Átugrottam rajta, de eddigre volt már a férjem nélkül, csak a gyerekekkel is egy kellemes sienai emlékünk, egy szabadtéri zenei fesztivál, melyen a város különböző pontjain voltak párhuzamosan a legkülönfélébb stílusú koncertek. Azon a vasárnapon úgyis találkoztunk volna délután néhány ismerőssel a San Marco kapu közelében, így aztán a találkozó végeztével nem haza mentünk, hanem benn maradtunk a városban. A találkozó maga sem volt akármi, egy ismerős középkorú házaspár ünnepelte az ezüstlakodalmát. Nem tűnt túl vakmerő dolognak utána egyedül négy gyerekkel belevágni egy hosszúnak ígérkező estébe, mert elég pihentek voltak, délelőtt sokáig alhattak.
Az első állomásunknak egy olyan jazzkoncert ígérkezett, amelyről azt olvastuk, hogy különböző képzőművészeti remekekhez komponálták a zenét. A helyszín a Dóm téren lévő Santa Maria della Scala, a híres, régi kórház, ma pedig régészeti múzeum és kiállítóterem épülete volt.
Viszonylag korán értünk oda, a múzeum még nyitva volt, amíg onnan el nem ment az utolsó látogató, addig a jazzkoncert nem kezdődhetett el. Így hát kint üldögéltünk jónéhányan a Dóm téren, vártunk, és beszélgettünk, a gyerekek meg föl-alá rohangáltak a téren. Az egyik önkéntessel elegyedtem szóba, aki Milánóból jött. Mesélte, hogy a többnapos fesztivál alatt egy diákszálláson alszanak a közelben, melyet a szervezők biztosítanak számukra, és mivel minden nap van 1-2 rendezvény, be vannak osztva, hogy mikor hol kell lenniük. Mivel amúgy is érdeklik a fesztivál programjai, és jó az önkéntesek közössége is, így szívesen vállalta az ideutazás költségeit.
Ezen a koncerten véletlenül összefutottunk néhány ismerőssel is a szomszédságból, mindettől egészen otthonosan éreztem magam, nem pedig csak egy kívülálló idegennek, aki valahogy idekeveredett.
Elég megilletődötten léptünk be azután az ősrégi épületbe, sok kiállítótermen kellett áthaladnunk, mire a koncerterennek berendezett szobába értünk. A jazzkoncert színvonalas volt, végig vetítették a háttérben azokat a műveket, amelyekre a zenéjükkel a maguk módján reagáltak az előadók. Az összekötő szövegeket is tátott szájjal figyeltem, mert már kezdtem értelmet találni a rengeteg általános alannyal megtűzdelt, lehelős toszkán nyelvjárásban elhangzó beszédben is. Fülembe csengő emlék maradt például, ahogy a darabok kezdetén az egyik gitáros rendszeresen elkurjantotta magát: „szi zsoha”! (Azaz si gioca = kb. játsszunk, vagy esetleg az általános alany miatt így pontosabb: játékra fel!)
A nagyobb gyerekeink értékelték a zenét, de az várható volt, hogy a kisebbekkel több órán át nem biztos, hogy egy jazzkoncerten ragadhatunk.
Kiosontunk hát, és egy ideig lefelé sétáltunk, majd balkáni népzene hangjait követve egy apró téren lévő szabadtéri színpadhoz jutottunk. Itt sokan körbe táncoltak a vidám zenére, úgyhogy a gyerekek könyörögtek, hogy maradjunk sokáig, tizenhat éves fiunk képes volt a cél érdekében a nyakába venni az egyik kishúgát is, én cipeltem a másikukat, és bármilyen késő is volt, maradtunk.
Egy idő után végül mégis elindultunk, már csak egy Beatles stílusú koncert keresztezte az utunkat a parkolóhoz vivő mozgólépcsőig, de az inkább az én ízlésemhez állt közel, mint a gyerekekéhez, úgyhogy azt csak pár percig élveztük.
