San sanoi szőlősorok fénykorukban
Egyik este elmentünk a régi lakhelyünkre immár a férjemmel együtt az egész család, hogy eleget tegyünk egy vacsorameghívásnak.
Túl korán értünk oda, úgyhogy átmentünk az egy évvel azelőtti kedvenc San Sanóba gyönyörködni a tájban. Megálltunk a szokott helyen, a korábbi munkahelyem előtt az autóval, kimásztunk a szőlősorok előtti korlátra gyönyörködni, és…nem volt miben. Kerestük az eltűnt szépséget, de csak törmelékeit találtuk: nem voltak levelek még sem a lombhullató fákon, sem a szőlőn, csak a csupasz tőkék. Szomorú barna volt minden. Komolyan: majdnem elsírtam magam. A férjem tuszkolt vissza az autóba, hogy ez így tényleg elég lehangoló, menjünk, majd visszajövünk, ha kihajtanak a levelek. Colle, a régi lakhelyünk is eléggé ilyen volt, még nem heverte ki a telet, csak álltak a falak, meg körülöttük a tőkék csupaszon, talán még az olajfák fakózöldje vitt itt-ott színt a tájba.
Kb. így nézett ki a san sanoi szőlő koratavasszal, csak még fű, meg a háttérben a fák zöldje sem volt
Martináéknál viszont jó volt. Hamar megszerették a férjem csöndes, de találó humorát, viccelődtek a fiam választékos olasz beszédén, és meglepődtek, mennyit fejlődtünk mindannyian a nyelvben. Az ennivaló is finom volt, tészta, roston sült hús és tepsiben sült krumpli, majd fagylalt.
Hazafelé viszont az autó rendetlenkedni kezdett, hol ment, hol nem. Ez az egyébként rendkívül nyugodt férjemet módfelett idegesítette, ami nem is csoda, hiszen az autót egy hónappal előtte vásároltuk gondos válogatás után, pont azért, hogy ne történjenek velünk az előző évihez hasonló esetek.
