Mariától egyik nap kaptunk egy üzenetet, hogy valaki pár napig a szobájában fog lakni. Maria barátnőivel jó tapasztalataink voltak, szerettük azokat a környékbelieket is, akikkel ő hozott össze minket, és korábban a Monti in Chiantibeli sütipróba kapcsán írtam már Moiráról, aki pár napig velünk is lakott. Annyit tudtunk, hogy a hölgy ausztrál, Juliának hívják, és hogy ki kell majd menni elé Montiba a Sienából érkező buszhoz. Ez a feladat rám hárult, mivel azokban a napokban én voltam az egyetlen felnőtt a házban. A buszról a helybélieken kívül egy középkorú hölgy szállt csak le nagy csomaggal, így hamar megtaláltuk egymást. Hazafuvaroztam, és megmutattam a szobáját.
A délután a szokásos módon, a gyerekekkel telt, este Julia is velünk vacsorázott. Miután lefektettem az aprónépet, még lementem vasalni a nappaliba, és ott sokáig beszélgettünk. Elmesélte, hogy a hatvanadik születésnapjára lepte meg magát egy nagy körutazással, járt előtte Oroszországban, Törökországban, Angliában, és néhány más európai országot is megnézett. Olaszország a férje miatt izgatta, mivel ő innen származott, és mindig tervezgettek egy utazást a szülőhelyére. Sajnos a kettesben csatangolás csak álom maradt, mivel a férfi pár éve nagyon megbetegedett, és meg is halt.
Mivel a hölgy túl sok pénzt nem tudott összeszedni az utazásra, ezért kanapészörfözött, azaz olyan helyeken szállt meg, ahol szívesen fogadták. Kérdezte, hogy segítsen-e valamit a ház körül, mert akkor ő is úgy érzi, hogy adott valamit cserébe a szállásért. Meséltem neki a munkámról, és arról a kényelmetlen helyzetről, hogy időnként kedden és csütörtökön az alsós lányom hamarabb ér haza a sulibusszal, mint én a munkából, és bár fel van készülve ezekre a helyzetekre, de talán megnyugtatóbb lenne a tudat, hogy van vele egy felnőtt is a házban.
Másnap nagyon nehéz napom volt a munkahelyemen, kilenc szobát és a hozzájuk tartozó teraszokat kellett sebesen kitakarítani, majd a medence körüli napozórészeken is összesöpörni minden apró levelet, rendet tenni a szabadtéri étkezőkben, és más közös területeken is. A pár napja tartó forróság sugárzott mindenhonnan, és a leterheltség miatt ezen a napon nem álltunk meg nemhogy enni, de még egy pohár vizet inni sem. Talán könnyebb lett volna, ha mindeközben nem olyan feszült a hangulat, de reggel a tulajdonos házaspár nyilvánosan összezördült valamin, és az ebből a konfliktusból áradó rosszkedv mindannyiunkra kivetítődött. Olyasmi apróságokban is megnyilvánult ez, hogy melyik söprűvel söpörjek a medence körül: hol Maurizio adott egyet ahelyett a szokásosan használt helyett, amelyiknek lába kelt, hol meg Lucia jelent meg, hogy milyen lökött ez a Maurizio, mit képzel, hogy a konyhai seprűt kínálja fel a medence melletti napozót söpörni, és adott egy kinyuvasztott, lestrapált roncsot, ami eléggé megnehezítette a munkát.
A cipőm miatt is aggódtak, mert a nagy forróságra való tekintettel saruban mentem, ami nem védte volna a lábamat egy esetleges munkahelyi balesetben.
Délután három körül, amikor kezdtem úgy érezni, hogy minden erőmet szétperzselte a napon végzett munka, elhatároztam, hogy soha többet nem jövök dolgozni némi tartalék elemózsia és innivaló nélkül. Szerencsére ekkor Lucia magától hozott egy pohár innivalót, megköszönte az aznapi munkámat, és végre hazaengedett.
Nekiiramodtam, mert nagyon aggódtam a lányomért, aki közben már egy ideje otthon kellett, hogy legyen. Igaz, ott volt Julia, csakhogy pont azon rágtam magam egész nap, hogy ha jól belegondolunk, Julia nem is Maria barátnője, ahogy eredetileg gondoltuk, hanem végül is egy ellenőrizhetetlen ismeretlen a nagyvilágból. Vacak érzés volt, hogy sikerült egy vadidegenre hagynom a lányomat. Próbáltam ugyanakkor megnyugtatni is magamat, hiszen ha a belső hangomra, a megérzésemre hagyatkoztam, akkor tudtam, hogy Juliától nem kell félnem. Ilyen végletes érzések közt értem haza, de persze minden a legnagyobb rendben volt. A lányom leszállt a buszról, megette a kikészített ételt, és nekilátott a házi feladatának, Julia ezalatt a nappaliban olvasott.
