Az előző havi poggibonsi kézműves vásárról minden akkori nehézség ellenére a végén egész pozitív benyomás maradt bennem. Arra gondoltam, hogy ha legutóbb szélben-esőben egész jól adtunk el a nálunk lévő üvegékszerekből, akkor muszáj visszamenni jobb időben is, meg egyébként is, közel van, nem kockáztatunk sokat, úgyhogy lelkesedésemben a hétvége mindkét napjára jelentkeztem.
Az üvegékszerek, amelyeket a vásáron árultunk
Az előző havi rendezvény alatt megismert emberek közül többen újra itt voltak, és nagy szeretettel üdvözöltek. Mindenki reménykedését fejezte ki, hogy sokkal jobb idő lesz, mint a múltkor.
Alessandro, a szervező is kedvesen fogadott, majd egy Gianluca nevű, ezüstékszert árusító ötvenes férfi sátra, és egy saját kezűleg felújított kisbútorokat áruló, kifejezetten hajléktalan külsejű úr lerakata között ajánlott helyet.
Poggibonsi kézműves vásár szép időben (forrás: Sienafree)
Az időjárás, amely egy utcai rendezvényen fontos tényező, szép naposnak indult. Amikor egy szürke felhő kezdett fölénk telepedni sem estem kétségbe, sőt, még a szomszédaimat is bíztattam, hogy ne pánikoljanak, a mai napnak jónak kell lennie. Ezt odáig sikerült fokoznom, hogy amikor aztán tényleg esni kezdett az eső sem vettem túl komolyan az elején, így amikor a zuhogás erősödni kezdett voltam kénytelen kapkodva előhúzni és felerősíteni a vásározós sátrunk oldalponyváit, miközben a gyerekek a sátrunk alatt alakuló pocsolyák útjából próbálták kimenteni a földön lévő dolgainkat.
Poggibonsi kézműves vásár esőben (forrás: Sienafree)
Hamarosan újra kisütött a nap, leszedtük a védőponyvákat a sátor oldaláról, és kiteregettük az elázott dolgokat.
Háromnegyed órán belül újabb esőhullám érkezett, gyorsan visszarendezkedtünk készen állva az eső elleni védekezésre, majd újra kisütött a nap, már szinte gépiesen csináltam mindent, de közben annyira bevertem a fejem a mögöttünk lévő hirdetőtábla kiálló sarkába, hogy a könnyem is kicsordult, és ezen a ponton hirtelen nagyon elkezdtem sajnálni magamat…
Azért sikeresen túllendültem ezen, talán az is segített, hogy a küzdelmem a szemben áruló francia hölgy, Veronica kétségbeeséséhez képest jelentéktelen volt, akit ezidő alatt alaposan megbüntettek a fináncok. A férjét ugyanis rajtakapták, hogy nem adott nyugtát, és ezt még azzal tetézte, hogy valami kínai tömegárut próbált meg saját készítésű kézműves termékként eladni, amire viszont a finánc érthetően kiakadt.
Ilyen ügyekkor menetrendszerűek az árusok közti morgolódások, hogy ki is árul igazán kézműves terméket, meg egyáltalán mit takar az a fogalom, hogy kézműves termék. Szitokszó a kézműves vásározók között az „importáru” szó, de ilyenkor én is kínosan éreztem magam, hiszen Olaszországban a mi árunk is importáru, bármennyire egyedi és kézzel készített is. A mellettem ezüstékszereket áruló Gianluca ékszerei is egyediek és kézzel készítettek voltak, még akkor is, ha Thaiföldön szerezte be őket.
Az ötven év körüli Gianlucával egyébként egész sokat társalogtunk, mesélt a montaionei dombok között megbúvó családi fészkéről, ahová időnként bekopog egy-két turista, hogy nem adnának-e nekik a házban szállást (de nem ad, és kész). Beszélgetés közben egész obszcén megjegyzéseket tett egyik másik arra elhaladó hölgyre miközben áradozott a feleségéről, akivel közel 20 éves házasok, és akinek addigra már volt egy másik férfitől született kisfia, mire megismerkedtek. A srácot Gianluca a sajátjaként nevelte fel, és úgy is beszélt róla: a fiam.
A másik oldali, a hajléktalannak öltözött szomszédom, aki a gyönyörű festett kisbútorokat árulta, a délutáni szieszta alatt fogta magát, és ledőlt a pultja mögötti fa tövébe aludni. Amúgy sem volt egy rendezett jelenség, de az eső áztatta földön, az utcán való alvás finoman szólva nem tett jót a fizimiskájának.
A túl sok be- és elfogadandó impulzus miatt kezdett a világ körülöttünk kicsit szürreálissá mosódni, amelyben ködös, hogy ki kicsoda, kinek lehet komolyan venni a dumáját, és ki az, aki csak tartalom nélküli szógomolyagokat pöfög ki magából. A szemben lévő pultnál szicíliai édességeket áruló, szicíliaiaknak álcázott marokkóiak sem segítették a biztonságérzetet, mert a két férfi-egy nő összeállításból az eredetileg a metakommunikációs jelekből feltételezett felállás, hogy a marokkói testvérpárból kihez is tartozik párként a velük lévő hölgy, egyre inkább kezdett borulni.
Még szerencse, hogy délután véletlenül összefutottunk Vivianával és a lányaival, mert a találkozó visszabillentette a valóságról alkotott képünkben a mérleg nyelvét az általunk már ismert valóság felé.
-------------------------------------------------------------------------------------
Ha szeretnél Te is valakinek a fentiekhez hasonló gyönyörű nyakláncot, és akár hozzáillő üvegfülbevalót, gyűrűt, karkötőt ajándékozni, akkor kattints ide!
------------------------------------------------------------------------------------------
