A kézműves fesztiválokon való részvételhez kezdett egyre alkalmasabbá válni az idő.
Csütörtökön rendszerint pizza és kenyérsütő napot tartottunk, hogy a hétvégi elemózsiát előre biztosítsuk, mert egyelőre annyira kevés bevételünk volt, hogy a kilónként három eurós kenyeret nem tudtuk megengedni magunknak, az ennél olcsóbbak pedig olyan kemények voltak, hogy némelyik darabbal simán embert lehetett volna ölni.
Azon a bizonyos korábbi hétvégén, amikor az autó gyengélkedett, egy firenzei boltossal egészen reménykeltő egyezkedéseket folytattunk, áradozott az általunk árult kézműves munkák szépségéről, meg is beszéltük, hogy majd a legközelebbi firenzei rendezvényre eljönnek kiválasztani a feleségével, hogy pontosan mely darabokat szeretné a boltjába.
Április negyedik szombatján Firenzébe, a Via il Pratora mentünk, ez a belvárosban egy szállodáktól övezett helyen van, az Amerigo Vespucci hídtól nem messze. Alighogy felállítottuk a sátrat, elkezdtek áramlani a szállodákból a sétáló emberek, és percek alatt eladtam 4 üveggyűrűt.
Gondoltam ejha, ez igen, így már meg fogja érni a 4.45-ös kelés a két kicsivel (a nagyoknak van szombaton iskola, a férjem meg épp újra Pesten volt), az utazás, a reggeli autóelhelyezési mizéria (1-1,5 km távolságra kellett vinni, kedvezménnyel óránként 1,5 euróért), és a szervezőknek leperkált busás összeg. Csakhogy sajnos nagyjából ezen a ponton véget is ért a nap, a legközelebbi vevő 6 óra múlva vásárolt, majd még jött egyvalaki, és kész.. A szomszédaim közül volt, akinek a napi bevétele 3 euró volt, ezen az egyébként máskor jó helyen, siránkoztak is egész délután. A kislányaim hála Istennek viszonylag jól bírták, délután aludtak egyet a pult alá rakott matracon, meg segíteni is próbáltak.
Jó ismeretségek is születtek, a mellettem áruló festőművésszel, Luca Barbival például sokat beszélgettünk a rendezett családi hátteréről, amely politológus végzettsége ellenére is minden erővel támogatta őt abban, hogy a belülről feltörő kreativitását kiélhesse, illetve érdekes beszélgetésbe keveredtem a hátunk mögötti motorkölcsönzőben dolgozó amerikai sráccal is, aki elmondása szerint egyszer csak olyan feszítően érdeklődni kezdett olasz ősei iránt, hogy egy ponton úgy érezte, muszáj legalább pár hónapra Firenzébe költöznie.
Tetszettek ezek a szabadon megélt sorsok, hogy nem kell, hogy az ember be legyen zárva az elvégzett tanulmányai vagy a munkában addig bejárt köreinek a börtönébe.
