A koodinátor tanárnő a húsvéti szünet alatt írt egy e-mailt, hogy milyen iratokat nyújtsunk be az eddigieken kívül a nagyobb gyerekeink tanulmányairól. Egyrészt a kérései akár logikusak is lehettek volna, ha nem lett volna nagyon pontosan érezhető, hogy tökmindegy milyen irányba indulunk el, bármikor kérhet még időhúzásként egy újabb dokumentumot, majd annak is a hitelesített fordítását, amíg csak véget nem ér az iskolaév, vagy el nem fogy minden pénzünk, tekintve, hogy egy dokumentum fordításának a hitelesítése 25 euró. De mögöttünk volt ugyebár az előző évi tapasztalat is, amely szintén azt támasztotta alá, hogy leginkább jóindulat kell a beiratkozáshoz, hiszen előző évben még fordításunk sem volt, mégis csak pár percig tartott az egész procedúra.
Többször éreztem késztetést a szünet utolsó napjai alatt, hogy milyen érvekhez illetve eszközökhöz nyúljak, ha nem akarna egyenes úton haladni a dolog, de azért reménykedtem, hogy ennél egyszerűbb forgatókönyv fog megvalósulni.
Amikor az iskolában találkoztunk a koordinátor tanárnővel, félrevont a folyosón egy beugróba, és elmagyarázta, hogy esze ágában sincs segíteni nekünk, nem is érti mit keresünk itt. Ha olaszul akarunk tanulni, akkor menjünk el egy nyelviskolába, de ne várjuk el az olasz államtól, hogy finanszírozza a mi nyelvtanulásunkat. Ha mégis megpróbálnánk, akkor ő, mint a döntőbizottság egyik tagja, amely elé szoktak kerülni az ilyen ügyek, biztosan meg fogja vétózni. Ekkor már elég pipa voltam, és megpróbáltam rávezetni arra, hogy ez igazán szűklátókörű álláspont.
Látva, hogy neki más ürügy kell az ittartózkodásra, olyasmi, mint a munka miatti áthelyezés elmondtam, hogy miközben a gyerekeim iskolába járnak, én továbbra is szándékozom újságíróként dolgozni, szóval nem csak lebegünk a lila ködben.
De akkor már látszott, hogy nincs tovább, el is búcsúztunk, és ő elviharzott. Én viszont nem mentem messzire, hanem bekopogtam az igazgatónőhöz. Kicsit vártunk az ajtója előtti padon, majd fogadott is, és kérdezte, hogy miben segíthet. Elsírtuk neki, hogy a koordinátor néni szívesen húzná az időt, amiből nekünk nincs túl sok. Az igazgatónő türelmesen belemerült az összes lefordított iratunk tanulmányozásába, majd kérdezgetett, felhívott ezt-azt, behívta a koordinátor tanárnőt, megkérdezte őt is, majd kért egy napot, mondván, hogy meg kell vizsgálnia, hogy mit tehet, nagyon igyekszik, de neki is van főnöke, meg hát nyilván csak olyat tehet, ami törvényes.
