Kiszámoltuk, hogy nagyjából hány nap kell a pakoláshoz, meg ahhoz, hogy illendően elbúcsúzzunk mindenkitől, elrendezzük az ügyeinket, és úgy négy nap múlvára terveztük az indulást.
Jó megoldásnak látszott búcsúzóul egy gulyáspartit rendezni, mivel volt még egy csomó húsunk a mélyhűtőben az apósomék hozta szállítmányból. Végigtelefonáltuk az ismerősöket, körbesétáltunk a borgóban, és mindenkihez becsengettünk, majd nekiálltunk mindent előkészíteni, nagyjából másfél napunk volt minderre.
Épp nálunk volt magyar ismerőseink bográcsa, a szomszédoktól szereztünk tányérokat, felvágtuk a húst, sütöttem magos rudakat, elintéztük a világítást. Martina férje, Fabrizio borász, így előre szólt, hogy a borokat majd ő hozza. Mivel tudtuk, hogy vannak lisztallergiások a szomszédságban, ezért a galuskát külön megfőztem előre, a zöldségeket pedig összevágtam, hogy este már csak a vendégekre kelljen koncentrálni. Délután öt körül meglaktuk a tüzet a lila akácos ház előtt, a kemence közelében, és megterítettük az asztalokat a capannában, a kerti házikóban.
Az első vendégek Susanna és Lucia voltak a szállodából, majd valahogy úgy alakult, hogy a kinti magyar ismerőseink gyűltek leghamarabb össze, és nagyokat csodálkoztak, mert többen közülük ezelőtt egyáltalán nem ismerték egymást. Voltak ezen kívül is nagy egymásra találások, mivel az egyik magyar lány a munkahelyén kapcsolatban állt egy szomszédunkkal.
Fél nyolc körül már rengetegen voltunk, teljesen megdöbbentem, hogy egyszerűen mindenki eljött, akit meghívtunk. A polgármester is beállított, eddigre elküldték nekünk azt az újságot, amelyben megjelent az ő győzelmi lakomájáról íródott cikkem, és cukkoltuk, hogy most már Magyarországon is híressé vált. Felvetette, hogy mi lenne, ha csinálnánk együtt valamilyen testvérvárosi programot, vagy a zeneiskolával csereakciókat.
Annalisa az autójukból akart kivenni valamit, amikor találkozott egy vaddisznóval az egyik ház mellett, döbbenten tántorgott utána percekig. Akeel és Fabrizio megvillantottak néhány vicces történetet múltbeli afférjaikról, ekkor már rég tudtuk, hogy a faluban lakó nagynevű egyetemi tanárok egyáltalán nem megközelíthetetlenek.
Mindenki leírta a noteszomba az összes elérhetőségét, és sokan leírtak olyasmi ötleteket, hogyha jövőre vissza szeretnénk térni hasonló módon, akkor kivel érdemes felvenni a kapcsolatot, hogy házat bérelhessünk, mert addigra a régi házunk úgy tűnt, hogy nem lesz már elérhető. Így kaptuk meg a bárónő telefonszámát is, hogy egyeztessünk vele, hátha kiadja nekünk valamelyik házát. Vito azt állította, hogyha nem sikerülne szereznünk házat, akkor majd épít nekünk egyet, de mindenképp jöjjünk vissza. Fura volt belegondolni, hogy e nagy lelkesedés után egyszer vége lesz ennek a bulinak, de egyelőre élveztem a kedvességüket, és nagyon jól esett, hogy gyakorlatilag mindenki eljött, akit hívtunk, sőt még a véletlenül épp ekkor Párizsból hazaeső Klemenz és Antonella is betoppant. Végignézve rajtuk hihetetlennek tűnt, hogy ebből a kedves társaságból – utólag közel ötven embert számoltunk össze – 3 hónappal ezelőtt jóformán senkit sem ismertünk.