és ellopja őket az autóból. Ahogy az ezen is való görcsölésem csúcsára hágott, figyeltem fel arra, hogy gyakorlatilag egész éjszaka énekeltek az ablakunk alatt a madarak. Nem tudom milyen fajták lehettek, de Magyarországon az emlékeim szerint inkább hajnalban és napnyugtakor jellemzőbb a madárdal, ennek az éjszakai nótának akkor nagyon különös hangulata volt.
|
|
|
Kilátás a hálószobaablakból |
Csütörtökön a férjek telefonáltak, hogy indulnak hozzánk a húgomék három lányával együtt, és péntekre meg is érkeztek. Nagyon örültünk egymásnak, sétáltunk a férjemmel a környéken, és megmutattunk neki a gyerekekkel mindent, délután pedig együtt elmentünk az épp elkészült Chryslerért Firenzébe. Hál'Istennek a szerelőknek sikerült még a legutóbb mondottaknál is lejjebb szorítani a költségeket, úgyhogy az ezt intéző kulcsembernek vittünk egy kis magyar fűszerpaprikát köszönetünk jeléül – meg persze fizettünk is. Ezután megpróbáltunk volna sétálni Firenze belvárosában, de az autó elhelyezésében nem volt semmi tapasztalatunk, és csak nagyon távol a központtól sikerült megállni. Addigra az utazás miatt kihagyott éjszakától meg a szervizben töltött óráktól a férjem már annyira fáradt volt, hogy kicsit sem vonzotta, hogy most akkor gyalogolhat ki tudja hány kilométert oda-vissza, hogy láthassa a belvárost, még ha az a világ egyik legszebbje is, szóval inkább hazaindultunk.
Elég nagy dugó alakult ki este fél 11 körül az egyik picike faluban, Ponte a Bozzonéban, mert körmenetet tartottak, de érdekes módon a külföldi rendszámú autók előtt – és persze a mieink is ilyenek - a forgalmat irányító rendőr elintézte, hogy meg-megnyíljon a tömeg.
