Az autót az utolsó pillanatban sikerült lecserélni egy fiatalabbra (pedig az egész karácsony előtti Udine-Milano-Siena-Róma-Budapest út alatt egyébként a régi egyszer sem hagyott cserben), de így a férjem is nyugodtabb volt.
Már csak az indulás állt előttünk.
Ez a másik olyan téma, amely sokak szerint kihívásokkal lehet teli és gyakran is kérdezgetnek róla, hogy hogyan lehet egy nőnek egyedüli felnőttként négy gyerekkel levezényelni egy 12 órás utat. Ezen sosem problémáztam, bekészítettem egy csomó enni-, innivalót, takarót és párnákat és mentünk. Néhány korábbi utazás során észrevettem, hogy ha csak a saját fáradtságommal kell megküzdenem, viszont csönd van az jobban tolerálható, mintha a gyerekek őrjöngenek a bezártságtól, viszont én elvileg pihentebb vagyok. Ezért próbáltuk, hogy az éjszaka legalább egy része essen mindig bele az utazásba.
Azon a tavaszon kora este indultunk és volt néhány vicces epizód az úton.
A pesti lakásunkhoz közeli benzinkútnál kezdődött, ahol is autópálya matricát szándékoztam venni, csakhogy nem emlékeztem az egy-két napos autó rendszámára. Elég furán néztek rám, én meg csak kuncogtam magamban, miközben kukucskáltam az ablakon a rendszámot, de nem látszott, így ki kellett mennem leellenőrizni. Ahogy írom, csak azt nem értem, hogy miért nem húztam elő a forgalmi engedélyt a táskámból, de valószínűleg a gyerekekkel együtt kint hagyhattam az autóban.
Később a határ előtt, a szlovén matrica vásárlásakor parancsoltam ki mindenkit ugrálni, rohangálni, táncikálni, hogy kinyüzsögjék magukat. A fiunk azonban hosszú idő után került csak elő a mosdóból, mint elmesélte, beszorult és dörömbölve-ordibálva várta, hogy kiszabadítsa valaki. Nem adta fel és végre arra járt két ukrán kigyúrt krapek, akik kiszabadították.
Innentől hajnalig egyfolytában mentünk, akkor viszont éreztem, hogy most azonnal meg kell állnom, így lehúzódtam egy benzinkútnál, feltettem a lában a műszerfalra és aludtam is. A gyerekek közül viszont volt, aki a motor leállására felébredt, így a mai napig emlegeti a két tinink, hogy mennyire kiakadtak és szenvedtek, hogy rájuk parancsoltam, hogy most pedig muszáj pihennem, egy órát kérek zacskózörgetés, autórázás és ilyesmik nélkül.
Amikor magamhoz tértem hajnali köd volt de felfrissülve vágtunk neki. A nagy elágazást Padovánál elvétettem és arra tértem magamhoz, hogy már Vicenza felé battyogunk a ködben, de a korrekció után valahol Bologna közelében álltunk már csak meg, ahol a hancúrozás közben egy birkákat szállító teherautóra lettünk figyelmesek. Valójában annyit vettünk észre, hogy furcsa, csecsemősíráshoz hasonló hangokat hallunk nagy tömegben. Ahogy a hang irányába fordultunk vettük észre a magyar rendszámú teherautót tele báránykákkal. A vezetője éppen ápolgatta a birkucikat és türelmesen válaszolgatott a gyerekeink kérdéseire.
El kell ismernem, hogy 12-14 óra vezetés utolsó hat órája mindenképp önfegyelmet igényel, mert addigra az ember már nem kíván sem majszolni, sem zenét hallgatni, csak zúg a feje és bizsereg a szeme a sok koncentrálástól. Ha egyedül teszem meg, akkor a fáradtság ellen az utolsó szakaszokon ordítva énekelni meg a combomon dobolni szoktam, de ha velem vannak a gyerekek, akkor csak a kezem ügyébe készített vizes törölközővel dörzsölgetem negyed óránként az arcomat.
Késő délelőtt értünk Ampugnanóba, a testvéremék házához.
Az utolsó szakaszok tele voltak az egy évvel azelőtti illetve a téli emlékekkel, Firenze-Nord, meg a Siena-közeli útszakasz, ahonnan rálátni a városra és ahonnan karácsonykor úgy mentem haza, hogy gyönyörű, de már nem olyan halálosan dobog érte a szívem, csak minél hamarabb haza akarok jutni a családomhoz.
Az emlékek felidézték bennem, hogy milyen fontos, hogy az ember képes legyen a saját rögeszméit elengedni, hogy aztán az így létrejött szabadságban valami jobb növekedhessen fel.
