Már három gyermekünk járt egy ideje iskolába, amikor a legnagyobb, az általános iskolából végképp kinőtt fiunk ügyeit próbáltuk intézni. Mivel a gimnázium igazgatónője ragaszkodott egy hitelesített fordításhoz, így a húgommal illetve Annalisával és az ő magyar férjével átolvastattuk a saját fordításunkat, majd egy hétfői napon mindannyian együtt elmentünk a Sienai Bíróságra.
Kicsit nagyobb cirkuszra számítottam, ehhez képest jeleztük szándékunkat a hitelesítéssel foglalkozó hölgynek, befizettük a pénztárban a 25 euró illetéket, visszamentünk a hölgyhöz, ahol a húgom (aki amúgy tolmács) aláírta az esküt, hogy felelősséget vállal, hogy az olasz és a magyar irat pontosan ugyanazt tartalmazza. A hölgy lepecsételte, és már mentünk is.
Búcsúzkodás után mi a fiammal rögtön elvágtáztunk Colle Val d'Elsába, de nem volt ott az igazgatónő, a titkárnője mindenesetre elkérte a hitelesített bizit és a telefonszámunkat, hogy majd hívnak, és mehettünk haza.
Teltek, múltak a napok, de nem hívtak. Közben megjött a férjem, és biztatott, hogy kérdezzem csak meg a gimiben, hogy mennyit haladtak az ügyünkkel, mikor mehet már végre a fiunk suliba? Felhívtam az iskolát, és az irodavezető azt mondta, hogy azért nem hívtak, mert úgy néz ki, hogy nem elég a bizi, hanem még másféle iratokat is kéne hitelesíttetni, el is magyarázta pontosan, hogy miket. Mondtam neki, hogy ez szép, de legyen már kedves elárulni valamit, mert nekem ez a hitelesítgetés azért pénzbe kerül ám, de nem baj, kinyögjük, ha utána már garantált, hogy felveszik, csak szóval őszintén, ha most ezt mind végigcsinálom, előfordulhat-e, hogy még mindig további dolgokat találnak ki, és nem is áll esetleg különösebben szándékukban fölvenni? Erre a hölgy elcsöndesedett hangon azt mondta, hogy sajnálja, de eléggé úgy néz ki, hogy nem nagyon fog ez menni…
Hááát, legalább tudtuk, hányadán állunk, gondoltuk, még viccelődtünk is a fiunkkal, hogy iskolába ezek szerint nem járhat, elküldjük hát dolgozni….jpg)
Egy idő után csengett a telefon, újra az iskolából hívtak, és egy eddig nem hallott női hang azt tudakolta, hogy magyarázzam már el, legyek kedves még egyszer, hogy pontosan mit szeretnénk, mi célból járna a fiunk ebbe a gimibe, mi szülők mivel foglalkozunk, beszélünk-e magyarul (ez gyakran felmerülő kérdés, mivel a vezetéknevünk olasznak hangzik, sőt, nagyon hasonló egy ősi toszkán névhez, így nem csak Magyarországon, de Olaszországban is rendszeresen azt hiszik, hogy a férjem olasz). A "beszélünk-e magyarul?" kérdés után megdöbbenésemre a hölgy magyarul folytatta a puhatolódzást, hogy kérünk-e a végén bizonyítványt, ugye nem akarjuk utána ezt az eddigieknél eggyel magasabb évfolyamban végigjárt három hónapot majd visszatérve Magyarországra úgy feltüntetni, mintha teljes évet végzett volna el itt a gyerek. Természetesen nem csalni akartunk, csak egy légtérben lenni a többiekkel. Mikor mindezt átrágtuk, akkor a hölgy kedvesen ezt mondta:
– Jó, akkor én felvenném abba az osztályba, amelyiknek én vagyok az osztályfőnöke. Mikor érnek rá bejönni, hogy személyesen is találkozzunk?
– Fél óra múlva ott vagyunk – válaszoltam, miközben széles vigyorgásom láttán a család férfitagjai már ott toporogtak körülöttem.
Azonnal autóba vágtuk magunkat, miközben a hihetetlennek tűnő fordulatot elemezgettük nevetve.
Az igazgatónő már várt bennünket, hívatták a magyar hölgyet, Ilonát is, aki bemutatkozások után elmesélte, hogy ő angoltanár itt, és azért kérte a segítségét az igazgatónő, mivel legalább érti a magyar iskolarendszert, és segített értelmezni nekik az egyébként igen fényes jegyekkel teli bizonyítványt. Ilona felvezetett bennünket az osztályához, bemutatta a fiunkat a többieknek, mesélt még pár szót magáról, majd elbúcsúztunk azzal, hogy másnap reggel várja a fiunkat.
Ilonáról az azóta eltelt években kiderült, hogy olyannyira szuper szakember, hogy világszerte keresik, úgyhogy a következő tanévtől már nem is Olaszországban, hanem New Jerseyben tanított – drukkolunk neki, de hiányoljuk.
