Toszkána és hétköznapok

A településünkön a sienai egyetem közelsége miatt a 20-25 lakható házhoz képest az egy főre eső egyetemi tanárok száma igen magas volt. Ott volt a már korábban említett Akeel, aki arabot, Alessandra antropológiát, Klemenz közgazdaságtant,  Antonella irodalmat tanított, valamint Giulia, egy milánói hölgy, aki csak szolgálati lakásként használta házikóját. Számunkra Ugo azért is emelkedett ki ebből, mert ő minden ősszel Budapesten, a CEU-n is tanított közgazdaságtant, és folyamatosan figyelte a magyar eseményeket. Feleségével és négy lányukkal a borgó egyetlen tornyocskáját birtokolták, és ez nem csak üres szó, ők azon kevesek közé tartoztak, akik nem bérlők voltak, hanem tulajdonosok.

Feleségével, a német Karinnal nagyon hamar megkedveltük egymást. Amikor megérkeztünk, ő még pár hétig külföldön volt, de a híre megelőzte. Orvosként dolgozott Montevarchiban, a dombocskánktól mintegy 30 km-re. Négy gyermekük közül a két idősebb többnyire nem lakott otthon, mert távoli egyetemekre jártak, a két kisebb 17 és 19 éves, gyönyörű, értelmes arcú lányok. Nagyon szabad gondolkozásúnak is tűntek: az egyikük zokniban rohangászott a házak közt, amikor átugrott a barátnőjéhez, a fiatalabbik pedig – néha viccelődtünk, hogy talán angyali külsejét ellensúlyozandó – egy piercingekkel borított fiúval járt együtt.

Az egész család nagyon befogadóan viselkedett velünk, meghívtak a gyerekeik is minden bulijukra bennünket, ilyenkor minden vendég hozott valami harapni- vagy innivalót, és a mi házunkból vezettünk ki áramot a hajnalig tartó partihoz a kerti pavilonba. Az egyik ilyenen a falu kemencéjében sütötték a pizzát, ami óriási élmény volt mindannyiunknak.

Karinnak az volt az egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy másokon segített. Időnként ezt Afrikában csinálta: januártól áprilisig Tanzániába költözött, és egy kórházban dolgozott. Azt mondta, hogy semmi különös, egy mikroszkóp fölé hajol egész nap pontosan úgy, mint a hétköznapokon Montevarchiban, csak éppen ilyenkor egy másik kórházban.

Egy másik német hölgy, Stefi – róla később bővebben mesélek – is mesélt történeteket Karinról, hogy hogyan segített neki a nehéz időszakaiban, amikor egészségügyi problémák miatt befelé forduló életet kezdett élni, akkor Karin szinte minden nap felemelte a telefont, vagy magával hurcolászta társaságba, nehogy Stefi elveszítse az életkedvét.

 Karin mesélt arról, hogy milyen volt németként Olaszországban felnevelni a gyerekeit, de az is érdekes volt, amikor az olaszok meséltek, hogy mi volt furcsa nekik Karin gyereknevelési szokásaiban. Az egyikük a korai lefekvést emlegette, hogy Karin és Ugo gyerekei este nyolckor télen-nyáron ágyban voltak, míg az olasz gyerekek, különösen nyáron, kint hancúrozhattak 11-ig.

Folytatás

 A délutáni sétálgatások a gyerekekkel is sok örömet nyújtottak, gyakran szedtünk a lányokkal virágot. Az egyik kedvenc szórakozásunk volt, hogy a pipacsbimbókat összegyűjtöttük és kibeleztük. Tetszett nekünk amikor még nem színesedtek be a szirmok, és a fehértől a cirmosrózsaszínen át a fakópirosig mindenféle színben pompáztak, képeket rakosgattunk ki belőle. Édeskömény is nőtt vadon, persze nem a gumós, hanem a kaporhoz hasonló forma. Próbáltam több dologra felhasználni: tejföllel összekeverve lángosra kenni, leforrázva teát főzni belőle, salátát, tükörtojást ízesíteni, de egy idő után magamra maradtam ezzel, mert a gyerekeknek nem ízlett. Sajnáltam, mert ingyen vitaminforrás volt.

További vitaminutánpótlást jelentett, amikor május nyolcadikán, egy felszabadult pénteki napon a buszmegállónkban lévő cseresznyefa gyümölcse is érni kezdett, így nagy cseresznyeevő bulik alakultak spontán a szomszédokkal. Vito lefűrészelt néhány elérhetetlen ágat, és odaadta a buszváró padon ülőknek, hogy szemezgessenek róla. Ettől néhány szomszéd gyerek felbátorodott, és ők is tördelni kezdtek ágakat, hogy a padon együtt egye meg az aprónép. Mi furcsálltuk ezt a gyakorlatot, de gondoltuk, ők biztos így szokták, ám néhány nap múltán Annie, az angol hölgy is megelégelte, és mindenkit megkért, hogy az ágtördelést hagyja abba, mert előbb-utóbb elfogy a fa. Vasárnap azonban a mi gyerekeink próbáltak volna az alul már lelegelt fáról enni, de nem érték el, csak a már üres ágakat, úgyhogy kértek engem, hogy segítsek egy piros cseresznyékkel teli ágat lehúzni fentről, és tartsam is. Igen ám, de ahogy húztam, tartottam, egyszer csak éreztem, hogy reccsen, és a kezemben maradt. Annyira megijedtem, hogy most mi lesz, hisz eddig eszembe sem jutott ilyet csinálni, erre pont velünk történik. Gondoltam, hogy nem hagyhatom ott az aszfalton úgy csinálva, mintha mi sem történt volna, de azért nagydobra sem akartam verni. Gyorsan elvittük a mező szélére az egyik kerítés tövébe, leettük róla a maradékot… és akkor észrevettük Annie-t az autója mellett, tőlünk pár méternyire, amint csóválja a fejét.

Odajött, és elmagyarázta újra, hogy értsük már meg, cseresznyefáról nem tördelünk ágakat, mert akkor egy idő után meghal a fa. „Teljesen igazad van Annie – mondtam – véletlenül tört most le, nagyon sajnálom.” – Szégyelltem magam, hiszen ráadásul be akarunk illeszkedni valahová, amikor egy ilyen botorság miatt úgy tűnik, hogy a közösség szabályait mintha nem akarnánk figyelembe venni. Napokig izgultam, hogy most biztos mindenki rendre akar majd utasítani. De nem jött retorzió, akárhogy számítottam rá.

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy hiába is tartok ettől, itt egyáltalán nem akarnak megalázni, ez egy fura, Magyarországon szerzett beidegződés része volt bennem. Még csak egy morcos tekintetet sem kaptunk soha.

Kilátás a dombról

Az időre dolgozós nap estéjén lefektettem korán a gyerekeket, és felsétáltam egyedül a dombra bámészkodni és gyönyörködni sötétedésig (kb. egy órával később megy le a nap, mint Magyarországon). Próbáltam emészteni az előtte lévő eseményeket.

Nem először voltam életemben ilyen helyzetben, hogy nem számított, hogy mennyit tanultam, milyen iskolákat jártam ki, nem voltak a papírjaim használhatóak. 10 évvel korábban, a diploma után pár évvel fordult elő első alkalommal hasonló helyzet, hogy éjszakákon át besegítettem drótokat hajlítgatni a férjem induló vállalkozásának karácsonyi megrendeléseihez, és több pénzt sikerült ezzel összehozni, mint bármiféle  tudományosnak tűnő munkával előtte. Akkor kifakadtam apukámnak, hogy hogy van az, hogy ők mindig azt mondták a testvéreimnek és nekem, hogy tanuljunk csak szépen, csak tanuljuk?! Erre azt válaszolta, hogy higgyem el, hogy semmi sem volt hiába, és hogy az is nagy érték, hogy valakik hajlandóak pénzt fizetni azért, amit csinálsz. És azzal biztatott, hogy ettől a magánéletünkben még lehetünk igényesek, olvasottak, kulturáltak. Valójában én borzasztó kíváncsi voltam az egész szállodai életre is, mert érdekesnek, színesnek találtam, és úgy közelítettem meg, hogy nagy dolog, hogy bejuthattam a falai közé, biztos sokat tanulok majd belőle.

Másnap sokat pihentünk, mert bár hétköznap volt, de nem volt iskola. Délután Vito, a szomszéd és Simone, a villanyszerelő megszerelték az autómat, hogy ne kelljen már állandóan tölteni az akkumulátorját. Próbáltak rájönni, hogy pontosan mi szívhatja le, de csak nagyjából sikerült (a központi zárra gyanakodtak), így Simone kölcsönadott egy tízes kulcsot, és azt javasolta, hogy addig is, amíg meg nem oldódik, ha hosszabb időre megállok valahol, akkor mindig vegyem le a sarut az akkumulátorról. Ettől fogva végképp nem zártuk az autót, a környéken lévő többi járműben is benne lógott gyakran a kulcs, és az hagyján, hogy a mi pici falunkban, de a legkirívóbb esetet Sienában láttuk, ahol egy egész kulcscsomó lógott kívülről egy zárból. A mezők közepén az egyedüli igazi gondnak abszurd módon a parkolás mondható, ugyanis (tömegközlekedés nem nagyon lévén) minden családnak több autója van, amelyek már a mi érkezésünk előtt is egymás hegyén-hátán álltak. A helységnévtábla mellett a bárónő építtetett egy lugasszerű parkolót, de oda csak kevesen mentek, mert külön bérleti díjat kért  érte. A házak közötti járatok meglehetősen szűkek, volt olyan pont, ahol a két kőfal között éppen csak elfért a két visszapillantó tükör. Az ápoltabb füves területekre sem mentünk, bár volt aki megtette, de akkor kikaphatott az aktuális füves terület ápolójától. Ha valaki bulit rendezett, akkor végképp súlyossá vált a helyzet. Egy alkalommal este későn értünk haza, és épp aznap volt egyetemi tanár szomszédunk, Ugo születésnapja, a település megtelt a kollégái és a tanítványai járgányaival, és már a párszáz méteres bekötőútnak is csak a feléig jutottunk, otthagytuk a mező szélén a mienket. Másnap reggel, mire a vendégeknek már csak a hűlt helye volt, elég furának tűnt a távolban a nagy semmi közepén.

Ettől fogva egyébként – önhibás esetektől eltekintve, amikor égve felejtettem a világítást – többet nem hagyott cserben a Chrysler. Szerelés közben Vito és Simone kedvesen érdeklődtek a dolgaink előmeneteléről, én pedig meséltem a szállodáról és a dilemmáról, hogy egyszerre kell szépen és sebesen dogozni. Ekkor hallottam tőlük ezt a mondást: „Bene e veloce non vanno insieme.” ( kb.: Jó és gyors nem járnak együtt.)

Ezen az estén már elegem volt a stresszelésből, hogy folyamatosan izgulok azon, hogy megfelelek-e majd, és megnyugtattam magam, hogy végül is nincs semmi tragédia, ha esetleg nem, hiszen sütizésből, vagy máshogy kihúzzuk már a suli végéig, és az is óriási nyereség, hogy 2-3 hónapot jártak a gyerekek olasz iskolába.

Másnap délelőtt pakolásztam, amikor csengett a telefon, hogy megvan az állás, órabérben fognak fizetni.

A gyorsaságomat vizsgáló napon az egyik toronyszobát kaptam, amihez az alagsorban lévő tisztítószerraktárból kellett mindent felvinni, az italraktár szintén a lépcsőház alatt bújt meg. Járt a kezem, mint a motolla – tanulva az előző napból – igyekeztem nem elmerülni a toronyszoba ablakából feltárulkozó kilátásban, hanem egyszerre alapos és gyors lenni. A lakosztály belső szerkezete ebben segített, hiszen jóval átláthatóbb volt a tér, mint az előző napi próbánál, belső szintkülönbségek, és különösebb zeg-zugok nélkül. A három szintnyi hurcolkodás átgondoltságra ösztönzött, de legalább az ágyneműs szekrények a másodikon voltak, egy emeletnyi távolságra. Így is bele kellett jönnöm, hogy hogyan válogassam össze a különböző polcokról a megfelelő méretű tiszta huzatokat. Tudtam volna még finomítani az eredményen sokáig, de amikor úgy-ahogy kielégítőnek éreztem, és láttam, hogy már a 30-40 perces előirányzott időkorlát közelében járok, lementem szólni Susannának, hogy tekintsék meg Luciával, a tulajjal, a végeredményt.

Az idővel nagyjából elégedettek voltak, ugyanakkor Lucia felhívta a figyelmemet, hogy a vendégek, amikor először belépnek a fürdő ajtaján, csillogó felületekkel kell, hogy találkozzanak. Nem megengedhető egyetlen vízcsepp nyoma sem a zuhanyzó oldalfalán, a csaptelepen, vagy a tükör keretén, egyetlen megbújó kósza szőrszál a mosdó lefolyójának szűrője alá bújva.

Kérte még, hogy nagyon figyeljek az ágy környékére, mert ez a másik, amit egy vendég rögtön megnéz. Olaszországban nem jellemző a nálunk megszokott paplanhuzat, hanem egy másik lepedőre van terítve a paplan vagy takaró (hidegben mindkettő), és visszahajtva egy szakaszon a paplan fejrészére a lepedő. Megvolt a rendje, hogy hogyan kell mindez hajtogatni ahhoz, hogy az egészet a lábrésznél és oldalt szépen be lehessen tűrni, a fejrésznél pedig katonásan elhelyezni párnástul. Amikor az egész elkészült, mindennek tisztának, feszesnek (ránctalannal) és szimmetrikusnak kellett lennie.

A pókhálók ügye volt még kényes téma, hiszen Toszkánában hagyományosan gerendákkal van a mennyezet megoldva, ez viszont vonzza a pókokat, és elég nehéz is tisztítani, mivel a gerendák közül mindenféle hullik az ember szemébe.

Mikor mindent megvizsgáltak, kérték, hogy mossak fel újra, mert az átvizsgálásnál összejárkáltuk, majd a hátralévő időben a lépcsőházat, a szobák előtereit, illetve az udvari lépcső környékét kellett rendbe tenni.

Az előző állásinterjúhoz képest óriási fejlődtem a beszédben, de mást is megtanultam: hogy itt eleve máshogy kell kommunikálni, nem szabad olyan direkten fogalmazni mint ahogy korábban, Magyarországon megszoktuk. Ebben a közegben a kérdésekre adott nyílt, egyenes válasszal is óvatosan kellett bánni, mert bántónak hathatott.

Pénz tekintetében a munkahelyen a harmadik napon érkeztünk el oda, hogy a tulajdonosnő jelezte, hogy a próbaidőket ki fogja mindenképp fizetni, addig inkább Susannától érdeklődtem csak finoman a várható fizetésről. A tulajdonosokkal való beszélgetésekben inkább az elégedettség mindkét részről, illetve a munka minősége, gyorsasága volt a téma.

Búcsúzáskor Lucia biztosított róla, hogy telefonálnak majd a továbbiakkal kapcsolatban.

Picike zegzugos lakosztály volt, igyekeztem nagyon tisztára varázsolni az ágy környékét, az ablakokat, a padlót, meg a többit, és áthúztam az ágyneműt. A fürdőszoba ablaka a magasban egy tetőre nyílt, és a galambok eléggé összepiszkolták a környékét, felmásztam a mosdópultra, hogy elérjem, és azt is jól lesikáltam. Persze ezekkel rengeteg idő elment, de gondoltam, hogy nyilván azt tesztelik, hogy mennyire tisztán dolgozom. Olyan másfél óra múlva jött Susanna és Lucia, hogy megnézzék, mire jutottam. A tisztasággal jócskán meg voltak elégedve, csak azt nem beszéltük meg előre, hogy közben ők az időt is mérik. Azt javasolták, hogy másnap csináljunk még egy próbát kifejezetten az időtényezőre koncentrálva.

Némi egyeztetés után hazasiettem, mert a kislányom jött a korai sulibusszal, és az volt a tervünk, hogy az előző este elkészített sütiket még délután együtt kiszállítjuk Sienába, és elintézünk néhány más dolgot is ott.

Siena, a San Domenicótól fényképezve

A kávézóban kedvesen fogadták a lányomat, és átvették a megbeszélt sütiket. Lorenonak San Sano a szülőhelye, így nagyon drukkolt, amikor elmeséltem neki, hogy nem kizárt, hogy ott fogok dolgozni. Abban egyeztünk meg, hogy a későbbieket telefonon egyeztetjük, mi pedig elrobogtunk adószámot csináltatni, mert arra szükség lehetett a szállodai munkához.

Az adószám ügyintézése gördülékeny volt, ki kellett egy űrlapot tölteni, majd odahívtak egy ablakhoz, kérdezgettek, hogy biztosan nem akarom-e összekötni az adókártyát a TB-kártyával, és miután mondtam, hogy kösz, most még nem, így kaptam egy igazolást az adószámomról. A kártyát később küldték ki postán, de maga a szám ismerete már elég volt ahhoz, hogy használhassam.

Oszopok a Campón, Sienában

Ezután mentünk el első alkalommal az Olaszországba érkezésünk óta rendesen bevásárolni egy Siena külső gyűrűjén lévő Penny Marketbe. Na persze elég szűken engedhettük el magunkat, de legalább vettünk krumplit meg WC-papírt, és kihasználtuk az alkalmat, hogy jobban feltérképezzük az árakat. Le is esett az állam, mert bár mi Magyarországról hoztunk több száz tojást, rengeteg lisztet, meg napraforgó olajat, de valójában ezek mindkét helyen ugyanannyiba kerülnek.

11.20-kor csengett a vonalas telefon, és engem kerestek. Egy női hang volt, hogy olvasta az önéletrajzomat, és hogy mikor tudnék leghamarabb elmenni hozzájuk a San Sano Hotelba, hogy találkozzunk. Megbeszéltük, hogy mivel épp otthon vagyok – arra pedig halványan emlékeztem, hogy San Sano valamelyik közeli település -, csak össze kell készülődnöm, és dél körül akár ott is tudok lenni. Gyorsan átöltöztem, megnéztem a térképen, hogy pontosan hová is kell mennem, és indultam.

San Sanohoz erdőn átvezető ciprussorral szegélyezett kanyargós út visz föl, majd félúttól a dombokon hullámzó szőlősorok veszik át az erdő helyét. Az első épületek egyike a szálloda, letettem az autót, és besétáltam a kerten át a recepcióhoz, hogy megkeressem a Susanna nevű hölgyet, ahogy megbeszéltük.

Egy harmincas, világosbarna hajú hölgy mutatkozott be Susannaként, előhívta a csinos, ötvenes tulajdonosnőt, Luciát is, és együtt mondták el, hogy délelőtti takarításhoz, és szobaszervízhez, illetve estére a vacsorához lenne szükségük segítségre. Kérdezgettek, hogy mivel foglalkoztam ezelőtt, és hogy mennyi ideje vagyok Olaszországban, milyen nyelveket beszélek még. Elmeséltem nekik nagy vonalakban a sütizést Sienában, meg persze a pesti életemből azt, ami számukra érdekes lehet. Beszélgettünk a munkarendről, hogy milyen időbeosztást tudnék vállalni. Javasoltak másnapra egy próbát, így mindketten pontosabban megvizsgálhatjuk, hogy akarunk, tudunk-e együtt dolgozni.

Susanna ekkor elszaladt valahová, előjött viszont egy idősebb úr, aki a tulaj férjének tűnt. Bemutatkozott, hogy Mauriziónak hívják, és ő is kérdezgetett. Amikor a sütizéshez értünk, felkiáltott: „Ezek szerint minden magyar ilyen jó sütiket tud?! Susanna is magyar, és ő is nagyon finomakat készít.” Döbbenten néztem: „Susanna magyar?!” Ő közben újra előjött, hogy körbevezessen a szállodában, és a beszélgetés végét hallotta is. Ahogy távolodni kezdtünk, rögtön mondta magyarul, hogy nem akart a tulajdonosok előtt magyarul beszélni, mert akkor ők nem értettek volna egy szót sem. Helyeseltem, hiszen érthető volt, hogy azt is fel kellett mérniük, hogy mennyire lehet velem olasz nyelven szót érteni.

Az iskolában kiválóan alakult minden, mindegyik gyerekünk hamar barátokra talált. Mivel ez sok kis faluból álló vidék évfolyamonként max. 1-2 osztállyal, a megérkezésünk óriási visszhangot váltott ki.

Az osztályozásnál hamar megértettük, hogy tízes a legjobb jegy, de a hatosnál rosszabb már borzalmasnak számít. Az írott betűkből néhányat máshogy kerekítenek, mint a gyerekeink a pesti iskolában megtanulták, a legnagyobb különbség az „r” betűnél van. A menzánál már említettem, hogy a három hosszú (8.30-16.30) és két rövid (8.30-13.30) tanítási nap van minden héten, sok iskolában  szombaton is van tanítás, nekik kevesebb a hosszú napjuk. Házi feladatot csak a rövid napokon, illetve hétvégére adnak.

A tankönyvek vidámak, alsóban nem kell értük fizetni. A felsőben igen, és az áruk nem az átlag magyar pénztárcához szabott, viszont több évre szólnak. Például az irodalomkönyv hétszáz oldalas, a papírok anyaga igényes, az oldalak kialakítása az internetes honlapok küllemét juttatja az ember eszébe, József Attila és Molnár Ferenc műveiről is olvasni benne, 26 euró az ára; a földrajz 360 oldalas és 19 euró. Így aztán könnyen összejön az a 300 euró körüli összeg, amit a barátaink kiadtak a felső tagozat kezdetekor tankönyvekre. Nekünk akkor nem kellett ezeket megvenni, mert gyakran fénymásoltak az aktuális anyagból számunkra, illetve az iskola is tudott egyet-egyet adni a saját példányaiból.

Furcsa volt az elején, hogy hozzánk képest korán, 5  és 6 éves kor között mennek az olasz gyerekek iskolába - ők pedig minket kérdezgettek, hogy mi miért vártunk a sulikezdéssel ilyen sokáig. Az alsó tagozat ötödikig tart, és „elementare”-nak hívják, a felső tagozat, a „scuola media” három évfolyamot jelent, a számozás ötödik után újrakezdődik. Tehát egy magyar hetedikes a másodikos scuola mediásnak felel meg. Elvileg. Merthogy az olasz gyerekek jóval előbb kezdik az iskolát, mint a magyarok, és az olasz törvények szerint a külföldről jött gyereket abba az osztályba kell tenni, amelybe az életkora alapján beleillik.

Élmény volt  az első szülői értekezlet az oviban, pedig félénken ültem be először a többiek közé, de már mindenki hallott rólunk, és örömmel láttak. Sokkal lazább, interaktívabb volt az egész, mint azt Pesten megszoktuk: egyszerre beszélt szinte mindenki, és olyan érzés volt mintha mindenhonnan szóvihar süvítene körülöttem, én meg ülök benne egy kisszéken. Nem mintha félelmetes lett volna, csak a fáradtság miatt időnként kikapcsolt az agyam. Május eleje volt, meg kellett beszélni, hogy az évzáró végén a büfé hogyan legyen megrendezve. Készítettek ott helyben egy táblázatot, amelybe be lehetett írni, ki mit tud hozni: édeset, sósat, vagy üdítőt, nehogy a végén mindenki egyformát hozzon. Nem mindent értettem rögtön, az például nem volt előttem világos, hogyan fogok az olasz gyerekek ízlése szerinti salátát összehozni, amikor abban a szüleik egyértelműbben jobbak, és olyan nagyon alapanyagom sincs. Otthon azután megnyugodtam, hogy a "salata" szóval egyszerűen a sós dolgokat definiálják.

Az olasz újságárusoknál a fiunk már az első napokban felfedezett egy Tex című vadnyugati képregénysorozatot,  amiből akkor kaphatott másikat, ha az előzőt kiolvasta - ez volt szinte az egyetlen, amire nem sajnáltuk a pénzt. A lányok hasonlóképp a Stilton sorozat köteteit olvasgatták, illetve a kicsiknek találtunk a házban jónéhány Pimpa újságot, ami olyan mint a Dörmögő Dömötör volt régen, csak kicsit modernebb formában.

A Texből rövid idő alatt a fiunk olyan szavakat szedett össze, hogy csak néztünk, pedig nem magolta a szavakat, csak megnézte a jelentésüket. Amikor másodszor vagy harmadszor találkozott valamivel, a szó jelentése már rögzült a fejében. A Pesten egyszer már megtanult nyelvtan így aztán szembe jött a hétköznapokban, és elég volt kicsit fellapozni a nyelvkönyvet - ezt már saját motivációból csinálták -  és átismételni, hogy egykettőre beépüljön a használatba.

A szomszéd gyerekek barátságosak voltak, és volt jópár, akikkel együtt lehetett a hétvégeken hancúrozni, társasozni, hol nálunk, hol náluk, hol meg a házak közti közös területeken. A hétköznapi életben a nyelvgyakorlásnak rendeltünk alá rengeteg mindent, ezért volt nálunk eredetileg állandóan süti, hogy hozzánk vonzó legyen a többieknek átjönni, illetve amikor még Pesten az autóba gyömöszöltük az elhozandó cuccokat, a társasjáték-gyűjtemény is ezért került a feltétlenül bepakolandók közé.

Nagyon-nagyon sokat köszönhetünk a félig angol Lucynek, hiszen vállalta játék közben az interaktív szótár szerepét, és ezer köszönet a pesti általános iskolai angoltanároknak is, hogy a nyolcadikos fiunk az angolt  közvetítő nyelvként hatékonyan tudta használni. Az elején játék közben persze gyakori volt, hogy egy mondat három nyelv szavaiból volt összerakva, és voltak pillanatok, amikor aggódtam, mert úgy tűnt, hogy a környék gyerekei jobban  haladnak a magyar nyelvvel, mint a mieink az olasszal. Azt hiszem, akkor nyugodtam meg, hogy ragadt azért rájuk valami, mikor a korábban egyébként félénk ovist hallottam birkózás közben olaszul, mérgesen és nyelvhelyesen rákiáltani a szomszéd horvát kisfiúra, hogy szálljon le róla.