A nagy gyerekeinknek mindig volt tanítás szombaton, úgyhogy első nap még csak a kicsi lányok jöttek velem „segíteni” a poggibonsibeli kézműves napokra. Ez fontos része volt a döntésünknek, amiért ebbe a munkába fogtunk, mert akkor vihettem magammal őket, amikor csak jónak láttam. A második nap, vasárnap, már mind a négy gyerekünk eljött.
Azt nem állítanám, hogy szívesen jött mindig mindenki, így amikor a gimis fiunk talált a földön egy buszjegyet, akkor kérlelni kezdett, hogy hadd menjen busszal haza. Nem nagyon tetszett nekem ez az ötlet, de miután segített a reggeli pakolásnál, és nézett magának buszt, így megsajnáltam egy idő után, és elengedtem. Nem sokkal később felhívott az onnan a 7-8 km-re lévő Colle di Val d'Elsából, hogy sajnos elnézte a járatokat, mert azon a napon (vasárnap) nem volt érvényes a hétköznapi menetrend, így a leghamarabbi busz csak este hétkor indulna Colléból hazafelé, Radicondoliba. Kért emiatt, hogy jöjjek el érte, majd ezzel a lendülettel lemerült a telefonja. Toporzékolhatnékom támadt, de végül csak visszafogott hisztirohamot kaptam...
Colle di Val d'Elsa óvárosa
A pultomat otthagytam a többiekre, elrohantam az autóért – így elvesztettük a hajnalban szerzett szuper, közeli parkolóhelyet is –, és elrobogtam Colle di Val d'Elsa felé. Bár a fiammal nem volt lehetőségünk találkozási pontot megbeszélni, a logika azt diktálta, hogy a Piazza Arnolfo azaz a buszpályaudvar közelében keressem. Nem rögtön láttam meg, úgyhogy pánikolni kezdtem a tehetetlenségtől. De aztán sikerült meglátnom egy oszlop mögött. Sajnos nem bírtam ki higgadtan, de inkább nem részletezem a fejmosást, amelyben részesítettem...majd Poggibonsiba visszaérve leparkoltam fényévnyi távolságra a korábbi helyünktől és visszabattyogtunk a pultunkhoz.
Erre a napra a húgom is eljött velünk, hozta mindhárom lányát, így a hét lurkó órákon át vígan bulizott a sátorban. Azt már egészen megszoktuk, hogy mivel errefelé olyan ritkán találkoznak az olaszok személyesen magyarokkal, óhatatlanul rajtunk keresztül próbáltak egész Magyarországról képet alkotni. Ennek következtében amikor ismerősök megláttak bennünket a húgommal hét gyerekkel, lépten-nyomon kiderült, hogy úgy gondolják: Magyarországon mindenkinek rengeteg gyereke van. Más alkalmakkor, amikor 196 és 205 centi magas férjeinkkel látták a két családot, akkor pedig rendszeresen annak a meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy Magyarországon nyilván általános, hogy két méter körülire nőnek a férfiak.
A korábbi évben Olaszországban töltött időszak alatt is feltűnt már, hogy mennyire csínján kellett bánnunk az emberek külseje alapján bennünk létrejövő benyomásokkal. Szerintem előtte is eléggé szabad és másokat szabadon hagyó személyiségek voltunk, de valamiért Olaszországban nagyon erősen tudatosodott bennünk, hogy ugyanannak a jelenségnek ezerféle magyarázata is lehet, nem csak az, amit első blikkre a kulturális hátterünk meg egyebek miatt gondolnánk. Hozzá kell tennem, időnként össze is zavarodtunk olyasmik miatt, amelyek az első benyomásokkal voltak összefüggésben, és nem volt egyszerű értelmeznünk, különösen, mert Afrikából, Ázsiából, Dél-Amerikából is voltak körülöttünk bevándorlók.
Egyébként nem is kell ennyire messzire menni, mert már az olasz hölgyek is gyakran más szokások szerint öltözködtek, mint amit megszoktunk, a 12-15 éves lányok néha sokkalta nőcisebben, erősebben kisminkelve még egy délutáni sétához is.
Egy helyes lány viselkedését például a Poggibonsi főtéren meglehetősen kihívónak találtam, később viszont odajött hozzánk beszélgetni, és kiderült, hogy Brazíliából érkezett a barátjával. Kifejtette, hogy nagyon ridegnek és szomorúnak találja az olaszokat, akik szerinte folyamatosan panaszkodnak. Az öltözködésüket is furcsállta, nem értette, hogy miért nem használnak több színt, miért járnak olyan gyakran feketében.
Nem tudom mit gondolt volna, ha jelzem neki, hogy a magyarokban az olaszokról az a sztereotípia él, hogy lazák és jókedvűek... Talán csak addig, amíg nem jártunk még Brazíliában? :-)
