A polgármesteri hivatalban az ügyintéző hölgy szóba hozta a sulibuszt is.
Az elején nem voltam biztos benne, hogy igénybe vennénk, mivel volt autónk, és egyelőre még nem dolgoztam, tehát időm is. Egész délután ezen gondolkodtam, miközben elmentem délre az ovisért, majd megvártuk a 12.40-kor végző kisiskolást, hazamentünk, majd visszaautókáztunk 16.30-ra a nagyokért, és újra haza. Mivel a suli tőlünk 15 km-re volt, ez napi 90 km-t jelentett, az ezzel töltött időről nem is szólva. Gondolom érthető, hogy másnap reggel már mentem is újra a hölgyhöz a polgármesteri irodába, hogy mégis igényelnénk a sulibuszt. Az egyedüli nehézség az volt, hogy a reggeli buszra papíron nem fért fel az ovis kislányunk, úgyhogy reggel őt külön, ha nem is olyan feszes időbeosztással, mint a nagyokat, de be kellett autóval vinni. Ez is egyébként egy héten belül megoldódott, mert végül mégis felfért.
|
|
|
A sulibusz megállója a szomszédaink háza előtt |
Az meglepett mindenesetre, hogy ezen a ritkásan lakott környéken micsoda fejlett sulibuszhálózat van. Magyarországon úgy, hogy a fővárosban laktunk, mind a pesti suli iskolabuszának megállójához, mind az iskola közelében megállóval rendelkező BKV járathoz olyan 8-8 perc sétára volt szükség, mégpedig úgy, hogy közben kiváltságosak voltunk, hogy a mi iskolánk azon kevesek egyike, amelyik egyáltalán működtet sulibuszt. Ehhez képest Chiantiban a viszonylag eldugott kis töredékfalunkban a 4 házzal arrébb lévő szomszédunk előtt volt a sulibuszmegálló.
|
|
|
Kilátás a sulibuszmegállóból |
Volt még egy epizód, ami miatt végképp a sulibuszra voksoltam, mivel az oviba járás második napján, amikor mentem délben E.-ért, visszafelé nem indult el az autó. Rögtön érzékeltem, hogy az akkumulátort szívta le valami, és különös oknál fogva korábban annyira közel sikerült megállnom az óvodaépület falához, hogy csak bátorságot kellett vennem, és megkérnem az óvónéniket, hogy legyenek kedvesek megengedni, hogy az autóban lévő hosszabbító (mindig volt nálunk ez is, meg az akkutöltő is) egyik végét hadd dugjam be az ablakon a konnektorhoz. Míg vártuk, hogy töltődjön, szóltam az épp a suli udvarán játszó nagy gyerekeinknek, hogy ne ijedjenek meg, hogyha hamarabb érnek haza, mint mi, majd lefeküdtünk Eszterrel az autóba a délutáni szunyókáláshoz. Amikor felébredtünk, tettünk azért a környéken egy sétát, hogy feltérképezzük az elérhető szerelőket, de nagyon reménykedtem, hogy nem lesz rá szükség. És nem is lett, hála Istennek pont eléggé feltöltődött ahhoz, hogy elinduljunk időben, és a nagyokat már mi vártuk otthon a busznál.
