A szállodában a következő alkalommal már arra is figyelnem kellett, hogy a lakosztályban lévő minibárt feltöltsem. Megdöbbentett, hogy 1-2 nap ismeretség után milyen simán kezembe adták a készletraktár kulcsát. Igaz, azt tudtam már, hogy a közbiztonság hihetetlenül jó arrafelé, azt mondják a helyiek, hogy egyszerűen nem emlékeznek olyan esetre, hogy bárhová illetéktelenül bement volna valaki. A lakáskulcsot eleinte az előző lakók hagyománya szerint mi is a házszámtáblácska mögött tartottuk, és alig volt olyan lélek a környéken, aki erről ne tudott volna. Egyszer viszont nem találtuk az egyetlen kulcsot, és hiába vettem elő ezzel kapcsolatban az összes gyereket, senki nem emlékezett semmire. Mit volt mit tenni, szét kellett a zárat szedni. Néhány napig aztán szétszerelt zárral éltünk, majd az egyik dívány párnája mögül végre előbújt a kulcs. A visszaszerelés nem volt zökkenőmentes, mivel egy ósdi deszkákból készült szúette bejárati ajtó volt, úgyhogy onnantól tilos volt bárkinek is a kulcsot a zárból kivennie. Különösen, mert világossá vált, hogy ha alkalmazottként dolgozom, akkor nem én osztom be az időmet, és emiatt a korán hazajövő gyerekek számára biztosítani kellett, hogy be tudjanak valahogy jutni a lakásba. Mit volt mit tenni: többnyire kívül lógott a kulcs.
|
|
|
A szálloda hátsó udvara, balra a konyhaajtó, fent, a háttérben a torony egyik oldala |
A gyorsaságomat vizsgáló napon az egyik toronyszobát kaptam, amihez az alagsorban lévő tisztítószerraktárból kellett mindent felvinni, az italraktár szintén a lépcsőház alatt bújt meg. Járt a kezem, mint a motolla – tanulva az előző napból – igyekeztem nem elmerülni a toronyszoba ablakából feltárulkozó kilátásban, hanem egyszerre alapos és gyors lenni. A lakosztály belső szerkezete ebben segített, hiszen jóval átláthatóbb volt a tér, mint az előző napi próbánál, belső szintkülönbségek, és különösebb zeg-zugok nélkül. A három szintnyi hurcolkodás átgondoltságra ösztönzött, de legalább az ágyneműs szekrények a másodikon voltak, egy emeletnyi távolságra. Így is bele kellett jönnöm, hogy hogyan válogassam össze a különböző polcokról a megfelelő méretű tiszta huzatokat. Tudtam volna még finomítani az eredményen sokáig, de amikor úgy-ahogy kielégítőnek éreztem, és láttam, hogy már a 30-40 perces előirányzott időkorlát közelében járok, lementem szólni Susannának, hogy tekintsék meg Luciával, a tulajjal, a végeredményt.
Az idővel nagyjából elégedettek voltak, ugyanakkor Lucia felhívta a figyelmemet, hogy a vendégek, amikor először belépnek a fürdő ajtaján, csillogó felületekkel kell, hogy találkozzanak. Nem megengedhető egyetlen vízcsepp nyoma sem a zuhanyzó oldalfalán, a csaptelepen, vagy a tükör keretén, egyetlen megbújó kósza szőrszál a mosdó lefolyójának szűrője alá bújva.
|
|
|
A torony belső udvar felőli része |
Kérte még, hogy nagyon figyeljek az ágy környékére, mert ez a másik, amit egy vendég rögtön megnéz. Olaszországban nem jellemző a nálunk megszokott paplanhuzat, hanem egy másik lepedőre van terítve a paplan vagy takaró (hidegben mindkettő), és visszahajtva egy szakaszon a paplan fejrészére a lepedő. Megvolt a rendje, hogy hogyan kell mindez hajtogatni ahhoz, hogy az egészet a lábrésznél és oldalt szépen be lehessen tűrni, a fejrésznél pedig katonásan elhelyezni párnástul. Amikor az egész elkészült, mindennek tisztának, feszesnek (ránctalannal) és szimmetrikusnak kellett lennie.
A pókhálók ügye volt még kényes téma, hiszen Toszkánában hagyományosan gerendákkal van a mennyezet megoldva, ez viszont vonzza a pókokat, és elég nehéz is tisztítani, mivel a gerendák közül mindenféle hullik az ember szemébe.
Mikor mindent megvizsgáltak, kérték, hogy mossak fel újra, mert az átvizsgálásnál összejárkáltuk, majd a hátralévő időben a lépcsőházat, a szobák előtereit, illetve az udvari lépcső környékét kellett rendbe tenni.
|
|
|
A belső udvar, jó időben itt reggeliztek és vacsoráztak a vendégek. Háttérben a recepció ajtaja |
Az előző állásinterjúhoz képest óriási fejlődtem a beszédben, de mást is megtanultam: hogy itt eleve máshogy kell kommunikálni, nem szabad olyan direkten fogalmazni mint ahogy korábban, Magyarországon megszoktuk. Ebben a közegben a kérdésekre adott nyílt, egyenes válasszal is óvatosan kellett bánni, mert bántónak hathatott.
Pénz tekintetében a munkahelyen a harmadik napon érkeztünk el oda, hogy a tulajdonosnő jelezte, hogy a próbaidőket ki fogja mindenképp fizetni, addig inkább Susannától érdeklődtem csak finoman a várható fizetésről. A tulajdonosokkal való beszélgetésekben inkább az elégedettség mindkét részről, illetve a munka minősége, gyorsasága volt a téma.
Búcsúzáskor Lucia biztosított róla, hogy telefonálnak majd a továbbiakkal kapcsolatban.
