Begyűjtöttünk néhány ötletet a Palio körüli rendezvényekről, így az esténként hétkor zajló próbafutásokról is. Egyik este arra járván megálltunk Sienában, de alig bírtunk kiszállni az autóból, mert annyira zuhogott az eső. Végül sikerült időben a Campóra érnünk, de csak néhány lézengő embert találtunk. Amikor az egyik kávézóban érdeklődtünk, akkor mondták, hogy a vihar miatt lefújták az aznap esti próbát. Csalódottan hazabattyogtunk. Otthon nem tudtunk meleg vizet csiholni, némi próbálkozás után a probléma megoldását másnapra halasztottuk. Másnap szembesültünk vele, hogy a valószínűleg egy villám tett kárt a vízmelegítőnkben, ezért volt csak hideg vizünk. Még szerencse, hogy addigra volt ötletünk, hogy kit hívjunk ki megszerelni. Ő azt válaszolta, hogy majd egy órácska múlva jön. Akkor tanultam ezt a kifejezést: „oretta”, azaz órácska. Kérdeztem a szomszédokat, hogy ez kevesebbet, vagy többet jelent, mit egy óra, a válasz az volt: bármit jelenthet.
A szomszédokkal a Palioról is beszélgettünk. Martina aki született sienai, nagyon vad ötletnek tartotta, hogy magán a versenyen részt vegyünk a 4 gyerek meg én. Azt javasolta, hogy menjünk inkább a contradák felvonulására, bár nem volt biztos benne, hogy a júliusi előtt és után is tartanak ilyet.
Beállított a nagylányom osztályfőnöke is, nem hozzánk jött, hanem a szomszédunkban lakó barátnőjét látogatta meg, csak meglátta kint játszani a gyerekeinket, és megismerte őket. Ő elmagyarázta, hogy hogyan tudja elképzelni a Palion való részvételünket: kora délután beköltözni a Campo közepére, és estig ott kihúzni. Nem akarta nagyon elvenni a kedvünket, de hát ez tagadhatatlanul extrémnek tűnt.
Tömeg a Campón a Palio előtt
A gyerekek az utcán bandáztak föl-alá a szomszéd gyerekekkel, mint rendesen, ezekben a napokban új elemként bekerült a palackos fröcskölődés: az utcai ivókútnál megtöltöttek két literes üdítős üvegeket hideg vízzel, és egymást locsolták vele. Ez az ivókút egyébként pont a konyhaablakunk alatt volt, és ínséges időkben ki-kijártam egy-két fazék vizet hozni onnan spórolásból.
A vízmelegítő ügye megoldódott (olyan 2 órát jelentett ez esetben az „oretta” :)), csak egy biztosítékot kellett kicserélni, úgyhogy röviddel később lementünk a völgybe Catiaékhoz vendégeskedni. Beszélgettünk, majd egy idő után mindenki átöltözött fürdőruhába, és a nagy gyerekeinkkel egyidős lányukkal együtt mindannyian átsétáltunk az egyik szomszéd házba fürdeni a medencében. Ez a ház egy amerikai családé volt, és távollétükkor a szomszédok tartották a medencét rendben, amelyet a tulajdonosok annak szabad használatára adott engedéllyel háláltak meg.
A medencés ház kapuja
Eközben viharfelhők gyülekeztek, és hirtelen villámok is kezdtek cikázni, úgyhogy kirángattuk a gyerekeket a medencéből, de már csak annyi időnk maradt, hogy beálljunk az eresz alá, mert ömleni kezdett az eső. Egy idő után meguntuk az fagyoskodást vizes fürdőcuccban, úgyhogy átvágtunk az udvaron, hogy Catiáék házában megszárítkozzunk. A házukban a tetőszigetelés résein eddigre a legváratlanabb helyeken tört be az eső, amelyet Catia lavórok elhelyezésével volt kénytelen megoldani. Azt állította, hogy évek óta ez a helyzet, csak szerencsére nem minden évben esik ilyen gyakran az eső. Meguzsonnáztunk és meghökkenve konstatáltuk az ablakból a felhőszakadás nyomán az út helyén hömpölygő folyót. A gyerekek elvonultak a gyerekszobába társasozni, mi pedig a konyhában beszélgettünk. Sokat mesélt családjuk múltjáról, azt mondta, azért hívják Catiának, mert az apukája kommunista volt. A kommunizmus persze az ő számukra teljesen mást jelentett, mint nekünk, sohasem kellett benne élniük, hanem csak mint egy idea, egy utópia maradt meg.
Amikor elállt az eső, hazaindultunk, de a gyerekek nem akartak egymástól elválni, úgyhogy felvetettük, hogy a lányuk, Elena jöjjön el hozzánk, és akkor folytathatják a játékot, legfeljebb majd a szomszédunkban dolgozó apukája hazaviszi. Catia nem tudott jönni, mert még a híresen ápolt konyhakertjüket – amelyből rendszeresen küldött nekünk is zöldségeket – rendbe kellett hozni a vihar után, menteni ami menthető volt, de Elenát elengedte. Elena neve egyébként tipikusan olyan volt, amit az elején rosszul ejtettem, következetesen Elenaként hangsúlyozva, de aztán észrevettem, hogy mindig Elenának ejtik, az első hangra téve a hangsúlyt.
A fölfele úton Elena mesélt a sienai iskolájáról, hogy mennyire nem találja ott a helyét, mert ő a többiekhez képest iszonyúan vidékinek, kívülállónak érzi magát, pedig csak 20 km-re lakik onnan.
Idegesítette például, amikor suli elején a tanárok rendszeresen a Palio eredményeiről való trécseléssel akartak a diákokhoz közelíteni, mert unta a témát, és úgy is lett nevelve, hogy nem érezte érintettnek magát, hisztériának titulálta.
