Vágytam érdekes emberi találkozásokra, így amikor a polgármester vacsoráján kiderült, hogy szoktam írni, akkor Simone, a villany- és vízszerelő felvetette, hogy mi lenne, ha összehoznának egy, a környéken lakó igazi angol íróval. Persze lelkesedtem, bár magamban kétségbe vontam, hogy egy ekkora kaliberű angol író, miért lesz majd rám, a kis nudlira kíváncsi, de sebaj.
Annyit tudtam, hogy Matthew Spender szobrász és író, és hogy 15-20 évvel ezelőtt az egyik könyvét angolul a toszkánai életükről, az építkezésükről, emberi találkozásaikról írta, címe Within Tuscany, és hogy az ismerőseink közül néhányan szerepeltek benne, amire nagyon büszkék.
Matthew – vagy ahogy nekem bemutatkozott: Matteo - Spender és Maro Gorky háza a San Sanoba vezető út egyik leágazásának rejtekében bújik meg. Korábban, a találkozó összehozóját kérdeztem, hogy ki kéne-e öltöznöm, de a válasz az volt, hogy ne izguljak, ők művész emberek, és nem adnak különösebben az ilyen formaságokra. Amikor megérkezésemkor Matteo beinvitált, még nagyon zavarban voltam, de elképesztő természetességgel a konyhába vezetett, ahol a feleségét is bemutatta. Pár mondat után kiderült, hogy beszélek az anyanyelvükön, de az angollal szépen beégtem, mert az agyamban a csatorna addigra teljesen olaszra állt rá, és egyszerű szavak is olaszul tolultak a számra, úgyhogy felajánlották, hogy váltsunk nyelvet, nekik egyformán jó mind a kettő.
A kávé főzése közben kérdezgettek, hogy mit csinálunk Toszkánában, én pedig őket az ő életükről, és a munkájukról.
Közel 40 éve költöztek ide, itt nevelték föl a gyerekeiket. Kérdeztem Matteot, hogy olasznak, vagy angolnak érzi-e magát ennyi idő után, a válasza az volt, hogy mindkettőnek, de leginkább egyiknek sem, jobban tetszik neki ha kozmopolitának nevezheti magát.
Szóba jött Matteo könyve, amit nem olvastam, ezért mesélt róla, hogy a kilencvenes évek elején írta olyasmikről, mint Frances Mayes a sajátját, csak nem futott be vele akkora pályát, olaszra is csak nem sokkal találkozásunk előtt fordították le. A Napsütötte Toszkána című könyvről nem volt jó véleménnyel, nem tartotta eléggé igényesnek, szerinte tele van banális dolgokkal, mint például a receptek. Kifogásolta még, hogy az írónő könyveiben túl sok a konkrét termék (pl. bor), illetve bolt, vagy mesterember ajánló, túl üzletszerűnek találta a munkásságát. Kritikáiban nem teljesen tudtam vele azonosulni, de – és ezt elmondtam neki is – ebben szerepe volt annak, hogy F. M. sorozatának első könyvét Pesten építkezés közepén egy szürke, hideg időszakban olvastam, és akkor nagyon üdítően hatott, sőt, a belőle áradó feeling valósággal megédesítette a nyomott januárt. Aztán odaadtam a környezetemben több embernek, a nők áradoztak a hangulatról, a férfiak meg fanyalogtak, hogy nem történik benne semmi.
Az emeleti részen is körbevezetett, és amikor kiléptem az erkélyre, pávák ugrottak fel a korlátra. A korláton túl a Chianti szőlők felső ágait súrolta a tekintetünk, Maroval összenéztünk, hogy ebből a szögből szeretjük a legjobban látni a sorokat, ahogy selymesen és rendezetten hullámoznak.
A toronyszoba létrájára egyedül küldött fel, hogy nézzek körül, fent találtam Matteot, egy íróasztal mögött. Kikukucskáltam a a toronyszoba ablakából, majd Matteo felhívta a figyelmemet a dolgozószoba beépített szekrényeinek olajfa ajtajára.
Megbizsergetett az a szabadság, ami Maro Gorky művésznő személyiségéből áradt, és az, hogy 60 év fölötti kora ellenére belülről sok tekintetben kislányos maradt.
