A tanítás végén az iskola előtt gyakran láttuk a zeneiskola furgonját, ahová minden gyerek bepakolhatta a hangszerét és az iskolatáskáját, amit a furgon levitt a zeneiskolához, mialatt ők csoportosan odasétáltak.
Hallottunk már erről a zeneiskoláról Vivianától, így puhatolódzni kezdtem, hogyan tudnánk mi is csatlakozni.
Egyöntetű vélemény volt az ismerős anyukák között, hogy beszéljek minél hamarabb a zeneiskola svájci származású igazgatónőjével, aki mindig benne volt abban a tanári csapatban, akik várták az iskola előtt a zeneiskolás diákokat, hogy együtt átkísérjék a csoportot a zeneiskola épületébe, így egy alkalommal meg is szólítottam.
Megjegyzem, az ismerkedés a falubeliek úgy készítették elő, hogy biztosan egymásra ismerünk, mert mi ketten, a svájci igazgatónő és én vagyunk Radicondoliban az egyedüliek, akik felnőtt létünkre az eső ellen esőkabáttal védekezünk (az összes többi ember esernyőt használ erre).
Az igazgatónőt mindenki csak Szásaként emlegette, és a sárga esőkabát alapján ezek után könnyen beazonosítottam egyik délután az iskola előtt. Azt mondta, hogy örömmel lát bennünket, vigyük el a gyerekeket egyik hétfőn hozzá egy meghallgatásra, hogy lássa, milyen szinten vannak.
A zeneiskola épülete egy felújított, régi monostor a Radicondoli és Belforte közötti völgyben.
A kovácsoltvas kapun át egy festői kert a felvezetése a nem mindennapi helynek.
A folyosókon mindenfelé képek voltak a falakon az épület monostorból zeneiskolává alakításának fázisairól.
A meghallgatásra a bejáratnál minket fogadó hölgy egy olyan terembe kísért, amelyben még óra zajlott. Négy kisgyerek volt bent rajtunk kívül három zenetanárral – köztük az igazgatónővel - és annak ellenére, hogy egész komoly szakmai munka folyt a nevetgélések és a jókedvű kurjongatások miatt hancúrozásnak tűnt az egész.
A meghallgatás is elég felszabadult légkörben zajlott, és gyorsan kiderült, hogy a tudásuk alapján a gyerekeink bármelyik zeneiskolai programba be tudnának kapcsolódni, viszont a hangszereink közül csak a fuvolát tudják a zenekarban használni, a trombita túlharsogna minden egyebet. A fiunk nem bánkódott különösebben, mert az időpontok úgyis ütköztek volna a kosárlabda edzésekkel.
Levezetésként az igazgatónő megmutatta egy-két tankönyvüket, kottájukat, amelyeket Magyarországról rendelt – nagyon szívmelengető érzés volt a magyar nyelvű dalcímeket látni.
A lányom el is kezdett zeneiskolába járni hetente kétszer, délutánonként, a hét többi napján pedig már számolgatta, hogy mikor jönnek a zeneiskolás napok. Ez fényévnyi távolságra volt a budapesti zeneiskolai tapasztalatainkról, ahol az ambiciózus fuvolatanárnővel több olyan szakasza is volt az együttműködésnek, amikor mediátorként kellett közvetíteni a lányom és a fuvolatanárnő között, mert még precízebb hangzást remélve a tanárnő rendszeresen az üvöltözés stratégiáját választotta, amitől a lányomnál elérte, hogy szépen lassan bezárult felé.
A Radicondoli Zeneiskolában sokkal kevésbé folyt precíz munka, de amit csináltak, azt örömmel tették. A lányommal délutánonként, miután a zeneiskolából hazajött, nemegyszer lezajlott az alábbihoz hasonló beszélgetés:
– Na, milyen volt? Mit csináltatok?
– Fociztunk meg ping-pongoztunk.
– Tessék?! Azt hittem zeneiskolában voltál.
– Igen, ott voltam, de a gyakorlások szünetében kimentünk a tanárokkal hancúrozni a kertbe.
Folytatás