Toszkána és hétköznapok

Kedves Olvasók!
Az elmúlt hónapok eseményei ráébresztettek, hogy kicsi az esélye, hogy a blogot a közeljövőben folytatni tudjam, így most jó időre nagy szeretettel elbúcsúzom Tőletek.
Köszönöm a sok kedves visszajelzést, amellyel az évek során megajándékoztatok!
Üdvözlettel:
Fabini Piroska

Szombat hajnalban felnyaláboltam a félálomban lévő legkisebb lányomat, és átvittem a húgom családjához Ampugnanóba. Az volt a terv, hogy a húgom is jön velem 2 napra Firenzébe, fajátékokat fog árulni a kirakodóvásárokon, sőt, ott alszik egy barátnőjénél. Be is pakoltunk gyorsan az én autómba az ő cuccait is, és a Siena-Firenze gyorsforgalmin megcéloztuk Fiesolét, amely Firenze egyik külvárosa, és a Firenzére nyíló gyönyörű kilátás, meg az etruszk emlékek miatt a turisták körében igen kedvelt hely.

Mivel ekkor jártam ott először, így még csak annyi információm volt Fiesoléról, hogy a múltkori haverom, Luca, nagyon meg volt legutóbb az ottani forgalmával elégedve, illetve a tesóm, aki a fajátékokkal végigvásározta Toszkánában az előző évet, szintén egész biztatóakat mondott.

Az látható volt rögtön a megérkezés után, hogy a legnépszerűbb helyek a tér közepén vannak, ott némelyik árus a szervező Alessandróval való állítólagos előzetes telefonos egyeztetés után már reggel háromnegyed hétkor heves területfoglalásba kezdett. A húgom is hasonlóan cselekedett, de mivel én új husi voltam ekkor még Fiesoléban, nem tehettem ilyesmit, hiszen nem ismertem még a viszonyokat, és nem is akartam erőszakoskodni senkivel. Hét körül megjelent Alessandro, a szervező, és hamarosan előhozakodott azzal, hogy mi lenne ha a kissé távolabb, a dóm elé rakna engem? Mivel otthagyott gondolkodni, miközben szimultán kommunikált több árussal, így lehetőségem volt gyorsan összepusmogni egy-két tapasztaltabb jóakarómmal, hogy mit gondolnak az ötletről?

Reggel még üres volt a tér, így nem látszott rajta, hogy hol lesz mozgás, de a többiek elárulták, hogy a turistabuszok pont a dóm előtt teszik le az utasaikat, így el fognak sétálni a pultom előtt. Azt is hozzátették, hogy ez valami új dolog lehet, hogy a dóm elé is lehet pavilonokat tenni, mert korábban ilyen nem volt, használjam csak ki. Úgyhogy Alessandróval egyeztettem, és már pakoltam is.

A dóm                                                 Kép forrása: toscanissima.com

Rövidesen szöget ütött a fejembe, hogy nem lehet ez olyan rossz döntés, amikor észrevettem, hogy közvetlenül mellettem kezd Alessandro menyasszonya is a cuccai kipakolásába. Elena – merthogy így hívták a szervező kedvesét – a horgolt ékszereiről volt ismeretes, és Poggibonsiban már találkoztunk. Már akkor is szimpatikus volt ez a szép, értelmes arcú huszonéves lány, úgyhogy nem bántam a szomszédságot.
Az autót egy pár száz méterre lévő parkolóba sikerült letenni, úgyhogy emiatt sem kellett idegeskedni, és néhány többi árussal, illetve a húgommal együtt beültünk a közeli kávézóba egy capuccinóra. Ennek a luxusa a büdzsénkhez képest nem lett volna különösebben megengedhető, de egy egész napos program során nem ártott, ha az ember jó kapcsolatokat ápolt valamelyik kávézó személyzetével, hogy a mosdójukat szükség esetén napközben lehessen használni. Ennek kulturált megbeszélésére kiváló alkalom kínálkozott a reggeli kávézás során. Másra is jó volt a kávézó: a többi árussal való haverkodásra, ismerkedésre. Laurát, a húgom pszichológusból hétvégi vásározóvá avanzsált barátnőjét is ekkor láttam újra, meg is örültünk egymásnak, és újra felemlegettük első, véletlenszerű találkozásunkat Grevében, illetve azóta a Via Donin is találkoztunk, a holtidőkben akkor is cseverésztünk, és érthető, hogyjól esett ismerős arcot látni.

Persze a munka volt túlsúlyban, ezek az elmesélhető elemek tulajdonképpen csak apró töredékeket képeztek, a nap túlnyomó többsége olyasmikből állt, hogy felállítottam a sátramat, az asztalokat, elhelyeztem az árut, illetve a Nap állásának megfelelően újra és újra átrendeztem a pultot Vivianáék viaszból készült cuccai miatt, nehogy a nagy erejű napsugarak kárt tegyenek bennük.

Délelőtt 10 körül tényleg megjelentek a turisták, és egészen meg voltam elégedve a forgalommal, még Vivianáék viaszképeiből is adtam el.

Elenával jókat beszélgettünk a szieszta alatti csöndben. Elmesélte, hogy építészhallgató, és hogy a szülei pár éve teljesen feladták a korábbi életüket, és régi tervüket követve Szardíniára költöztek, majd nyitottak egy fagylaltozót. Elena és az egyetem miatt a szülei fenntartottak azért egy lakást Pisa provinciában, de nyaranként ő is ebben a szardíniai fagyizóban dolgozott.

Alessandro is csatlakozott párszor a beszélgetéshez, majd nagy lendülettel elindult, hogy összeszedje az árusoktól a helypénzt. Persze rajtunk kezdte, pedig próbáltam győzködni, hogy adjon árengedményt, de nem hajlott rá, és hamarosan Elena is jelezte, hogy neki sem szokott adni a piszok, így mindketten leperkáltuk a 30 eurót. Elena békítőleg hozzátette azért, hogy Ale becsületére legyen mondva, legalább ebédelni minden alkalommal meg szokta hívni ilyen alkalmakkor.

A Fiesolei nap a pavilon összecsukása után azzal végződött, hogy kisétáltam a naplamentében a pavilonommal szemben lévő (képen látható) étterem teraszáról megnézni a kilátást. Mivel a húgom Firenzében maradt, és Lauráéknál aludt, velük másnap úgyis készültem újra találkozni, így elbúcsúztam a húgomtól és a többi ismerőstől, majd hazavezettem Radicondoliba, hogy az otthon hagyott gyerekeim se legyenek annyira magukra hagyva. Otthon kiderült, hogy a gyerekeim kiválóan elboldogultak: a zsúr, amelyre a lányomat meghívták, remekül sikerült, még a helyi Energiamúzeumba is elvitték a gyerekeket egy vidám körre. Én azonban ekkorra már annyira tompa voltam, hogy nagy hasznomat nem vették, csak megbeszéltük a másnap hajnali indulás részleteit – vissza készültünk térni Firenzébe, immár gyerekestül – , és zuhanyzás után bedőltem aludni.

Az előző év tanulságai alapján úgy döntöttünk: ebben az évben a férjem sokkal többet lesz velünk.
Ugyanakkor ezt nem a kezdetektől tudtuk biztosítani, úgyhogy még muszáj volt most a május hátralévő napjaira hazautaznia.

Igyekezett az indulást úgy időzíteni, hogy a legnagyobb fiunkat Colle Val d'Elsába, a legközelebbi nagyobb városba, a gimnáziumba el tudja szállítani reggel, legalább még ennyit együtt tudtak lenni.

Egy-két nappal a hétvégére tervezett hosszú kirakodóvásározós menet előtt volt épp. Lehetőség szerint az ilyen hétvégék előtt arra is próbáltam figyelni, hogy a gyerekekkel többet töltsek együtt minőségi időt, mivel a hétvégi vásározások, még ha magammal is tudtam vinni őket, nem igazán arról szóltak, hogy a figyelmemet komolyabban rájuk tudnám irányítani. Emiatt például eme hétvége előtt 2 nappal felsétáltunk az „amfiteátrumhoz” Radicondoli központjába, és egészen este fél 8-ig ott sertepertéltünk.

Az "amfiteátrum"   Kép forrása: radicondoli.com

Ők először műsorokat adtak elő az amfiteátrum középső részén, majd mikor ezt megunták, akkor aszfaltkrétával mindenféle rajzokat készítettek az amfiteátrum lépcsőire, és színpadára a falubeli kislányokkal, én pedig mindeközben a lépcsőn üldögéltem
Este, amikor visszatérünk, már skype-oltunk is a férjemmel, hogy épségben visszaérkezett Magyarországra. A hétvégi munkára való készülődés része volt az is, hogy Alessandróval és Vivianával találkozzunk, akikkel korábban megbeszéltem, hogy megpróbálom az ő műveiket is árusítani a vásárokon. Ezért pénteken délután felsétáltam a boltjukba, és megbeszéltük, hogy pontosan milyen dolgokon próbálom ki, hogy vajon el lehet-e adni az ő cuccaikat.

Viviana és Alessandro boltja, az Ammos

Mivel tudható volt, hogy turisták által kedvelt helyre fogok menni a hétvégén, ezért olyan toszkán tájról viaszról rajzolt képeket adtak, amelyet bárki szívesen visz haza ízléses szuvenírnek Toszkánából.

A viaszképek alapjainak technikáját Alessandro dolgozta ki egy ifjúkori élmény alapján, amikor is néhány barátjával pár hétig Kréta szigetén abból éltek, hogy a tengerparti homokból kivájt formákat kiöntötték homokkal kevert viasszal, és az így készült a gyertyákat a település főutcáján árulták. Amikor Toszkánába költöztek, a görögországi sikereken felbuzdulva újrakezdték, és bár carrarai márványpor váltotta fel a homokot, de a technika alapvetően megmaradt, a bolt pedig a görög település neve és a spanyol „vamos” [gyerünk] szóra emlékeztető hangzása miatt az Ammos nevet kapta.

Vivi és Ale                 Kép forrása: Ammos.it

Mire megismertem őket, már Toszkánaszerte híressé váltak különböző gyertyáikról, lámpáikról, Viviana rajzolta képeikről, és Alessandrót a faluban „Il candela”-nak becézték, amely szintén gyertyát jelent. (Bár eleinte nem értettem, hogy rá gondolnak – csak egyszer rákérdeztem, hogy miért tesznek hímnemű névelőt egy nőnemű főnév elé?!)

A hétvégére a gyerekek programjait is el kellett rendezni. Az egyik lányunkat a közelgő szombatra meghívták egy születésnapi zsúrra, így vásároltunk ajándékot a születésnapos kisfiúnak és a meghívón lévő cím alapján megkerestük, hogy pontosan hol lakik. Erre azért volt szükség, mert a nagylányunkat, és a nála eggyel kisebb lányunkat otthon készültünk hagyni a hétvége első napjára hogy a nagylány a húgát a zsúrra elvihesse. A legnagyobb gyerekünk, a fiunk, matek versenyre készült menni, a legkisebb lányomra pedig a húgomék családja ígérte, hogy vigyáz, így csak őt kellett szombat hajnalban magammal vinnem.

Előző bejegyzés

Egy pénteki napon elvittem a fiamat Colle di Val d'Elsába, a gimibe, mert aznap csak 2 tanórája volt, és azok is fél tíz és fél 12 között, szóval busz olyankor úgysem lett volna. Így legalább el tudtam menni könyvtárba, telefont feltölteni és bevásárolni, amelyeket amúgy is mindig Colléban kellett megejtenünk, ha jót akartunk magunknak.

Mielőtt a suliból hazaértünk volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve a Radicondoli előtti lehajtónál nem kanyarodtunk le a főútról, hanem továbbhajtottunk a bennünket régóta kíváncsisággal eltöltő birkafarm felé, amelyre kilátás nyílt a teraszunkról.

A műúton „ricotta fresca del pastore” [friss rikotta egyenesen a pásztortól] felirat jelezte a farmhoz vezető földút kezdetét, a földúton pedig újabb tábla irányított a sajtbolthoz.
A sajtbolt előtt parkoltunk, kiszálltunk, és leesett az állunk, mert a farmról valami fennséges kilátás nyílt Radicondolira.

A sajtboltban nem volt senki, de rövidesen előbaktatott valaki a hagyományos toszkán paraszti stílusban, kövekből épült főépület felől. Reméltem, hogy Giovanna lesz az, a háziasszony, akiről már olvastam a tanya fogadójának honlapján, hogy szárd származású, és hogy a férjével régi álmukat valósították meg, amikor az állattenyésztés mellett vendégfogadásra is alkalmassá tették a tanyájukat.

Végül kiderült, hogy Tamarához, a tulaj egyik lányához van szerencsénk. Nem volt könnyű megérteni a szavait, mivel kicsit furcsán beszélt, benyelve a hangokat, így a legtöbb dolgot többször is vissza kellett kérdeznem.

Szó szót követett, és innentől gyakori látogatókká váltunk a farmon, sajtvásárlás ürügyén rendre átugrottunk. Hamarosan megismerkedtünk az igazi háziasszonnyal, Giovannával is. A férjjel, Giovannival teljesen véletlenül, egy kézműves vásáron ismerkedtünk össze, ahol ő a sajtjait árulta, én pedig az üvegékszereket.

Nagyon érdekesnek találtam a történetüket, a Szardíniáról érkező bevándorlók hatvanas évekbeli nehézségeiről is tőlük hallottam először, így amikor megkért egy hetilap, hogy legyek kedves valami gasztromómiát is érintő cikket írni, akkor őrájuk gondoltam. Idemásolom most ezt a cikket, amely valamikor a Hetek utazási mellékletében jelent meg, és nincs fönn egyéb helyen az interneten:

Szárd sajt Toszkánában

Radicondoli picike, vad szépségű, középkori jellegű falucska a hegyek között Toszkánában, ahonnan csak kevés ma is itt élő család tevékenységének híre jut túl Firenzén. Egyik közülük a csodálatos sajtjaikról híres, Szardíniáról származó Porcu család. Az ő tanyájukon jártunk.

Mindketten Szardíniáról származunk, öt éves voltam, amikor Toszkánába jöttem – kezdi Giovanna, a feleség. – A szüleim is juhokat tartottak, mindig otthonosan mozogtam ebben a környezetben. A gyökereim ahhoz a szigethez kötnek, megőriztem a tradícióit, szívesen beszélek szárd dialektusban a férjemmel, Giovannival, de az itteni földhöz is nagyon erősen kötődöm, mert Toszkána és ezen belül ez a környék, Radicondoli is a szívemhez nőtt, valódi gyökereket eresztettem itt.

Giovanna és Giovanni Porcu    Fotó: joyofcheesemaking.blogspot.it       

Mesélted egyszer, hogy ideérkezéskor furák voltatok a helyieknek. Miért jöttetek el Szardíniáról? – kérdezem a családfőt. – A szegénység és a munka miatt jöttünk el, mint a legtöbb emigráns. Nem volt könnyű kezdetben, mert a hatvanas években a szárdokat a bűnözéssel hozták kapcsolatba. Elég fura hatása volt amúgy is, amikor megjelentek ezek a népes szárd családok itt: 6-7 gyerek, mindez a sok juh – mások voltak a szokásaink, mint az ittenieknek. Toszkánában is voltak mindig juhok, de a velük való foglalkozás olyan marginális munkaféle volt, leginkább a nők feladatának számított. A szárd kultúrában viszont inkább családi dolog a sajtkészítés: a megtermelt tej, sajt, birkahús és gyapjú felhasználásával túl tudták élni a keményebb időket is. Egy idő után aztán megváltozott a légkör, az emberek látták a lépésről lépésre felépített dolgokat, a munka közben hozott áldozatainkat, mert persze a dolgok nem csak úgy maguktól alakultak ilyenné, mint most. A történetünk tele van fáradozásokkal, lemondásokkal, mint minden hozzánk hasonló esetben.
A szárdok az egészségükről, meg a hosszú, gyakran száz év feletti életkorukról is híresek, nem? – kérdezem Giovannit. – Nekem meg állandóan fáj a hátam, érted te ezt?! Édesapám 60 éves korában halt meg, hát, mit mondjak, nem élt valami sokáig. Jól van na, Szardínia kis falvaiban, ahol ezeket a tanulmányokat csinálták, ahová még nem hatolt be annyira a civilizáció, de hát ott is egyfolytában dohányoznak, hogy a csudába akkor?! Persze én is hallottam, hogy van ilyesmi, de inkább különleges esetekben, illetve az elzártabb falvakban. Ott csinálták ezeket a felméréseket is, mert a szárdok különben rengeteget piálnak és cigiznek. Viszont a szárd sajt tényleg jó, a szigeten az állatok a mediterrán tengeri illatokat szívják magukba, ez nyilván a tejükből készülő dolgoknak is jót tesz, valami olyasmi múltja van, mint a Parmezánnak, méltán vált híressé.

Neked melyik a kedvenc sajtod?
Tudod, a sajt olyan szubjektív dolog: van, akinek az erős ízek kellenek, más az édeset szereti.
Én mindegyiket szeretem, a néhány napost is egy jó pohár borral, meg az érleltet is. Korábban csak magunknak, házi fogyasztásra készítettünk sajtot, azóta csináljuk komolyabban, mióta a nyers tejet nehezebb eladni. A gazdaságot azóta egészítettük ki a panzióval is, meg ezzel a sajtüzemmel, hogy feldolgozzuk a tejet.

A rikottának van köze a sajtkészítéshez?
A nyers tejet ugye beoltjuk a tejoltó enzimmel, majd fölmelegítjük 38 fokra, kevergetjük, szűrjük, majd formákba tesszük szikkadni, így először sajtot csinálunk, azután a tej maradék folyékony részéből, a savóból készítjük a rikottát. Ami aztán a rikotta után marad a savóban, azt az állatoknak adjuk. A sajt íze attól függ, hogy milyen oltóanyagot tettünk a nyers tejbe, a kecskegida gyomrából származó oltóanyag például különlegesebb sajtot ad, de a tej összeugrását el lehet érni egyébként akár citrommal is. A savótól leszűrt, formákba gyömöszölt sajtkezdeményeket 1-2 napra sóoldatba tesszük, majd pihentetjük, amitől összedolgozódik, érni fog. Hogy mennyi ideig, az attól függ, milyet szeretnénk, ennek a most készülőnek legalább hat hónapnyi időt szántunk érésre. Tudod, mi tradicionális dolgot csinálunk, amiben mindig van egy kis bizonytalanság, hogy pontosan mikor lesz kész.
A jövővel való jó kapcsolatotokat bizonyítja számomra, hogy részt vesztek a fiatalok természetesebb étkezéshez való visszatalálását segítő WWOOF szervezet (World Wide Opportunities on Organic Farms) programjában.

Tanúi vagyunk ezeknek az eredeti dolgoknak, emiatt is veszünk részt ebben a biogazdaságokat és önkénteseket összehozó kulturális csereprogramban, hogy jöjjenek a gazdaságunkba fiatalok az egész világról, vendégül látjuk őket, ők cserébe segítenek, tanulnak ezt-azt. Természetesen veszélyes munkákat, például motoros kaszával nem végezhetnek, csak kétkezi munkákat. Leginkább arra jó ez, hogy megismerjék az ételek eredetét, forrását, amelyeket ma már a szupermarketekben vesz mindenki.

Milyen előnyei vannak ennek a programnak a ti részetekről?
Így vidéken lakva kicsit el vagyunk szigetelve, így ez egy jó lehetőségnek tűnt együtt lenni másokkal, új embereket megismerni – lelkesedik Giovanna, a feleség. – Az önkéntesek és a panzió vendégei is a családunkkal étkeznek együtt egy nagy asztalnál, így ugyanazt eszik, amit mi is. Ezek a srácok időnként nagyon különös helyekről jönnek hihetetlen élettapasztalatokkal, de emellett többnyire olyan emberek, akiknek van fantáziájuk, munkakedvük, vannak ötleteik. Egy fiú például címkét csinált az olívaolajunknak, más adott egy receptet, nyilván én is átadtam nekik sok mindent, de mindenkitől szereztem is valami kis apróságot. A lányainknak is jót tesz az önkéntesekkel való kapcsolat, meg aztán sokszor jönnek külföldiek, angolok, amerikaiak, új-zélandiak, oroszok, akikkel még izgalmasabb ez a tapasztalat és véleménycsere.
Ti szerettek részt venni a farmotokon folyó munkákban? – kérdezem Giovannáék lányait.
Nekünk ez a jövőt jelenti – mondja Natasa, az idősebbik lány. – A szüleink ezt mind értünk csinálták, nyilván azon túl, hogy magukat eltartsák. Azért is járok agrár szakra, mert mindenképp folytatni szeretném ezt a munkát.

Előző bejegyzés

Folytatás

Toszkána megismerését egy szerdai napon Dél felé indulva Pienzában folytattuk. Bevallom alig hallottam korábban eme kisvárosról, pedig a magyar turisták körében is egészen ismert, össze is futottunk néhányukkal.

Más íze van itt a tájnak, mint a Radicondoli körüli hegyekben, de attól is különbözik, amit a korábbi évben, Chiantiban megszoktunk. Talán mégis ez utóbbihoz áll közelebb.

A városka léptéke nagyon tetszett, és a turistákra szakosodott sétálóutca kínálata is egészen ízlésesnek tűnt. Néhány sajtboltba is becsábultam – sajtok iránti rajongásom régi keletű.

Volt Pienzában, a főtér közelében egy körfolyosós étterem, amelyből nem tudtunk szabadulni, és ez nem a helyi szakács jó főztjének volt köszönhető, mert azt az árlap alapján esélyünk sem volt megkóstolni, hanem a nagyvonalúan berendezett belső udvarnak.

Bámulásunkkal épp nem zavartunk senkit, mivel két zuhé közötti időszakot fogtunk ki a pienzai sétához.

Volt egy másik terecske is, ami megfogott bennünket, igaz ott nem volt egy szem turista sem, csak bejáratok és rengeteg virág.

Az autóhoz visszatérve iszonyatos zuhé kapott el bennünket, de sebaj, Montepulcianóig elmúlik. Nagyjából tényleg elmúlt, bár azért az egészre annyira rányomta a bélyegét az eső utáni hangulat, hogy szerintem holtomig így fogok emlékezni Montepulcianóra, ahogyan először megláttam: csuromvizesen, ahogy az újra erőre kapott napfény megcsillan itt-ott.

Elsők között egy sárga cipőkkel kirakott ajtajú bolton csillant meg, és a drága férjem fényképet készült készíteni róla, amelybe engem is bele szeretett volna komponálni. Ekkor jött arra egy középkorú asszony a barátnőjével, és mérgesen szentségelt, hogy igazán nem érti, hogy mi fényképezni való van itt! Majdnem visszaszóltam neki, hogy hát én! Szerintem egyébként ő a sárga cipőkre lehetett mérges, de ez a morgós jelenet is újabb bizonyítékkal szolgált számomra, ami már egy ideje egyértelmű volt: hogy Toszkána sem mentes a morgós emberektől, csak turistaként ezt kevésbé szoktuk érteni, mintha Pesten morognak ugyanígy.

Bementünk egy parkba is, amely annyira szép volt, hogy nem tudom miért, de hirtelen a pesti kollégáimmal való heves vitáim jutottak eszembe, és elhatároztam, hogy amikor majd a dolgos pesti hétköznapokban kilátástalannak éreznék egy vitát, akkor vegyek majd egy nagy levegőt, és megnézzem ezeket a nyugtató képeket.

A főtéren is körbeandalogtunk, majd lefelé indultunk az utcákon. Több turistákra szakosodott, különleges élelmiszereket kínáló boltot láttunk, az egyik egy lakóház alatti barlang járataiban (ez látható a fönti videón).

Egy szuvenírbolt fölött a következő felirat trónolt: tevékenység átadó, érdeklődni az üzletben. A férjem vérbeli üzletemberként rögtön kíváncsi lett, hogy mennyiért juthat az ember ilyesmi bolthoz, mire én Olaszország ezen vidékén enyhén tahónak számító, de mindenképp túlságosan szókimondó, kelet-európában azonban teljesen megszokott stílusban becsörtettem a boltba, és ékes olasz nyelven letámadtam az ott lévő korosodó, elegáns hölgyet:

- Jó napot kívánok! Láttuk a feliratot a bejáratnál, hogy tevékenység átadó. Ön a tulajdonos?

- Igen, én vagyok.

- És mennyibe kerülne?

…

(A három pont azt hivatott kifejezni, hogy a hölgy enyhe szívinfarktuson esett át, és hosszú másodpercekig tartott, mire újra levegőt bírt venni.)
Amikor kicsit magához tért, a következőt mondta:

- Hát, kérem, ezt nem lehet így megmondani, hölgyem. Az a legkevesebb, hogy üljünk le valamikor kávézni, ahová önök is és én is elhozzuk a kereskedelmi képviselőnket, és akkor elkezdhetünk tárgyalni.

- Á, oké, csá! – na jó, nem ezt mondtam, de kb. így éreztem magam, buggyant, kulturálatlan, nőszemélynek.
(Apró üzenet üzleti partnereket rajtunk keresztül keresőknek: ez három és fél éve volt, azóta sokat tanultam a kapcsolatépítésről Olaszhonban. Viszont ha ezt olvasod, talán jobban megérted, hogy miért kérek én elnézést, amikor ragaszkodtok hozzá, hogy egy új olasz üzleti partnerrel való viszonyban a köszönés és bemutatkozás után az első mondatok, amelyeket kértek, hogy fordítsak le a következőek legyenek: „Maga igaziból hány éves?/ hány kiló?/mennyiért vette a motorját?/Mennyivel idősebb önnél a felesége?” – kérlek, értsétek meg, ehhez hasonlóan kezdeni egy kapcsolatot itt tolakodásnak számít.)

Folytatás

Előző bejegyzés

Környékbeli bolyongásaink folytatására minden lehetőséget megragadtunk.
Egy keddi napon a férjemmel kettesben autóba ültünk, és elindultunk Volterra irányába.
Az első dombocska, amelynél megálltunk, a szomszédos Montecastelli volt. Montecastelli annak ellenére, hogy egy kőhajításnyira van Radicondolitól, és átlátni egymáshoz, mégis egy másik provincia, Pisa területéhez tartozik. Ez első pillantásra nem túl sok dologról mérhető le egy ilyen kis faluban, egyedül talán a buszmegállók design-járól, amely határozottan különbözik a Siena körül megszokottól.

Az autót letettük a falu egyik utcáján, és elindultunk a csúcson lévő torony felé. Az utcák elég kihaltak voltak, és a torony körüli terület rendezettsége is... khm... szóval hagyott némi kívánnivalót maga után, de a kilátás szép volt onnan.

Rövid séta után visszaültünk az autóba, és továbbindultunk. Átkeltünk egy izgalmas völgyön tele sziklába vájt útszűkületekkel, majd a völgy másik oldalán kacskaringózva hirtelen egy szikla mögül kibukkant egy városnév táblája, majd egy helyes kis terecske: San Dalmazióba érkeztünk.
Újra letettük az autót, és felmásztunk a szűk kis sikátorokon. A férjem egyfolytában fényképezett, én meg csak andalogtam utána, és gyönyörködtem a látványban. Az egyik házból előbukkant egy néni, kölcsönösen nagyot köszöntünk – nem mintha ismertük volna egymást, csak mert ez errefelé így természetes. Megdicsértem neki a falucska szépségét, mire ő elpanaszolta, hogy csak az a baj, hogy innen a fiatalok elmennek, mert nehéz munkát találni, még iskola is csak Pomarancéban van, onnan jó pár kilométerre.

Elismerte ugyanakkor, hogy van egyfajta ellenkező irányú mozgás is, azoké, akik nagyvárosokból jönnek, és nyaralónak vesznek meg a faluban házakat, de ez őt nem tette boldoggá, mert az év nagy részében ezek a lakások üresen állnak, így télen a falu szinte elviselhetetlenül kihalt, csak pár hozzá hasonló idős ember lakja. Egyetlen kivételként egy bevándorló család ugrott be neki, akik sok gyerekükkel a dombtetőn laknak, és állítólag rendszeresen megjelennek a templomban. Később ez eszembe jutott, amikor észrevettük, hogy sok más falucskához hasonlóan a templom és a temető környéke tényleg elég jelentős szerepet töltött be San Dalmazio életében.

Rövidesen továbbautóztunk Volterra felé Pomarancén és Saline di Volterrán át. Viszonylag kevés időnk maradt, de azért elsétáltunk a börtön mellett a parkon keresztül az etruszk ásatásokig, barangoltunk a belvárosban, az alabástrom mindenfélékkel teli üzletek között, kigyönyörködtük magunkat a panorámában a városfalnál, majd visszakanyarodtunk az Amfiteátrumhoz.

Csipkednünk kellett aztán már magunkat, mert a gyerekeinkért oda kellett érnünk az iskolába. A falunkbeli iskolánál ugyanis az a szokás, hogy a tanítás végén minden gyereket lehoznak az iskola elé, átadják a szülőknek, vagy az általuk megbízott nagykorú személynek, majd bezárják az iskolát.
Őszintén szólva el is késtünk, de hála Istennek Viviána feltalálta magát: átvette a kicsiket az iskolából, és átadta a nagylányunknak rögtön, amikor látta, hogy nem vagyunk ott a suli előtt a szokott időben.

Folytatás

Előző bejegyzés

A Radicondoliban töltött második hónapban a sütő felől folyamatos nyekergést kezdtünk hallani, amely egyre erősödött. Már épp azon voltam, hogy a problémával szakemberhez fordulok, amikor egyik délután egy heves villámlás során a nyekergés hirtelen abbamaradt, viszont átcsapott a tűzhely felől jövő, megállíthatatlannak tűnő kattogásba és szikrázásba. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet tovább halogatni, szakembert kell hívni. Rettegtem, hogy mi lesz, hiszen szorongást keltő összegeket hallottam korábban hasonló esetekről.

Áthidaló megoldás lett volna, hogy az egy évvel ezelőtti ismerőseink közül hívunk valakit, aki biztosan nem vág meg bennünket csillagászati összegre. Ezek a kapcsolatok azonban sok olyan járulékos dolgot is magukkal vontak, amelyek nem hordozták valahogy a szabadságnak az érzületét. Az előző évi szituációk ugyanis rendkívül kiszolgáltatottakká tettek bennünket. Kihasználtunk persze minden alkalmat arra, hogy a kapott segítségeket viszonozzuk, de ezek mégsem azok a szabadsággal teli kapcsolatok voltak, amelyeket az ember a szabad akaratából épít ki, és élvezi ugyanakkor a kapcsolatban lévő kölcsönösséget és függetlenséget is. Mivel is tudtuk volna mi viszonozni a segítségeket? Pénzünk nem volt, és nyilván a sütik is csak szimbolikusan fejezték ki a hálánkat, amit köszönetképpen többnyire adtunk.

A magányosabbaknál viszont úgy tűnt, hogy a társaságunk, az érdeklődő figyelmünk egész jó kárpótlásnak tűnt. Meg aztán mi is elég magányosak voltunk, azaz főleg én, amikor nem volt ott a férjem. Csak sajnos az volt a helyzet, hogy a szomszédaink közül az egészségesebbeknek nélkülünk is megvolt a saját élete, akik viszont különösebben szomjazták a társaságunkat, jellemzőbben a valamiképp érzelmileg nehéz helyzetben lévő emberek voltak.
Nápolyi származású vicces szomszédunk volt az egyik ilyen, hiszen őt a faluban gyakorlatilag mindenki kinevette, de mi abban az időben még botladozóbbak voltunk, mint ő, úgyhogy szívesen a szárnyai alá vett bennünket, miközben bőkezűen osztogatta nekünk a falubeli közösség tagjairól a saját szájíze szerinti bemutatkozó szöveget. Például akkor tanultam a „la maiale di Monti” kifejezést, ami szó szerint „Monti falu kocája” (vagy szabad fordításban Miss Disznője :-) ). Persze kitalálható, egy csinos hölgyről mondta, aki állítólag mindenkivel kikezdett, de a fő probléma persze az volt, hogy eme szicíliaival nem volt hajlandó.

A másik drága ember, aki még Chiantiban a társaságunkat kifejezetten szomjazta, egy saját elmondása alapján otthonában meg nem értett villany-  és vízszerelő volt. Őt próbáltuk meg felhívni Radicondoliból, felvillantva előtte, hogy ha elbumlizik a közel egyórás úton hozzánk megszerelni a sütőnket, akkor újra kipanaszkodhatja magát. Szégyenteljes eljárás, tudom, forog is a gyomrom tőle, ha rágondolok, annyira nem stílusom az ilyesmi – de egyébként mellé is nyúltam, mert záros határidőn belül nem vállalta, úgyhogy tényleg eljött az idő, hogy új kapcsolatokat építsünk ki.

Így aztán, amikor Daniela, a lakásunk tulajdonosa felhívott, bevallottam, hogy valami lelte a főzőalkalmatosságokat, és ajánljon valakit, hogy megszereltessük. Rögtön mondta, hogy ideküldi Giampiero nevezetű kedves ismerősét. Giampiero csütörtökön délelőtt meg is jött, rendbe tette a tűzhelyet, majd megkérdezte, hogy én fizetek, vagy Daniela? Mivel bennem fel sem merült, hogy az ott töltött időnk alatt elromlott cuccok javítását a tulajdonosnak kéne finanszíroznia, eléggé meghökkentem ezen a kérdésen, és visszakérdeztem: mit mondott neki erről Daniela? Erre rávágta, hogy szerinte ezt nem nekik, hanem nekem és Danielának kéne egymás között megbeszélnünk. Igaza lévén fel is hívtam a tulajdonost, és megkérdeztem, hogy szerinte mi legyen? Közben kiderült, hogy 25 euróról van szó. Daniela kérte, hogy fizessem ki, aztán majd levonjuk a következő havi bérleti díjból.
Megkönnyebbültem, hiszen ezzel többirányú rettegésem is véglegesen köddé vált: az egyik, hogy csillagászati összegeket kérne a szerelő, a másik – ami tényleg egyértelműnek tűnt –, hogy minden előforduló hasonló alkalommal nekünk kellene az amúgy is szűkös büdzsénkből finanszírozni a javításokat, akár a mi hibánkból történt, akár nem.

Előző bejegyzés

Gasztroélményeink némiképp gazdagodtak, aminek az üzlet beindulásának kezdeti küzdelmei ellenére egyre kevésbé kritikus anyagi életünk volt az oka.
Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak apró lépésekben kezdtünk távolodni az előző évi egy kg cukor megvásárlásán aggódástól, és ezt a biciklitúra estéjén az első saját beszerzésű olasz húsfélénk, azaz egy kiló sütnivaló kolbász elkészítésével is megünnepeltük.

Kép: Macelleria Pavese

Vettünk hozzá a helyi kisboltban fagyasztott leveszöldségkeveréket, így fincsi vacsorát kanyarítottunk. Megállapíthattuk, hogy a toszkán kolbász jóval kevésbé fűszeres, mint a magyar.

Kép: Vinchef

Zöldségkeveréket nem ekkor vettünk először, mivel a vadon növő zöldfélék után ez volt a leggazdaságosabb módja némi vitamindús zöldséghez jutásnak. Szinte függővé váltam, autós kirándulásainkon miközben a férjem vezetett, én a felengedett zöldségkeveréket még nyersen is képes voltam úgy majszolgatni, mint más a chipset.

Kép: Coop

Közben azt is észrevettem, hogy a nagyobb hiper- illetve szupermarketláncok saját márkás kínálata is erősen kultúrafüggő. A zöldségkeverék magyarországi reprodukálása még egyszerűbb dolog, mivel az összetételt a minestrone alapanyagaihoz igazítják – bár ennek tájegységektől függően Olaszországon belül is változó az összetétele – , így nagyjából mindig van benne sokféle gyökér- és egyéb zöldség, szárzeller, bab, borsó, petrezselyem, hámozott paradicsom. Sok más termék, például a LIDL saját márkás paradicsompüréi, szószai viszont Magyarországon teljesen más ízűek.

Kép: Bauli

Húsvét után a Colomba nevű sütiket leértékelték, 80 cent ill. 1 euró körül lehetett egy nagy dobozzal kapni, olcsóbb volt, mint a kenyér, így bevásárláskor felpakoltunk jó pár dobozzal. Mondjuk családon belül összekülönböztünk, hogy ki szereti a narancshéjjal megpakolt kalácsot, ki pedig csak a mandulásat, de újra hangsúlyoznám, hogy hol volt ez már az előző évi fatüzelésű sparhelttel szenvedős időktől!
Friss saláta is gyakran volt az asztalunkon, és már nem csak a zsenge gyomlevelek a rétről, hanem - röhejes, tudom, de nekünk nagy lépés volt! :-) - a boltból is! A fejes salátát a magyar szokásokkal ellentétben kilóra mérik és elég szigorúan betartja mindenki, hogy a boltban a zöldségeket és gyümölcsöket csak a kikészített eldobható fóliakesztyűvel fogják meg.
Olívaolajat is elég olcsón lehetett kapni, na nem a gasztrosznob házi fajtát, hanem a COOP üzletlánc sajátját, de ez is extraszűz volt, és mindössze 5 euróba került két liter.
A mozzarella lett még kedves és gazdaságos része a konyhánknak, mivel 30-35 cent körüli összegért vettünk egy-egy 100-125 grammos csomagot - ez magyar viszonyok között talán nem különösebben nagy szám, de itt 6-8 eurós kilónkénti ár alatt szinte nincs ezen kívül semmi sajtféle.

Folytatás

Előző bejegyzés