Többször írtam róla érintőlegesen, hogy mennyire mást jelentettek bizonyos gesztusok.
A Sienában közlekedés közben tapasztaltam, hogy ha elbizonytalanodtam a körforgalom előtt, hogy most merre is kéne menni, akkor amíg totojáztam, a mögöttem állók szép csöndben kivárták, míg eldöntöm. Nem volt anyázás, dudálás, amikor sikerült eldöntenem, szépen mentünk tovább.
Az autópályákon közlekedve vettem észre, hogy a villogó reflektor még véletlenül sem a bátorító előzékenységet jelenti, mint Magyarországon, hanem azt, hogy eszedbe se jusson elém jönni! Az előzékenység jele inkább egy rövid dudaszó. A dudát gyakran nyomják beláthatatlan, falak között vezető, szűk útkanyarulatok előtt is, az ütközést elkerülendő, Monti falu és a mi borgónk között is volt egy ilyen veszélyes szakasz, ahol mindenki dudált jelezvén jöttét. Éjszaka nem volt dudálás, mert sötétben kicsit könnyebb ezekben a beláthatatlan, szűk kanyarokban vezetni, hiszen akkor az égő fényszórók sávját időben észreveszi az ember.
Egyszer a szállodából vezettem haza, felszabadultan énekelgetve. Láttam a visszapillantó tükörből, hogy egy ideje szorosan mögöttem jön egy autó, de ebben nem találtam semmi meglepőt. Egyszer csak a falu határába érve megelőzött, és egy szűk szakaszon megállt előttem. Hűha, gondoltam, biztos felidegesíthettem valamivel, miközben énekelgetve (és esetleg figyelmetlenül) vezettem. Háborút vártam. Kiszállt az autóból. Én is kiszálltam félve. Közelebb jött. Gondoltam most fog elkezdeni üvölteni. Elkezdte mondani, hogy azért fékezett le előttem, mert be akart mutatkozni, ő is, és a felesége is a szállodában dolgoznak, és látott már párszor engem.
- Az Ön felesége Bruna? - préseltem ki magamból valami értelmeset.
- Nem, dehogy, Bruna is albán, de nincs más közünk egymáshoz. Én a kertben, meg a szőlőben szoktam dolgozni.
- Elnézést kérek a merevségemért, én azt gondoltam, hogy azért fékez le előttem, mert út közben valami kellemetlenséget okoztam Önnek.
- Semmi gond, tényleg csak be akartam mutatkozni. Viszontlátásra - és elment.
Szédelegve szálltam vissza az autóba.
A kulturális különbözőségekkel a május végi zeneiskolai évzáró vizsgakoncerten is szembesültünk. Egyrészt a tanárokon kívül szinte csak mi értünk oda pontosan, a meghirdetett időben, a többiek a bevett szokás szerint 20.00-kor leültek vacsorázni, és utána jöttek, igaz akkor tömegesen. Az előadott darabok sokkal alacsonyabb színvonalúak voltak, mint a pesti zeneiskolában, de ettől függetlenül csak ámultunk, hogy sokkal lazább, interaktívabb, ugyanakkor nyugodtabb, kedvesebb, emberbarátibb volt a hangulat, szabadott hibázni, kevésbé a perfekcionalizmus, mint inkább az életöröm volt a középpontban. A trombitás és a fuvolás gyerekünk is több másik gyerekkel együtt lépett fel, ami jóval kevésbé volt stresszes, mint egyedül kiállni idegenek elé. Voltak más fúvós és húros hangszerek, énekesek, zongoristák, majd este tizenegytől a dobosok. Hihetetlen volt, hogy még éjfélkor is ott ült szinte mindenki, és teljes erőbedobással drukkolt a tizenkettedik olyan kisfiúnak is, akinek a dobjátéka csak azért volt élvezhető, mert a tanár számítógéppel alákevert modern zenét. Hát, ez nagyon távol volt a pesti fehérblúzos-feketeszoknyás zeneiskolai vizsgák merevségétől.
