Végre felmelegedett annyira az idő, hogy nekivágjunk a tengerpartnak. Nem adtuk alább, Monte Argentario felé tartottunk, egy olyan szigetecskéhez a parthoz közel, amelyhez néhány dűnesávon át vezet az út. Az egész lényegében egy hegy, teleépítve villákkal, nyaralóházakkal, gyönyörű kilátással a tengerre, és az öblökben parkoló jahtokra.
Két jelentősebb városa van: Porto Santo Stefano és Porto Ercole.
Először Porto Santo Stefanoban szálltunk ki, és egyből lementünk a partra fürödni.
Porto Santo Stefanon átmegy egy híres panorámaút, de mi nem azt követtük, hanem fürdés után körbementünk a sziget szélén, egészen Porto Ercole közelébe.
Gyönyörű tengeröblöket, vízen suhanó hajókat, a sziklákon pedig drága villákat láttunk, amiből arra következtettünk, hogy a sziget hátsó része inkább a tehetőseké.
A térképünk szerint a szigetet körbe lehetett volna a parthoz közeli úton autózni, és ezt mi meg is kíséreltük. Valamit elnézhettünk azonban, mert az aszfaltút azonban egy idő után egysávosra szűkült, majd földúttá változott. 1-2 kilométer után a földút is off-road jellegűvé vált, fél méter magas szikladarabokat kellett kerülgetni rajta bálna méretű, városi közlekedésre tervezett autónkkal. Akkor adtuk fel végleg, hogy ezen az úton körbeautózhatunk a szigeten, amikor egy terepjáró jött velünk szembe, és a vezetője hozzánk hasonlóan elveszettnek tűnt, amint szintén Porto Ercolét kereste, és panaszkodott a szörnyű útra.
Visszamentünk újra a sziget szélén Porto Santo Stefano felé, hogy keressünk egy helyet, ahol fürdünk még egyet a tengerben. Mivel a köves tengerpartot aznap már kipróbáltuk, inkább homokosra vágytunk, így Marina di Grosseto felé vettük az irányt, és az egész délutánt ott töltöttük hancúrozva a hullámokban, homokvárrendszereket építettünk, és elsétáltunk többször a part mentén a hullámtörőig, ahol a hallgatóztunk, hogy miről beszélgetnek a horgászok.
