A nyelvvel továbbra is egész jól haladtunk mindannyian. Legjobban a fiunk, akinek alapjai is voltak, és az iskola mellett nap mint nap órákig szótárazva olvasott. Ő lett mindannyiunk interaktív szótára is, amely szerepet nem mindig élvezett. A három lány leginkább hallás után tanult.
A gaiolei játszótéren szerzett ismerősünk, Sofia nálunk ebédelvén ismertetett meg minket a "forró" szóval: brucia (brucsa), csakhogy Toszkánában felnővén ezt úgy ejtette, és a lányok is úgy alkalmazták hetekig, hogy: "brusa".
Én is kevertem időnként különböző kifejezéseket: az egyik szomszédot meg akartam kínálni gyümölcsteával (infuso), erre általános derültséget keltve azt sikerült megkérdeznem: „Vuoi un po' di confusione?”, azaz: „Szeretnél egy kis zűrzavart?”
Észrevettük, hogy a beszélt nyelvben nagyon gyakran használják ragozás helyett az általános alanyt, kb. úgy, mintha magyarul ahelyett, hogy megyünk (andiamo), úgy fogalmaznánk: menés van (si va). Számomra ez és a ci vonatkozó névmás voltak azok a nyelvi jelenségek, amelyek jelentésével a legnehezebben birkóztam meg, pedig nagyon sűrűn előfordultak. A „ci”-ben megzavart, hogy visszaható igékben is használatos, de ezen kívül az is volt vele a bajom, hogy használatára hiába kértem olasz anyanyelvűtől iránymutatást, nem tudott ilyennel szolgálni. Így aztán időnként lelassulva néztem magam elé, amikor beszéltek hozzám, és hiába értettem egyenként minden szót, de a „ci” miatt a tartalom mégsem volt teljesen tiszta. Később az olaszul kiválóan beszélő húgom nevetett rajta, hogy milyen abszurd, hogy elvártam egy olasztól, hogy magyarázzon el nekem egy italianizmust. Ja, és végül küszködésemet megszánva a fiam kb. 3 mondatban összefoglalta a „ci” használatának lényegét, azóta semmi bajom vele.
Az iskola lassan végéhez közeledett, így napokon át évzárókra jártunk. Mivel az iskolában tanító szomszédunk (Martina), aki a beíratkozásnál is segített, volt az előadások egyik koordinátora, ezért már a készülődésről is rendszeres híradásokat kaptunk tőle. Megmelengette a szívemet, hogy mennyire figyeltek rá, hogy komolyabb nyelvtudás híján legalább a mozgásos vagy zenés feladatokba maximálisan bevonják őket. Azt hiszem nem a mi lányaink adták fel a gyenge nyelvtudásukkal a legnagyobb leckét a szervezőknek, hiszen egyikük osztályában volt egy Down-szindrómás fiú, akit simán bevonták a műsorban az olyan jelenetekbe, amibe csak lehetett. Teljesen oldott volt a hangulat, senki nem stresszelt a hibákon, csak élveztük egymás társaságát.
