Szombat hajnalban felnyaláboltam a félálomban lévő legkisebb lányomat, és átvittem a húgom családjához Ampugnanóba. Az volt a terv, hogy a húgom is jön velem 2 napra Firenzébe, fajátékokat fog árulni a kirakodóvásárokon, sőt, ott alszik egy barátnőjénél. Be is pakoltunk gyorsan az én autómba az ő cuccait is, és a Siena-Firenze gyorsforgalmin megcéloztuk Fiesolét, amely Firenze egyik külvárosa, és a Firenzére nyíló gyönyörű kilátás, meg az etruszk emlékek miatt a turisták körében igen kedvelt hely.
Mivel ekkor jártam ott először, így még csak annyi információm volt Fiesoléról, hogy a múltkori haverom, Luca, nagyon meg volt legutóbb az ottani forgalmával elégedve, illetve a tesóm, aki a fajátékokkal végigvásározta Toszkánában az előző évet, szintén egész biztatóakat mondott.
Az látható volt rögtön a megérkezés után, hogy a legnépszerűbb helyek a tér közepén vannak, ott némelyik árus a szervező Alessandróval való állítólagos előzetes telefonos egyeztetés után már reggel háromnegyed hétkor heves területfoglalásba kezdett. A húgom is hasonlóan cselekedett, de mivel én új husi voltam ekkor még Fiesoléban, nem tehettem ilyesmit, hiszen nem ismertem még a viszonyokat, és nem is akartam erőszakoskodni senkivel. Hét körül megjelent Alessandro, a szervező, és hamarosan előhozakodott azzal, hogy mi lenne ha a kissé távolabb, a dóm elé rakna engem? Mivel otthagyott gondolkodni, miközben szimultán kommunikált több árussal, így lehetőségem volt gyorsan összepusmogni egy-két tapasztaltabb jóakarómmal, hogy mit gondolnak az ötletről?
Reggel még üres volt a tér, így nem látszott rajta, hogy hol lesz mozgás, de a többiek elárulták, hogy a turistabuszok pont a dóm előtt teszik le az utasaikat, így el fognak sétálni a pultom előtt. Azt is hozzátették, hogy ez valami új dolog lehet, hogy a dóm elé is lehet pavilonokat tenni, mert korábban ilyen nem volt, használjam csak ki. Úgyhogy Alessandróval egyeztettem, és már pakoltam is.
A dóm Kép forrása: toscanissima.com
Rövidesen szöget ütött a fejembe, hogy nem lehet ez olyan rossz döntés, amikor észrevettem, hogy közvetlenül mellettem kezd Alessandro menyasszonya is a cuccai kipakolásába. Elena – merthogy így hívták a szervező kedvesét – a horgolt ékszereiről volt ismeretes, és Poggibonsiban már találkoztunk. Már akkor is szimpatikus volt ez a szép, értelmes arcú huszonéves lány, úgyhogy nem bántam a szomszédságot.
Az autót egy pár száz méterre lévő parkolóba sikerült letenni, úgyhogy emiatt sem kellett idegeskedni, és néhány többi árussal, illetve a húgommal együtt beültünk a közeli kávézóba egy capuccinóra. Ennek a luxusa a büdzsénkhez képest nem lett volna különösebben megengedhető, de egy egész napos program során nem ártott, ha az ember jó kapcsolatokat ápolt valamelyik kávézó személyzetével, hogy a mosdójukat szükség esetén napközben lehessen használni. Ennek kulturált megbeszélésére kiváló alkalom kínálkozott a reggeli kávézás során. Másra is jó volt a kávézó: a többi árussal való haverkodásra, ismerkedésre. Laurát, a húgom pszichológusból hétvégi vásározóvá avanzsált barátnőjét is ekkor láttam újra, meg is örültünk egymásnak, és újra felemlegettük első, véletlenszerű találkozásunkat Grevében, illetve azóta a Via Donin is találkoztunk, a holtidőkben akkor is cseverésztünk, és érthető, hogyjól esett ismerős arcot látni.
Persze a munka volt túlsúlyban, ezek az elmesélhető elemek tulajdonképpen csak apró töredékeket képeztek, a nap túlnyomó többsége olyasmikből állt, hogy felállítottam a sátramat, az asztalokat, elhelyeztem az árut, illetve a Nap állásának megfelelően újra és újra átrendeztem a pultot Vivianáék viaszból készült cuccai miatt, nehogy a nagy erejű napsugarak kárt tegyenek bennük.
Délelőtt 10 körül tényleg megjelentek a turisták, és egészen meg voltam elégedve a forgalommal, még Vivianáék viaszképeiből is adtam el.
Elenával jókat beszélgettünk a szieszta alatti csöndben. Elmesélte, hogy építészhallgató, és hogy a szülei pár éve teljesen feladták a korábbi életüket, és régi tervüket követve Szardíniára költöztek, majd nyitottak egy fagylaltozót. Elena és az egyetem miatt a szülei fenntartottak azért egy lakást Pisa provinciában, de nyaranként ő is ebben a szardíniai fagyizóban dolgozott.
Alessandro is csatlakozott párszor a beszélgetéshez, majd nagy lendülettel elindult, hogy összeszedje az árusoktól a helypénzt. Persze rajtunk kezdte, pedig próbáltam győzködni, hogy adjon árengedményt, de nem hajlott rá, és hamarosan Elena is jelezte, hogy neki sem szokott adni a piszok, így mindketten leperkáltuk a 30 eurót. Elena békítőleg hozzátette azért, hogy Ale becsületére legyen mondva, legalább ebédelni minden alkalommal meg szokta hívni ilyen alkalmakkor.
A Fiesolei nap a pavilon összecsukása után azzal végződött, hogy kisétáltam a naplamentében a pavilonommal szemben lévő (képen látható) étterem teraszáról megnézni a kilátást. Mivel a húgom Firenzében maradt, és Lauráéknál aludt, velük másnap úgyis készültem újra találkozni, így elbúcsúztam a húgomtól és a többi ismerőstől, majd hazavezettem Radicondoliba, hogy az otthon hagyott gyerekeim se legyenek annyira magukra hagyva. Otthon kiderült, hogy a gyerekeim kiválóan elboldogultak: a zsúr, amelyre a lányomat meghívták, remekül sikerült, még a helyi Energiamúzeumba is elvitték a gyerekeket egy vidám körre. Én azonban ekkorra már annyira tompa voltam, hogy nagy hasznomat nem vették, csak megbeszéltük a másnap hajnali indulás részleteit – vissza készültünk térni Firenzébe, immár gyerekestül – , és zuhanyzás után bedőltem aludni.
