Azon a napon, amikor az autószerelő miatt reggel már jártam Colle di Val d'Elsában igazság szerint volt egy délutáni collei kalandunk is. A fiam ugyanis telefonált, hogy lekéste egyetlen délutáni buszt, amivel hazajöhetett volna. Mondtam neki, hogy várjon, mert előbb el kell mennem a tesóiért, csak utána tudok indulni, úgyhogy szépen ücsörgött addig a gimi előtt. Kiderült, hogy felfedezte Colle Val d'Elsát, beült a könyvtárba, és mire visszasétált, a busz már elment. Addigra már összebarátkozott az osztálytársaival is, akik az elejétől lelkesedtek az új osztálytársukért. A szünetekben sokat kosaraztak így hamar kiderült, hogy nagyon jól játszik, úgyhogy csábítgatták a Colle Basketba, amely a néhány évvel ezelőtti Euro Liga bajnok csapat, a híres Siena Mens Sana utánpótláscsapata. Már amúgy is hallottunk erről a csapatról, mert előző évben is felmerült már a kosarazás lehetősége, csak akkor nem tudtuk megoldani. Felhívtam tehát a csapat titkárságát, ahol rögtön a korcsoport edzőjéhez, Robertóhoz irányítottak. Kiderült, hogy hallott már a fiunkról a gimis osztálytársaktól, és nagyon segítőkész volt, a következő edzést úgyis a gimi épületében tartották, úgyhogy várta szeretettel a fiunkat. Amikor az anyagiakra terelődött a szó, azt mondta nem kell fizetni, csak menjen edzésekre, esetleg ha meccsen is akarják játszatni, akkor az orvosit meg kell csináltatni, annak lehetnek költségei.
Mi nagyon elégedettek voltunk, nem is csak a sportsikerek miatt, hanem mert így újabb rétegét tanulta meg a nyelvnek, olyan szavakkal bővítve a szókincsét mint a lepattanó (rimbalzo), lépéshiba (passi), kétszer indulás (doppio), fault (fallo), játékvezető, bíró (arbitro), öltöző (spogliatoio), edző (allenatore), bajnokság (campionato), meccs (partita), és így tovább.
Még az első héten kiderült, hogy le szeretnék igazolni, hogy a meccseiken is játszhasson, úgyhogy Robertóval egy délutánra találkozót beszéltünk meg a gimi elé, amikor elnavigált bennünket a csapat székházába az orvosit meg az egyéb igazolásokat intézni.
Kaptunk egy stóc papírt, meg instrukciókat, hogy melyikkel mit kell csinálni. Javasolták, hogy kezdjük a helyi körzeti orvosnál a kört, ezt másnap meg is tettük. Őszintén szólva az orvosi rendelő hangulatáról külön blogbejegyzést lehetne írni, annyira különös volt. Mi Pesten ahhoz voltunk szokva, hogy a rendelő várójában mindenki magába roskad, sőt, bizonyos helyeken még undokoskodnak is egymással a páciensek, de leginkább csöndben levegőnek nézik egymást.
.jpg)
Erre a lépcsőre nyílik a háziorvosi rendelő ablaka
A radicondoli váróban viszont körben ülve egyenesen buliztak a hosszabb várakozást látszólag kifejezetten élvező nyugdíjasok. Minden újabb érkezőt bevontak a vidám csevejbe, instrukciókat adtak nekik, így tettek velünk is. Mikor végre bejutottunk a rendelőbe, megdöbbenésünkre az egyik közeli szomszédunkat láttuk viszont háziorvosként. Miközben velünk beszélgetett, dohányzott, ez kicsit elbizonytalanított a szakszerűségét illetően, de aztán alaposan bebizonyította az ellenkezőjét.
A sportorvosi igazolásnak már az utolsó lépcsőjénél tartottunk, amikor az edző, Roberto felhívott, és elmondta, hogy sajnos kiderült, hogy ha külföldi játékost akarnak játszatni, akkor végig kell menni az Olasz Kosárlabda Szövetség közel két hónapig tartó engedélyeztetési folyamatán is, csakhogy addigra véget is érne a szezon, és mi visszatérnénk Magyarországra. Volt azért erre is ötlete, mégpedig az, hogy a fiunkat valaki más, egy olasz srác neve alatt játszatná.
Ez onnantól így is történt, a fiunknak meg kellett tanulnia, hogy a meccseken őt Antoniónak hívják.
