Hét közben továbbra is kemény csatákat vívtam a magánnyal. Nem segített az időjárás, mert hosszú időn át borzalmas esőzések voltak, és még csak iskolába sem nagyon mentünk gyalog, mert elsüllyedtünk volna a sárban. Többször elhatároztam, hogy elmegyek sétálni, de bármennyire nem vagyok cukorból, ez azért mégiscsak vad volt.
Egyszer aztán, sok nap után végre elállt pár percre az eső, elengedtem mindent, felhúztam az esőkabátom a biztonság kedvéért, és rohantam ki a házból, megmászni gyalog a hegyet a központ felé a műúton. Már a központhoz közeli erdőnél jártam, amikor elkapott egy újabb zuhé, de nem adtam fel, beszaladtam egy fedett buszmegállóba, és kivártam a végét, láttam, hogy van remény, az ég alján már sütött a nap.
Végigjártam a hirtelen támadt napsütésben a még nedves gyönyörű utcákat, kimentem a kilátóhoz, ahonnan belátni az egész környéket Mensanótól és Casole d'Elsától San Gimignanón és Volterrán át Montecastelliig.
Addigra már sokan voltak az utcán, jó lett volna beszélgetni valakivel, de persze nem ismertem szinte senkit. Magamban fohászkodni kezdtem, hogy bárcsak jönne valaki, egy jóbarát-szerűség, akivel szóba lehetne elegyedni, és lőn, az egyik sikátorból előbukkant az autószerelő bácsi, Bernardino Lolini a kutyájával. Kérdezgetni kezdett, hogy mi a helyzet velünk? Hogy bírjuk a bezártságot, mióta ilyen furcsa az idő? (Azt a kifejezést használta az időre, hogy kicsit sem szép, de akkor úgy értelmeztem, hogy csak kicsit szép :-) [poco bello].)Elmesélte, hogy '72-ben voltak Magyarországon a barátaival, nagyon tetszett nekik, és minden nagyon olcsó volt. Kicsit furcsállták, hogy csak olyan helyre mehettek aludni, amit egy ügynökség kontrollált, de a házinéni kedves volt, és a Gellérthegyen laktak.
Az is szokatlannak tűnt számukra, hogy este 11 után alig volt valami nyitva, hiszen Olaszországban, ha meleg az idő akár éjfél utánig is rengetegen sétálnak az utcán, és ilyenkor az éttermek, kávézók, fagyizók is természetesen nyitva vannak. Mondtam neki, hogy igen, de mi viszont korábban kelünk, hiszen a napfelkelte is egy órával korábban van.
Kérdeztem, hogy mióta lakik Radicondoliban, erre meglepetten válaszolta:
- Úgy érted, hogy a családom? Úgy az 1300-as évek óta. Ha bejössz egy kicsit, a műhelyemben megmutatom az 1600-as évekből származó iparengedélyt a falon – mondta. Már tegeződtünk, kérte, hogy ne fáradjak a magázódással.
Bernardino Lolini, alias "Pandatologató bácsi"
Bementem. A házuk földszintjén volt a műhelye, ahhoz, hogy belépjünk az ajtón, kézzel félre kellett tolnia a Fiat Pandájukat az útból, majd vissza, hogy ne lógjon nagyon ki az utcára, muris egy jelenet volt.
Körbemutogatott, hogy a fiának a családja számára átépítik a felső szintet, meg a kertet is, hogy az ő autóik is beférjenek. (Azóta egyébként átépítették a kertet, a házat, de ez a Pandatologatós felvonás tovább él. ;-))
A műhelyének a fala olyan volt, mint egy múzeumé, szépen, nagyságsorrendben elrendezett régebbi és újabb eszközök a falon, bekeretezett engedélyek és igazolások különböző korokból; a padlószint állapota viszont egy igazi műhely képét mutatta: kimustrált motorok, olajoskannák, akkumulátorok. Meséltem neki, hogy a műhelye a férjem nagypapájának a műhelyére emlékeztet, csak őt szegényt a háború alatt az eszközeinek az elvesztése úgy megrázta, hogy onnantól minden egyes darabba eltávolíthatatlanul bevéste a vezetéknevét, mivel a háború után csak azt bírta a széthordott cuccai közül visszaszerezni, amibe letagadhatatlanul benne volt a jelzés.
Közben megjött a felesége az unokájukkal, kicsit még beszélgettünk, majd hazasétáltam.
Bernardino és az egész többgenerációs Lolini család különböző tagjainak társasága később is számtalanszor jelentett felüdülést.
