Mivel az itt leírtak óta több, mint két év telt el, előre leszögezem, hogy amit most leírok, azt így éltem meg két évvel ezelőtt, de a szóban forgó, levérszívózott rendezvényszervezők, (különösen Alessandro) azóta nagyon barátian bánnak, megkockáztatom: kivételeznek velünk, eme eset utáni második hónaptól kezdve az utóbbi években szinte bármikor, ha az ő szervezésükben kedvünk támadt részt venni valamilyen rendezvényen, akkor előre megmondhattuk az óhajainkat előzetesen telefonon, és nyugodtan számíthattunk rá, hogy azokat maximálisan tiszteletben fogják tartani.
Az első nap Poggibonsiban azonban még nem volt ilyen felhőtlen, már csak azért sem, mert nagyrészt zuhogott az eső, és olyan hideg volt, amire nem voltunk felkészülve.
Poggibonsi egyébként nincs túl messze Radicondolitól, kb. 35 km, szóval olyan sokat nem kockáztattam, amikor elfogadtam a grevei szomszédom által vérszívónak nevezett Pina feltételeit, hogy mielőtt beengedne Firenzébe, szíveskedjek lehúzni egy-két napot Poggibonsi főterén.
Csak hát, amikor reggel megérkeztem, Pinának kinéző ember közel s távol nem volt, csak csupa férfi. Egy idő után egy srác azt állította magáról, hogy ő van ma Pina helyett, mivel társak a rendezvényszervezésben, és mindjárt ki is jelölte a helyemet az akkor már második napja ott lévő vásározók között. Az egyikük, a Certaldóból érkezett Arnoldo még segített is, és a többiek - kevés kivételtől eltekintve középkorúnál idősebb emberek - is nagyon kedvesen bántak velünk. Persze kedvesség ide vagy oda, délelőtt 10 körül elkezdett zuhogni az eső, és el sem állt délután négyig.
Négy gyerekkel 3x3 négyzetméteren eső nélkül se túl egyszerű (a férjem csak két nappal későbbre volt várható, úgyhogy muszáj volt magammal vinnem őket). Az elején még lekötötte őket, hogy bökdösték belülről a sátorponyvát, ha megállt valahol a víz, de annyira lehűlt az idő, hogy egy idő után beparancsoltam őket az autóba, hogy legalább nekik ne kelljen fagyoskodni. Fél egy körül végképp elegünk lett, és az épp arra járó rendező srácnak, Alessandrónak mondtam, hogy figyu, ez így gyerekekkel elég durva, mi inkább hazamennénk, de határozottan kérte, hogy ne tegyünk ilyet, legalább háromig bírjuk ki, akkor talán jobbra fordul az idő.
A kisebb gyerekeink elaludtak az autóban ezalatt, a nagyok meg olvasgattak, én meg fagyoskodtam, és sajnáltam magunkat egyedül a sátorban – valahogy kibírtuk. Alessandro közben odajött kifizettetni a helypénzt, de magától leengedett belőle, nehogy végzetesen kiakadjak.
Az idő egy idő után tényleg jobbra fordult, ettől az emberek is előözönlöttek, és vásárolgatni kezdtek, úgyhogy végül nem volt teljesen lesújtó a forgalom ahhoz képest, hogy két óra alatt lehetett egyáltalán bármit összehozni.
Mivel a többieknek sem ez volt a legsikeresebb napjuk, például a Nápolyból származó cukrász srácoknak egy csomó friss cuccuk a nyakukon maradt, így azokkal Alessandro megkínálta a gyerekeket, meg engem is. Így ettem életemben először édes juhtúróval töltött ostyaroládot.
