Arról még nem ejtettem szót, hogy a házzal együtt örököltünk egy kutyát is, Jesse-t.
Tulajdonképpen nem a mi kutyánk volt, hanem Annie-é, az angol hölgyé, a már említett Lucy anyukájáé, azonban abban a pillanatban, hogy reggel ők kinyitották az ajtajukat, a kutya átrohant hozzánk, és levágta magát a küszöbünkre. Eleinte elég kényelmes kapcsolat volt, mivel etetni és ápolni nem kellett, csak a rendkívül tolakodó ragaszkodásának kicsit gátat vetni, például megértetni vele, hogy a küszöbünket nem lépheti át.
Nem volt épp egy kisméretű kutya, és a legkisebb lányunknak voltak rossz emlékei egy bizonyos pesti farkaskutyáról, így ő az első héten csak az emeleti ablakból volt hajlandó kapcsolatot építeni vele. Viszont röviddel ezután azt vettük észre, hogy az addig nagyon félénk kislányunk a kutya után rohangál, cibálja, játszik vele. Nem érzékeltük az átmenetet, így leesett az állunk: Jesse 1 hét alatt elérte azt, amit nekünk évek alatt sem sikerült, hogy E. ne kapjon pánikot, amint meglát egy kutyát.
A gyerekek az elején kifogásolták Annie-nél, ugyan miért van olyan lányos hangzású neve egy kankutyának, de ő elmagyarázta, hogy Jesse James, a bandita után kapta, mert úgy nézett ki a pofázmánya, mintha egy háromszög alakú fekete kendő lenne álarcként rajta.
Egy idő után viszont kicsit kényelmetlenné vált, hogy ha valahová gyalog mentünk, akkor Jesse végig jött utánunk, akár akartuk, akár nem. Emiatt egy idő után abban egyeztünk meg Annie-val, hogy ha gyalog megyünk valahová, és Jesse zavar, akkor indulás előtt becsöngetünk hozzájuk, bezárják magukhoz, mi pedig szabadon elmehetünk. Azonban ez sem mindig működött, mert ki tudta szagolni, hogy merre mentünk, és némi késlekedéssel, de utánunk jött.
Egyszer a frissen megválasztott polgármester meghívott a győzelme alkalmából megrendezett vacsorára, amit óriási megtiszteltetésnek éreztünk. Nagyon készültünk rá, felvettük a legszebb ruhánkat, hiszen ez volt az első olyan hivatalos esemény, amelytől a közösség igazi részének, befogadottaknak éreztük magunkat. Amint megilletődve beléptünk a vacsoraasztal termébe, megjelent Jesse, és farkát csóválva boldogan rohant hozzánk. Elég kínos volt, mert a szervezők rögtön odajöttek, hogy legyünk szívesek a kutyánkkal csinálni valamit. Elismételtük persze többször, hogy ez nem a mi kutyánk, és nem tudunk vele mit csinálni.
Az egyik szomszédunk azt hitte, azért támadt ez a csődület körülöttünk, mert nincs pénzünk kifizetni a belépőt a vacsorához, így felajánlotta, hogy kipótolja a hiányzó összeget. Majd elsüllyedtem persze a szégyentől, de neki végül legalább elhitték, hogy nem a mi kutyánk, és Jesse-t szépen kikergették.
|
|
|
Cacchiano |
Egy másik alkalommal, amikor a szomszéd domb, Cacchiano tetején lévő várhoz kirándultunk, egy terepszínű ruhás és egy elegánsabb öltözetű férfi jött hozzánk, mondván Jesse tönkreteszi a birtok flóráját és faunáját, és legyünk szívesek megkötni, mert kergeti az őzeket és más vadakat, csak úgy huncutságból. Teljesen együttéreztünk velük, viszont sokat nem tudtunk tenni. Csak másnap tudtam meg, hogy a nagy hatalmú Ricasoli báróhoz volt szerencsénk, amikor a terepszínű ruhással találkoztam Montiban az élelmiszerboltban, és kedvesen köszöntem neki, hogy „á, ön az tegnapról, Cacchianóból”, azt válaszolta, hogy valóban, mivel ő a báró testőre.
Végül is ez volt az első eset, hogy egy igazi báróval találkozhattunk - némileg Jesse-nek köszönhetően.
