Toszkána és hétköznapok

 Az udinei főpróba mindent összevetve kiválóan sikerült. Persze érzelmileg is kimerítő volt, hogy mindent egyedül kellett felépíteni, összeszerelni, berendezni időre, állni a megjegyzéseket, a szomszédok érzelmi hullámzásait, közben négy napon át mosolyogni a vevőkre és kifinomultan nyomulni, majd az utolsó éjszakán szétszedni, kirámolni és hazavezetni. Fárasztó volt, de egyedül végigcsinálni komoly sikerélmény. Nem mondhatnám, hogy a bevétel nagy volt, de rengeteget lehetett tanulni az emberekről, az időbeosztásról, az elrendezésről, meg sok másról, például arról is, hogy többet eszembe se jusson Ausztrián át menni Olaszországba. A milánói lehetőségnél mindezt kiválóan lehetett hasznosítani, de ennek ellenére kemény volt ezt az újabb berendezéssel - kirendezéssel együtt 12 napot túlélni, pedig a család egyszer kijött árut hozni és bátorítani. Ami még keményebb volt, hogy Milánó után nem jöhettem haza egyenesen, hanem még hátra volt a római vásár, viszont Milánó és Róma között pár napot a tesóméknál laktam Sienához közel, Ampugnanóban, így megízlelhettem Toszkánát télen.
Rettentően kimerült voltam, hideg volt és hiányzott a családom, úgyhogy valószínűleg mindez erősen beárnyékolja emlékeimet. A tesóm elvitt a korábbi, tavaszi-nyári lakhelyünkre, bementünk Karinhoz és Ugóhoz, Vitóékhoz és az egyik régi szomszéd fiatal lány, Virginia is behívott minket teázni. Később tettünk egy kört a borgóban, amelynek során összetalálkoztunk Michelével, a polgármesterrel és a barátnőjével, Leliával, és addig beszélgettünk, míg már mindannyian lilára nem fagytunk, hogy utána a horvát családnál, Slavicáéknál megmelegedhessünk. Megnéztük a régi házunkat is, de a sötét ablakaival kicsit sem volt hívogató, fura is volt belegondolni, hogy milyen sokat jelentett nemrég nekem ez a hely.
Sokat segített, hogy a húgommal még órákig beszélgettünk náluk hazatérés után, hogy mit is vártam a visszatéréstől és mit jelent nekem ez az egész „Toszkánaság”. Beláttam: a családom nélkül semmi vonzó nem volt benne számomra.
Végigszenvedtem még néhány római napot, ahol már szinte automata üzemmódban berendeztem, árusítottam, majd kirendeztem (a tesóm rengeteget segített, hála neki!), de már csak egyetlen vágyam volt: minél hamarabb hazamenni a családomhoz, az sem érdekelt volna, ha soha többet nem látok egy darabot sem Olaszországból.

Folytatás