A kicsik első iskolai napjának a végén, miközben a gyerekek búcsúzkodtak újonnan szerzett ismerőseiktől, az egyikük anyukája érdeklődve üdvözölt bennünket, hogy mostantól itt fogunk-e lakni. Amikor nagyjából vázoltam, hogy mennyi időre, és miért jöttünk, lelkesen helyeselt, hogy ők is hasonló módon költöztek először Radicondoliba Bolognából, tudatosan, fokról fokra építve ki az életüket, munkájukat úgy, hogy a lányaik itt élhessék a gyerekkorukat. Miközben a papírbolt felé sétáltunk, hogy a kért füzeteket megvegyük a kislányainknak, ő a házuk előtt bemutatkozott, hogy Vivianának hívják, majd elbúcsúzott.
Vivianáék kapuja, és fent, a legfelső szinten a lakásuk ablakai
A papírboltbeli ügyek elintézése után visszafelé sétáltunk a főutcán, amikor szembe jöttek Viviana lányai, majd mikor a házuk elé értünk, Viviana lekiabált a harmadik emeleti ablakukból, hogy nincs-e kedvem feljönni beszélgetni. Kicsit zavarban voltam, és mentegetőzni kezdtem, mert addig az volt a tapasztalatom, hogy nem minden olasz gondolta komolyan az ilyesmit, de Viviana erősködött, hogy higgyem el, tutira nem mert volna például tegnap behívni, mert akkora rumlit csináltak a tavaszi szünetben a lányai, de ma végre rendet rakott, és tényleg nem hívna, ha zavarnám.
A lányai felvezettek a temérdek lépcsőn az ajtajukhoz. Belépéskor zavartan kérdeztem, hogy levegyük-e a cipőnket.
– Dehogy! – mondták, és furcsán néztek (ezt a számukra abszurd belépőmet azóta is emlegetik ;-), persze azóta tudják, hogy ez nálunk így szokás, mi meg azt, hogy náluk nem).
Lazán beszélgetni kezdtünk Vivianával, leesett az állam a lezserségén. Megmutatta a lakásukat, hogy nagyrészt saját erőből újították föl a párjával, Alessandróval. Nagyon érdekes volt látni, hogy az ósdi falak között mennyire mai élet folyik, modern bútorokkal körülvéve.
Láthatólag többféle hangszerük volt, így Viviana megmutatta a zeneiskolát az ablakból (meg a kilátást Belfortéra, Radicondoli „kisöccsére”), és bíztatott, hogy lépjünk velük kapcsolatba, mert egy nagyon rátermett, kedves fuvolatanárnő vezeti.
Elmesélte, hogy mivel foglalkoznak: a szomszéd utcában lévő boltjukban árusítják a saját készítésű lámpáikat. Megígértem, hogy megnézem egyik nap, mert nagyon kíváncsi lettem.
Valahogy a könyvekre terelődött a szó, mire felvezetett a galériájukra, hogy válasszak nyugodtan, ajánlott is néhányat.
A legfelső szinten, ahol a ruhák épp száradnak vannak Vivianáék ablakai
Viviana kedvessége, fesztelensége jól jött, mert néhány nap múlva a fordításhitelesítés lehetséges elhúzódása miatt reggel elég necces helyzetbe kerültünk, amikor a tanárnő jelezte, hogy a nővérüknek nem adhatja át a kicsiket, csak egy erre meghatalmazott felnőttnek, aki viszont már akár a nővérüknek is adhatja. Amikor összetörten néztem magam elé, megkérdezte, hogy nem ismerünk-e valakit Radicondoliban. Akkor jutott eszembe Viviana, akihez félénken felcsöngettem a kaputelefonon, hogy nem hatalmazhatnám-e meg a kicsi lányaim átvételével arra az esetre, ha nem érnék Sienából vissza időben, hiszen a nővérüknek nem adják oda, mert nem nagykorú.
Felhívott magukhoz, és azonnal beszkennelte az igazolványát, illetve segített írni egy nyilatkozatot, hogy átvehesse a lányaimat, amit az iskolának kellett benyujtanom mindkettőnk aláírásával.
Viviana ekkor mutatta be a párját, Alessandrót is, aki épp munkába igyekezett.
