Kövess a Facebookon!

Toszkána és hétköznapok

Írások egy magyar család toszkánai életéről, mindennapjairól, saját képekkel illusztrálva. Nem realtime, a fáziskésés kb. három év, a papíron írt napló szerkesztett, kiegészített változata. e-mail:toszkanaeshetkoznapok@gmail.com

KEZDETEK

Címkék

Vajon megfelelek-e takarítónőnek?

2011.11.21. 12:35 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: munka olasz stressz parkolás san sano Toszkána Toscana Siena

Sokat rágódtam, hogy most vajon megfeleltem-e vagy sem a próbadolgozáson. Meséltem a férjemnek is az eseményekről nap mint nap, ő is kíváncsian várta a fejleményeket. Vonalas telefonon tudtunk rendszeresen beszélni, egy nemzetközi hívókártya segítségével, internet híján ez volt a legolcsóbb.

 

Kilátás a dombról

Az időre dolgozós nap estéjén lefektettem korán a gyerekeket, és felsétáltam egyedül a dombra bámészkodni és gyönyörködni sötétedésig (kb. egy órával később megy le a nap, mint Magyarországon). Próbáltam emészteni az előtte lévő eseményeket.

Nem először voltam életemben ilyen helyzetben, hogy nem számított, hogy mennyit tanultam, milyen iskolákat jártam ki, nem voltak a papírjaim használhatóak. 10 évvel korábban, a diploma után pár évvel fordult elő első alkalommal hasonló helyzet, hogy éjszakákon át besegítettem drótokat hajlítgatni a férjem induló vállalkozásának karácsonyi megrendeléseihez, és több pénzt sikerült ezzel összehozni, mint bármiféle  tudományosnak tűnő munkával előtte. Akkor kifakadtam apukámnak, hogy hogy van az, hogy ők mindig azt mondták a testvéreimnek és nekem, hogy tanuljunk csak szépen, csak tanuljuk?! Erre azt válaszolta, hogy higgyem el, hogy semmi sem volt hiába, és hogy az is nagy érték, hogy valakik hajlandóak pénzt fizetni azért, amit csinálsz. És azzal biztatott, hogy ettől a magánéletünkben még lehetünk igényesek, olvasottak, kulturáltak. Valójában én borzasztó kíváncsi voltam az egész szállodai életre is, mert érdekesnek, színesnek találtam, és úgy közelítettem meg, hogy nagy dolog, hogy bejuthattam a falai közé, biztos sokat tanulok majd belőle.

Fal, keskeny út, és rögtön utána a meredek domboldal. Hol lehetne itt parkolni?

 

Másnap sokat pihentünk, mert bár hétköznap volt, de nem volt iskola. Délután Vito, a szomszéd és Simone, a villanyszerelő megszerelték az autómat, hogy ne kelljen már állandóan tölteni az akkumulátorját. Próbáltak rájönni, hogy pontosan mi szívhatja le, de csak nagyjából sikerült (a központi zárra gyanakodtak), így Simone kölcsönadott egy tízes kulcsot, és azt javasolta, hogy addig is, amíg meg nem oldódik, ha hosszabb időre megállok valahol, akkor mindig vegyem le a sarut az akkumulátorról. Ettől fogva végképp nem zártuk az autót, a környéken lévő többi járműben is benne lógott gyakran a kulcs, és az hagyján, hogy a mi pici falunkban, de a legkirívóbb esetet Sienában láttuk, ahol egy egész kulcscsomó lógott kívülről egy zárból. A mezők közepén az egyedüli igazi gondnak abszurd módon a parkolás mondható, ugyanis (tömegközlekedés nem nagyon lévén) minden családnak több autója van, amelyek már a mi érkezésünk előtt is egymás hegyén-hátán álltak. A helységnévtábla mellett a bárónő építtetett egy lugasszerű parkolót, de oda csak kevesen mentek, mert külön bérleti díjat kért  érte. A házak közötti járatok meglehetősen szűkek, volt olyan pont, ahol a két kőfal között éppen csak elfért a két visszapillantó tükör. Az ápoltabb füves területekre sem mentünk, bár volt aki megtette, de akkor kikaphatott az aktuális füves terület ápolójától. Ha valaki bulit rendezett, akkor végképp súlyossá vált a helyzet. Egy alkalommal este későn értünk haza, és épp aznap volt egyetemi tanár szomszédunk, Ugo születésnapja, a település megtelt a kollégái és a tanítványai járgányaival, és már a párszáz méteres bekötőútnak is csak a feléig jutottunk, otthagytuk a mező szélén a mienket. Másnap reggel, mire a vendégeknek már csak a hűlt helye volt, elég furának tűnt a távolban a nagy semmi közepén.

 

Autók egymás hegyén hátán a falak...
...és a fák tövében

 

Ettől fogva egyébként – önhibás esetektől eltekintve, amikor égve felejtettem a világítást – többet nem hagyott cserben a Chrysler. Szerelés közben Vito és Simone kedvesen érdeklődtek a dolgaink előmeneteléről, én pedig meséltem a szállodáról és a dilemmáról, hogy egyszerre kell szépen és sebesen dogozni. Ekkor hallottam tőlük ezt a mondást: „Bene e veloce non vanno insieme.” ( kb.: Jó és gyors nem járnak együtt.)

Ezen az estén már elegem volt a stresszelésből, hogy folyamatosan izgulok azon, hogy megfelelek-e majd, és megnyugtattam magam, hogy végül is nincs semmi tragédia, ha esetleg nem, hiszen sütizésből, vagy máshogy kihúzzuk már a suli végéig, és az is óriási nyereség, hogy 2-3 hónapot jártak a gyerekek olasz iskolába.

Másnap délelőtt pakolásztam, amikor csengett a telefon, hogy megvan az állás, órabérben fognak fizetni.

 Folytatás

A bejegyzés trackback címe:

https://toszkanaeshetkoznapok.blog.hu/api/trackback/id/tr103400793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

marionette 2011.11.21. 13:19:19

Jelzem komolyan aggódtam, hogy ma nem fogom megtudni, de ezegyszer nem fokoztad az izgalmat! Jól tetted!.-)