Már nem sok hiányzott a férjem újabb jöveteléig, addig is igyekeztünk a hétköznapokat színesíteni. Egyik hétfőn például az ebédre éppen hazajövő két gyerekkel fogtuk a saját készítésű pizzáinkat és sütijeinket, majd felmásztunk az egyik domb oldalára piknikezni. Elég nagy sár volt, úgyhogy a földre végül nem ültünk le, találtunk ellenben az olajfák borította terület szélén két kőből készült padot, letakargattuk őket, majd üldögélve rajtuk gyönyörködtünk a kilátásban, majszolgattuk az ebédünket, közben beszélgettünk. Amikor hazaindultunk, kihagytam a számításból a sarat, és le akartam vágni a házunkhoz legközelebb lévő kanyart, de elcsúsztam, a kezemben lévő kosár a pizzadarabokkal legurult a lejtőn, a kezem viszont vállból hátrabicsaklott. A lejtő közepén sikerült megállnom, de nem voltam valami jól. A gyerekek segítettek a szétrepült darabokat összeszedni, ám nagyon haragudtam magamra, hogy minek voltam ennyire felelőtlen. Az elején csillagokat láttam a fájdalomtól, úgyhogy nem tudtam rögtön megállapítani, hogy lett-e komoly bajom vagy sem, de estefelé már valószínűbbnek látszott, hogy megúszom, így vacsora után elugrottunk még a kicsikkel a dombtetőn lévő játszótérre alkonyatig.
A játszótérre vezető út
Ezekben a napokban történt először, hogy Viviana lányit, Sofiát és Violát suli után hazavittük magunkkal. Az öt lány föl alá randalírozott a kertünk, a lányszoba és a nappali között míg Viviana utánunk nem jött. Az ebédlőasztalunknál beszélgettünk, amikor Sofia előtárta, hogy mennyire utál Radicondoliban lakni, mert az összes barátja és a jobb fej osztálytársai is Belfortéba, a szomszéd picike faluba valósiak.
Belforte
A további terveinkről is érdeklődött Viviana, így kiböktem, szívesen maradnánk akár szeptemberig, ha van rá pénz, de egyelőre nyomasztó a sikertelenség. Rögtön kérte, hogy hadd nézze meg az üvegékszereket, mert a kézműves boltjukban gondolta árulni a saját készítésű dolgaik mellett. Meg is beszéltük, hogy leülünk a hónap vége felé, hogy kitaláljuk a részleteket, melyben szerepet kaphatna majd, hogy én is árulom cserébe az ő dolgaikat.
Ekkoriban barátkoztunk össze Silviával és Giacomóval, a szomszéd házaspárral is. Ők a kezdetektől nagyon nyitottak voltak felénk, Silvia jónéhányszor érdeklődött a dolgaink előmenetele felől, kérdezgetett az iskoláról, a befogadásról. Jeleztem neki, hogy nem is értem az aggodalmas hangnemet, amit megütött, hiszen jók a tapasztalataink, erre ő azt mondta: „Tudod, mi radicondoliak néha érthetetlenül barátságtalanok is tudunk ám lenni! Elég ok néha, ha valaki kicsit távolabbról jön, mondjuk Firenzéből, hogy ferdén nézzünk rá!”. Ekkor eszembe jutott Danny és a lánya, Sharon, de nem igazán tudtam hová tenni ezt a dolgot.
Giacomo és Silvia egyébként két echte radicondoli gyökerű család, a Bersottik és a Monaccik leszármazottai, pedig Giacomót – akinek irtózatosan fehér bőre és vörös haja van – korábban azzal gyanúsítottuk, hogy valamelyik skandináv államból származik.
Folytatás
Előző bejegyzés