Toszkána és hétköznapok

Volt egy csuda pofa nápolyi származású szomszédunk, Vito. Alacsony, pocakos emberke hosszú, fekete, hátul összecopfozott hajjal. Már az első nap biztosított bennünket, hogy bármire szükségünk van, szóljunk, és ő segít. Feleségével, Annával, és két gyermekükkel az egyik központi terecskén lévő ház földszintjén laktak. Régebben kamionosként dolgozott, és így jónéhányszor járt Magyarországon, leginkább Debrecenre emlékezett, „Debrecsen” -nek ejtette.

Kiválóan főzött, sütött, így amikor a borgóban ünnep volt, őt kérték meg, hogy a lila akácos ház aljában lévő kemencében süssön pizzát és mindenféle finomságot. Amikor épp ilyen munkája nem akadt, akkor a környék földjein próbálkozott beszállni a szőlő, vagy az olajfák metszésébe hol több, hol kevesebb sikerrel. Felesége, Anna délelőttönként több panzióban (agriturismo), délután pedig magánházaknál takarított. Finoman szólva sem tartoztak a módosabbak közé, ennek ellenére három autójuk, és két motorjuk volt, de sosem értettük, hogy miből tartják fenn.

 A fiának megparancsolta, hogy a mellettünk lévő dombon a luxusrezidencia német tulajdonosának a csemetéjével barátkozzon azzal a kifejezett céllal, hogy hátha valahogy beházasodhat családjukba. Emiatt a fiú vad motorozásokat folytatott az elkényeztetett német sráccal, időnként idegesítve ezzel a környéken lakókat.

Minden áldott este jó hangulatba hozta magát némi saját készítésű limoncellóval, és kiült a terecskén lévő kút mellé vacsora után, hogy pletykákkal szórakoztasson bárkit, aki épp ráért. Az elején még komolyan vettük ilyenkor eldübörgött intelmeit, hogy kivel vigyázzunk nagyon, ki a falu zsiványa, és - szabad fordításban - Miss Disznője (így fogalmazott: maiale di Monti). Egy alkalommal megpróbálta elhitetni velünk, hogy nyert a lottón, csak Anna még nem tudja, pedig annyi, de annyi pénzt, hogy a trafikos nem is tudta azonnal kifizetni neki, hanem mondta, hogy jöjjön vissza a jövő héten. Úgy mesélte, hogy félt a trafikban a szelvényt megmutatni, nehogy valaki meglássa és ellopja.

Volt, hogy délutáni csúcsforgalomban a többiek feje felett átkiáltott nekem a főtéren, hogy „Na mi van, kisbabát vársz, vagy csak sokat ettél?!” - épp mindenki kint trécselt a háza előtt, az okozott sokk miatt azonnal fogyókúrába kezdtem. Ezekkel együtt bírtuk Vitóékat, kínálgattuk őket paprikás krumplival, gulyással, krumplis pogácsával és debreceni kolbásszal, amiket hálásan fogadtak, és cserébe kaptunk többféle pácolt olajbogyót, fűszereset, fokhagymásat, csípőset, meg sima sósat. Aztán amikor egyszer Vito bevallotta, hogy az olajbogyót igazából összelopkodta a környék fáiról, akkor nagyot néztünk.

Már három éve elvált Annától, mostani feleségétől, és az olasz törvények szerint tovább nem élhettek volna közös lakásban, úgyhogy éppen ezt a problémát készültek megoldani a gaiolei önkormányzattól igényelhető szükséglakással. Csakhogy Vito egyfolytában siránkozott, hogy mi lesz akkor ővele: egyedül maradni is nyomasztó, és Gaiolét, mint várost is utálja, csak a környéke vonzó.

Miután egyik este a kislánya sokáig hancúrozott a mieinkkel, meghívtuk, hogy vacsorázzon is nálunk. Hihetetlenül szelíd kislány volt, élesen elütött a szüleitől, akik szintén nem értették, hogy honnan pottyant közéjük. Ők is átjöttek érte vacsora után, és jót veszekedtek a nappalinkban. Sokáig maradtak, és kifejezték, hogy szerintük mennyire szükséges lenne gyorsan kimeszelni a házunkat. Mivel ugyebár a tisztázatlan tulajdonviszonyok és az anyagiak hiánya miatt ez nem volt ilyen egyszerű, így megállapodtunk, hogy egy alapos, a gerendák közéig is elható takarítás azért mindenképp ráférne a házra, úgyhogy felajánlották a porszívójukat, ami nekünk nem volt. A porszívóval együtt áthoztak egy csomó szuper állapotú kinőtt ruhát is.

Ők voltak az elsők, akik kicsit sem viselkedtek már kezdetben sem tartózkodóan velünk. A többiek körülbelül valami ilyesmi elvet követtek: "tisztellek annyira, hogy nem mászom bele mélyebben az életedbe, nem ítélgetlek, de ha szükséged van rám, és hívsz, azonnal jövök".