Környékbeli bolyongásaink folytatására minden lehetőséget megragadtunk.
Egy keddi napon a férjemmel kettesben autóba ültünk, és elindultunk Volterra irányába.
Az első dombocska, amelynél megálltunk, a szomszédos Montecastelli volt. Montecastelli annak ellenére, hogy egy kőhajításnyira van Radicondolitól, és átlátni egymáshoz, mégis egy másik provincia, Pisa területéhez tartozik. Ez első pillantásra nem túl sok dologról mérhető le egy ilyen kis faluban, egyedül talán a buszmegállók design-járól, amely határozottan különbözik a Siena körül megszokottól.
Az autót letettük a falu egyik utcáján, és elindultunk a csúcson lévő torony felé. Az utcák elég kihaltak voltak, és a torony körüli terület rendezettsége is... khm... szóval hagyott némi kívánnivalót maga után, de a kilátás szép volt onnan.
Rövid séta után visszaültünk az autóba, és továbbindultunk. Átkeltünk egy izgalmas völgyön tele sziklába vájt útszűkületekkel, majd a völgy másik oldalán kacskaringózva hirtelen egy szikla mögül kibukkant egy városnév táblája, majd egy helyes kis terecske: San Dalmazióba érkeztünk.
Újra letettük az autót, és felmásztunk a szűk kis sikátorokon. A férjem egyfolytában fényképezett, én meg csak andalogtam utána, és gyönyörködtem a látványban. Az egyik házból előbukkant egy néni, kölcsönösen nagyot köszöntünk – nem mintha ismertük volna egymást, csak mert ez errefelé így természetes. Megdicsértem neki a falucska szépségét, mire ő elpanaszolta, hogy csak az a baj, hogy innen a fiatalok elmennek, mert nehéz munkát találni, még iskola is csak Pomarancéban van, onnan jó pár kilométerre.
Elismerte ugyanakkor, hogy van egyfajta ellenkező irányú mozgás is, azoké, akik nagyvárosokból jönnek, és nyaralónak vesznek meg a faluban házakat, de ez őt nem tette boldoggá, mert az év nagy részében ezek a lakások üresen állnak, így télen a falu szinte elviselhetetlenül kihalt, csak pár hozzá hasonló idős ember lakja. Egyetlen kivételként egy bevándorló család ugrott be neki, akik sok gyerekükkel a dombtetőn laknak, és állítólag rendszeresen megjelennek a templomban. Később ez eszembe jutott, amikor észrevettük, hogy sok más falucskához hasonlóan a templom és a temető környéke tényleg elég jelentős szerepet töltött be San Dalmazio életében.
Rövidesen továbbautóztunk Volterra felé Pomarancén és Saline di Volterrán át. Viszonylag kevés időnk maradt, de azért elsétáltunk a börtön mellett a parkon keresztül az etruszk ásatásokig, barangoltunk a belvárosban, az alabástrom mindenfélékkel teli üzletek között, kigyönyörködtük magunkat a panorámában a városfalnál, majd visszakanyarodtunk az Amfiteátrumhoz.
Csipkednünk kellett aztán már magunkat, mert a gyerekeinkért oda kellett érnünk az iskolába. A falunkbeli iskolánál ugyanis az a szokás, hogy a tanítás végén minden gyereket lehoznak az iskola elé, átadják a szülőknek, vagy az általuk megbízott nagykorú személynek, majd bezárják az iskolát.
Őszintén szólva el is késtünk, de hála Istennek Viviána feltalálta magát: átvette a kicsiket az iskolából, és átadta a nagylányunknak rögtön, amikor látta, hogy nem vagyunk ott a suli előtt a szokott időben.
