Végre megint tudott jönni a férjem, és beszervezte az apósomékat is. A nagyszülők annyi ennivalót hoztak, hogy az hetekre fedezte a szükségleteinket.
Megmutattuk új felfedezéseinket: a folyót, és a szalmabálagurigákat a völgyben, amelyeken, mint a trambulinon, jókat lehetett ugrálni.
Délutánra nagyobb kirándulást tereztünk, ehhez a nyitott borospincék napján felfedezett, Vagliaglin átvezető utat készültünk használni, amely ugyan aszfaltozatlan, de gyönyörű helyeken vezet.
Vagliagli neve szó szerint azt jelenti: „valle degli agli” , azaz a fokhagymák völgye. A vad fokhagyma a városka címerében is szerepel, ahol egy kéz látszik, amint szorongat egy csokorral belőle (a fönti képen, a vágódeszkán is egy csokor vadfokhagyma látható).
Kiszálltunk egy sétára, mert minket az ilyen picike gyöngyszemek különösen vonzanak.
Benéztünk a kertekbe (az egyik falra felkúszva találtunk egy különösen szép golgotavirágot), beleszagoltunk a helyi beszélgetésekbe. Leültünk egy padra, élveztük a kilátást, és megpróbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet itt élni. Tetszett nekünk a hely, és mivel a castelnuovo berardengai körzethez tartozik, még az iskolát is ismertük, ahová innen járnának a gyerekek, játszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha jövőre visszajönnénk, és pár hónapra kipróbálnánk.
Mikor újra felkerekedtünk, a gerincen vezető útszakasz egyik oldalán a Chianti völgyet lehetett belátni, a másik oldalon pedig még Monteriggioni is látszott.
Következő felfedezésünk egy levendulamező volt, föl-le masíroztunk a sorok között élvezve az illatokat és a látványt, no meg a pillagók seregeit.
Ahogy közeledtünk Castellina felé, egy újabb különlegességre lettünk figyelmesek: egy cipruserdőre a szőlősorok szomszédságában.
Míg elértünk Castellináig, többször megálltunk rácsodálkozni valami apró, de nekünk mégis kedves dologra.