Egy teljes hét szünet után, alighogy elment a férjem, telefonáltak a szállodából, hogy másnap menjek dolgozni. A hétfő sem volt szabadnap, annak ellenére, hogy pünkösd volt. Meg is kérdeztem az egyik szomszédot, hogy hogyan lehet az, hogy itt nem állami ünnep a pünkösd. Erre azt találta mondani, hogy szerinte az csak vallásosabb országokban dívik. Hosszan gondolkodtam e mondat abszurditásán, hiszen addig azt gondoltam, hogy Olaszország a föld egyik legvallásosabb országa.
.jpg)
A munkahelyemen gyakran volt feszült a hangulat, de hála Istennek mindig adódtak ellenpontok olyan helyzetekben, amiket megalázásként is megélhettem volna, mert vagy folyamatosan értek olyan élmények, hogy éreztem, hogy nem szabad a méltóságomba gázoló szituációkat felvennem, vagy ha végképp nem adódott önbizalomnövelő adag, akkor kreáltam magamnak, csak hogy rendben legyek.
Az egyik ilyen volt, hogy olvasni kezdtem a házban lévő könyveket, melyeket Maria otthagyott. Még ha nem is haladtam az elején túl gyorsan, mert legalább a kulcsszavakat ki kellett keresnem a szótárból, de táplálta a lényemnek a kultúrára vágyó részét.
Soha addig nem volt olyan fontos az sem, hogy tökéletesen ápolt legyek, de akkoriban minden este tökéletesre igazítottam a körömlakkomat, pusztán magamnak, hiszen munka közben a gumikesztyűből ki sem látszott a kezem. Reggelenként kicsit kisminkeltem magam, elmentem rendszeresen futni, nyilván így kompenzáltam a hiányokat és az időnkénti szívfacsaró helyzeteket, és igyekeztem túllendülni rajtuk. Amelyik helyzet tényleg megalázó is lehetett volna, ott azért sem vettem nagyon a lelkemre, mert épp időben érkezett a legfrissebb önbizalomnövelő dózis, amitől újra azt éreztem, hogy egyszerűen belülről én nem teljesen ez vagyok, aki itt a kívülállók számára látható: internetezés közben észrevettem, hogy Budapesten a Corvinus Egyetem egyik tanszékvezetője feltett a náluk választható kurzusok egyikének választható külső gyakorlatvezetői közé – az időzítés tökéletességét levélben megköszöntem neki.
A vendégekkel szembeni pajzsként más stratégiát építettem ki.
Voltak középkorú házaspárok, akik minden évben eltöltöttek a szállodában egy hetet. Mivel törzsvendégek voltak, sok feltételt ők diktáltak, például, hogy melyik szobát választják, megfőzethették a kedvenc ételeiket (egyébként csak egy menü volt naponta, nem lehetett választani, csak azt, hogy kéri az ember, vagy sem), a kutyájuk pedig azt csinált a szállodában, amit akart. Az ilyen vendégek vártán a tulajdonosék is feszültebbek voltak, mindennek a megszokottnál is tökéletesebbnek kellett lennie, így aztán ezek az időszakok nekünk alkalmazottaknak sem voltak könnyűek. Ha esetleg ezek után az érkező vendégek viselkedése nehezebben volt elviselhető, akkor mindig arra gondoltam, hogy micsoda előnyöm van velük szemben, mert ők egy hét múlva elmennek, én meg akkor is maradok. Ami nekik az álmuk netovábbja, nekem a hétköznapokat jelenti ezen az álomszép helyen.
Megoldódott az otthoni internetezés (igaz, csak telefonvonalon, de mégis, ha skype-olni nem is, de e-maileket fogadni és írogatni, információkat kikeresni már képesek voltunk.
Ezek után rendszeresen a gyerekek lefektetése után megnéztem a leveleimet, írogattam egy kicsit, majd ha ott volt a húgom, akkor vele, ha nem akkor egyedül, sétálni mentem a sötétben, hogy megnézhessem a szentjánosbogarak által borított lankákat. Soha korábban nem voltam még ilyesféle jelenségnek a szemtanúja, nem győztem betelni vele. Néha egy-két szentjánosbogár beszállt a házak közé is, de az igazi látványosság a megművelt földeken, nagy tömegben, az összképük volt. Érdekes módon olyan tücsökmuzsika viszont nem hallatszott, mint a magyar szántóföldeken, inkább baglyokat, meg más madarak füttyögését lehetett hallani, illetve a békákat az ablakunk alatti tó partjáról.
Pont a születésnapomon kaptam meg az első igazi fizetésemet, így felkerekedtünk a gyerekekkel vásárolni. Van egy mondás Gaiole körzetben, hogy a kb. Montit és San Sanóval a térképen összekötő választóvonal egyik oldaláról Sienába, a másik oldalon lakók pedig a tőlünk 30 kilométerre lévő Montevarchiba járnak bevásárolni. Sienát már eléggé ismertük, gondoltuk, nézzük meg most Montevarchit, különösen, mert nyári papucsokra volt szükségünk, és a szomszédok a Scarpamondo és az Aladino nevű boltokat ajánlották. Gaiolén túl ebbe az irányba még nem voltunk, ezen a részen már igazi, 800 méter magas hegyek is vannak, nagyon szép út. Montevarchi ősidők óta stratégiai helyen, egy olyan útkereszteződésben van, ahonnan Firenze, Siena és Arezzo is hasonló távolságra van. Ezt a kereskedelem ma is kihasználja, emiatt alig észleltünk mást a városból, mint a nyílegyenes forgalmas főút ( http://maps.google.hu/maps?q=Montevarchi,+aladdino&oe=utf-8&rls=org.mozilla:en-US:official&client=firefox-a&um=1&ie=UTF-8&hl=hu&sa=N&tab=wl) mellett kilométereken át egymást sűrűn követő ipari- és üzletközpontokat. A Scarpamondot hamar megtaláltuk, és vettünk papucsokat, meg bámészkodtunk. Aztán átmentünk az Ipercoopot is magába foglaló üzletközpontba, és vettünk még egy-két dolgot, amink otthon elfogyott, illetve a fiunk kikönyörgött egy újabb adag Tex képregényt. Körbenéztünk még autóval a várossal összenőtt Valdarnoban is, ahol észrevettünk egy Penny Marketet, és újabb dolgokat tankoltunk be. A beszerzéseinken túlmutató izgalmat maga a két város nem váltott ki belőlünk, úgyhogy hazatértünk.
Aznap a gyerekeimtől szülinapi koncertet kaptam ajándékba olyan darabokból összeállítva, amelyeket előtte pár nappal az egyik iskolai ismerőstől szerzett új kottából tanultak meg, nagyon büszke voltam rájuk.
