Toszkána és hétköznapok

Akármennyire befelé forduló életet éltünk is a férjem megérkezése előtt, hirtelen kinyíltunk mindenféle impulzus befogadására. Vonatkozott ez az emberi kapcsolatokra is, hiszen többen visszajelezték, hogy nem  sejtették, hogy ekkorát fejlődtem a nyelvben. Nyilván esélyük sem volt észrevenni korábban, mert a lehangoltság miatt nem különösebben kerestem a társaságukat. A táj bebarangolása is nagyobb élvezetet okozott így, először bóklásztunk csak úgy, kedvtelésből a Gaiolét Sienával összekötő, azaz Chianti egyik fő völgyén végigvezető 408-as számú főút másik oldalán. A falunkba vezető leágazás közelében volt egy tábla, ami már korábban felcsigázott, az volt ráírva: Fontanelle. Egy ideig sík részen vezetett át az út, majd jött egy híd, ami az Arbia fölött ívelt át. Egy tavacska vize csillant meg picit távolabb az úttól, letettük hát az autót, és körbesétáltuk.

Továbbautózva az aszfaltút emelkedni kezdett, és növényekkel művészi módon szegélyezett kapufeljáróhoz érkeztünk. Mivel itt egyértelművé vált, hogy a Fontanelle név egy szállodát takar, arra gondoltunk, hogy nem szemtelenkedünk be, hanem meglátogatjuk családostul a pár útkereszteződés távolságra lévő San Sanoi szállodát inkább. 

...és a kapuból látható szomszédos birtok

Lucia kedvesen fogadott bennünket, a gyerekeknek megmutatta dédelgetett kutyuskáját, és a frissen kikelt kismadarakat. Tettünk egy kört a középkori házakból épült falucskában is, a gyerekeket meglepő helyekről szólította néven egy-egy hangocska, hiszen San Sano is a gaiolei iskolakörzet része.

A faluból nem a szokásos úton tértünk haza, hanem a Vagliagli, majd Pianella felé irányító táblákat követve, így mesés kilátás tárult elénk: háttérben Chianti hegyei, előtérben pedig a dombok sok pici középkori településsel, köztük a mienket is felismertük a távolból.

...és a kilátás az útról

Hazatérve megebédeltünk, pihentünk kicsit, majd a Chianti hegyek felé indulva megnéztük a tőlünk 4-5 kilométerre lévő Brolio várát, Ricasoli bárónő unokaöccsei közül a sikeresebbiknek, a Barone Ricasoli borkereskedést üzemeltető Francesco Ricasolinak a a rezidenciáját.

A vár bejárata

Az autót a domb tövében lévő borgazdaságnál is le lehetett tenni, mi inkább a fákkal szegélyezett szűk, és kacskaringós úton egészen a vár bejáratánál lévő parkolóig mentünk. A vár berendezett szobáinak jelentős része a nagyközönség számára is látogatható, de a kívülről körbesétálni is megéri, már csak a feltáruló fantasztikus kilátás miatt is.

Mikor a vár csodálásával már beteltünk, az erdő borította részen haladtunk tovább Gaioléig, ott tettünk egy pici kört autóval, majd Radda in Chianti felé vettük az irányt.

A környék a régészeti leletek szerint kr. e. 2000 óta lakott. A Római Birodalom összeomlása után, a Kr. u.-i V. században a területen már kialakultak az olyan jellegű lakóházcsoportok (borgók), amelyek ma is meghatározzák a környék arcát, például Castelvecchi, Monterinaldi, Volpaia vagy maga Radda.

A IX.-X. század között a feudális társadalom megszületése magával hozta a várépítéseket – vagy ahogy a fiunk az incastellamento kifejezést tükörfordítva hívja: az elkastélyosodást :-) – ezt az olasz gimi törióráin általa tanultak szerint a magyarok nyilai elől való menekülés is elősegítette.

Az első olyan dokumentum, ami megemlíti Raddát, az egy 1002-ből származó adománylevél, amelyet III. Ottó német-római császár is megerősített.

1250 körül a politikai és katonai okok, a háborúk elleni védelem miatt a Firenzei Köztársaság a területeit kisebb részekre osztotta, amelyeket társulásoknak neveztek. A Chianti-társulás, azaz Gaiole, Radda, Castellina vezető városa Radda volt, címere pedig az a fekete kakas, amelyet kicsit módosítva ma a Chianti Classico bor szimbólumaként használnak. 

17 század körül, a nagyobb konfliktusok befejeződésével a várak tulajdonosai egyre inkább a bortermelés felé fordultak. A tizennyolcadik században erre utazók közül többen szegénynek és elszigeteltnek találták Raddát, egy 1860-as népszavazáson 879 szavazót jegyeztek fel. Az elnéptelenedés mélypontja a huszadik század ötvenes éveiben következett be. A hetvenes években indult a környék újrafelfedezése, melynek során helyreállították szép sorban az összes várat, a házakat és a villákat.

 Számomra Radda az első állásinterjú miatt volt emlékezetes, de így stressz nélkül, és megbízhatóan működő autóval már egészen más érzés volt. A szűk utcácskák, és a közösségi terek ritmusa megfogott bennünket, a városka a turistákban rejlő bizniszt is úgy tudta kiaknázni, hogy közben nem vesztette el családias jellegét.