Kövess a Facebookon!

Toszkána és hétköznapok

Írások egy magyar család toszkánai életéről, mindennapjairól, saját képekkel illusztrálva. Nem realtime, a fáziskésés kb. három év, a papíron írt napló szerkesztett, kiegészített változata. e-mail:toszkanaeshetkoznapok@gmail.com

KEZDETEK

Címkék

Vacsora esőben

2011.11.07. 17:49 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: piac méz sonka báró articsóka sétálóutca szalámi paprikás krumpli debreceni kolbász érlrlt juhsajt korai vacsora távoli rokonok Cacchiano kerti pavilon Toszkána Toscana Siena

 

 

Az autó útközbeni leállása utáni héten nehezen vettem rá magam, hogy újra felvegyem a fonalat a sütibizniszben. Sok furcsaság történt velünk azokban a napokban, hol a bejáratnál lévő lépcsőn estem el fájdalmasan, mert egyszerre főztem, és rohangáltam a sulibusz elé; hol a polcos szekrény dőlt ránk hajnalban, mert az egyik lányunk azt hitte rá, hogy a fürdőszoba ajtaja, és megrántotta; hol a torokgyógyszer utolsó tartalékai ömlöttek ki, amitől meg sírva fakadtam. Egyszer a fűrész fogaiba nyúltam véletlenül a sötét pincében, másszor meg faszedegetés közben a lendülettől legurultam egy lejtőn, kirepültem az autóútra. Arccal az aszfaltra érkeztem, a szemüvegem és a fülbevalóm elrepült az út menti bokrok irányába. A szemüveg legalább meglett. Szóval, némileg érthetően, kicsit elgyötört voltam.

Kaszáló a Via Chiantigiana mentén

 

Becsületből mindenesetre újra nekivágtam Sienának, de nem titkolom, ez alkalommal amint beértem a városba, már vágyakozva néztem a Via Chiantigiana, azaz a Chiantin végig- és egyben hazavezető út irányába. Nekivágtam parkolóhelyet keresni, de nem ment, pedig egyre nagyobb köröket tettem. Végül próba szerencse alapon behajtottam az egyik, várfaltól igen távol lévő, nem fizetős parkolóba, és pont állt ki valaki, akinek a helyére gyorsan be lehetett slisszolni. Rögtön megállt az autó mögött egy olasz rendszámú Mini, amitől inamba szállt a pesti közlekedésben szerzett bátorságom. Lehúzták az ablakot, egy középkorú házaspár ült benne, és kedvesen megkérdezték angolul, hogy ez fizetős parkoló-e? Megkönnyebbültem, hogy nem a szemfülesen szerzett parkolóhelyre fáj a foguk, és biztosítottam őket, hogy ingyenes a parkoló. Mire bezártam az autót, és hónom alá kaptam a sütikosaramat, mellettem termettek újra – nekik is gyorsan került parkolóhely -  kérvén, hogy mutassam meg nekik, hogy a városba hogyan jutnak fel. Nagyon szívesen tettem, hisz épp arra készültem menni. Mondták, hogy amerikaiak, Madisonból, Wisconsin államból jöttek. Másfél km-re volt tőlünk a szállásuk, a falu alsó részéhez, Monti di Sottohoz tartozó Borgo Argeninában, amely arról nevezetes, hogy az utolsó ingatlanok egyike volt, amit a Ricasoli család hajlandó volt eladni. Manapság egy hölgy vendégházat üzemeltet benne.

 

Sienai kút a Porta Oviléhez közel

 

 

A feleség álomnyaralása volt ez a néhány nap, az ő olasz őseinek leszármazottaival akartak találkozni, két éve félretettek minden pénzt, hogy itt lehessenek. Sienába azért jöttek szerdán, mert a szállásadónőjüktől megtudták, hogy olyankor piac van. Szóba került, hogy én mi járatban vagyok itt, majd segítettem nekik ingyen várostérképet szerezni. Amikor az egyik főcsapásnak számító sétálóutcán elbúcsúztunk, megállapodtunk, hogy ha lesz kedvük délután egy autentikus Chiantibeli házat megnézni, és enni hozzá egy kis magyar paprikás krumplit, akkor telefonálnak.

Aznap kiszállítottam minden megrendelt sütit időben, némi reklamációt is elrendeztem. Történt ugyanis, hogy Loreno egyik előző alkalommal kapott mákos tortája, amelyet természetesen a hőszabályozó nélküli sparheltban készítettem, az alján, egy szakaszon égettnek találtatott, úgyhogy adtam neki egy tökéletesre sült friss másikat helyette, hogy kártalanítsam.

 

A San Domenico erőd alaprajza

 Ezután a piac keresésére indultam, mert engem is nagyon érdekelt. Először a Campo közelében kutakodtam, de onnan elirányítottak a San Domenico közelébe. A buszpályaudvarnál már látható volt, hogy merre hömpölyögnek az emberek, és rövidesen látszottak az első árusok is. A legtöbb sátorban ruhát, vagy csecsebecséket árultak, legalább két sornyi árus kerti és szobanövényeket kínált, de jókora terület jutott az élelmiszereknek is. Volt egy mézes bácsi gesztenye- és kakukkfű-, meg eukaliptusz- és narancsvirág mézzel. Lehetett mindenféle szalámit és sonkát kapni, a pár centi átmérőjűtől a húsz centi vastagig. Láttam sokféle juhsajtot, fűszereseket, érleltet, félérlelteket, és nyersebbeket is. Csak ámultam a zöldségkínálaton - épp articsókaszezon volt -  a halak, rákok és kagylók kupacai között andalogva pedig rettenetesen sajnáltam, hogy nem elég, hogy nem tudom, mit lehetne belőlük készíteni, de gyakran még a nevüket sem. 

 

 

Halaspult

 

A piacon tekergés után a Porta Camollián át a várfalon kívülre mentem, azt gondolván, hogy mivel csak egy kapunyira van a Porta Ovile, biztos hamar odaérek. Talán jobb döntés lett volna a városfalon belül maradni, de ha kicsit kalandosan is, végül azért megtaláltam az autót.

Háromkor csengett a telefon, frissen megismert amerikai ismerőseink voltak, hogy annyira ronda idő van, ami a nagy kirándulásoktól elvette a bátorságukat, de nálunk fedett helyen lennének, mi lenne, ha átjönnének. Persze – mondtuk –, örömmel látjuk őket.

Sütijeink úgyis voltak, összedobtunk egy paprikás krumplit debreceni kolbásszal, addigra ők is pont megérkeztek. A capannában, azaz a régen állatok tartására, de újabban csak kerti pavilonként használt kőházikóban terítettünk meg.

A  rozmaringbokor mögött kicsit látszik  a kerti pavilon

 Kiderült, hogy ők a piacot nem találták meg, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy rengeteg pénzt elköltsenek. Meséltek a távoli olasz rokonokkal való találkozásról, hogy nem értették egymás nyelvét, de valahogy mégis egy hullámhosszon voltak

A korai vacsora alatt végig zuhogott az eső, de indulásra készen álltunk, hogy amint egy kicsit eláll, bejárhassuk a környéket. Persze minden csupa sár volt, de azért felmásztunk Cacchiano dombjára, és félúton megcsodáltuk az elénk táruló panorámát, a háttérben Sienával.

 

Cacchiano, a kastély belső kertje

 

Látkép Cacchianóról

Fent a kastélynál ekkor történt a Jesse miatti emlékezetes találkozásunk a báró úrral, amelyet már korábban említettem.

Mire visszatrappoltunk a sártengeren át a házhoz, már sötétedett és újra eleredt az eső, úgyhogy inkább a házban ettük meg a vendégeink által hozott csokitortát. 

 Folytatás

Vito, a nápolyi lókötő

2011.11.04. 20:35 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: olasz debrecen limoncello Olaszország gaiole Toszkána Toscana Siena

 

Volt egy csuda pofa nápolyi származású szomszédunk, Vito. Alacsony, pocakos emberke hosszú, fekete, hátul összecopfozott hajjal. Már az első nap biztosított bennünket, hogy bármire szükségünk van, szóljunk, és ő segít. Feleségével, Annával, és két gyermekükkel az egyik központi terecskén lévő ház földszintjén laktak. Régebben kamionosként dolgozott, és így jónéhányszor járt Magyarországon, leginkább Debrecenre emlékezett, „Debrecsen” -nek ejtette.

Kiválóan főzött, sütött, így amikor a borgóban ünnep volt, őt kérték meg, hogy a lila akácos ház aljában lévő kemencében süssön pizzát és mindenféle finomságot. Amikor épp ilyen munkája nem akadt, akkor a környék földjein próbálkozott beszállni a szőlő, vagy az olajfák metszésébe hol több, hol kevesebb sikerrel. Felesége, Anna délelőttönként több panzióban (agriturismo), délután pedig magánházaknál takarított. Finoman szólva sem tartoztak a módosabbak közé, ennek ellenére három autójuk, és két motorjuk volt, de sosem értettük, hogy miből tartják fenn.

 A fiának megparancsolta, hogy a mellettünk lévő dombon a luxusrezidencia német tulajdonosának a csemetéjével barátkozzon azzal a kifejezett céllal, hogy hátha valahogy beházasodhat családjukba. Emiatt a fiú vad motorozásokat folytatott az elkényeztetett német sráccal, időnként idegesítve ezzel a környéken lakókat.

Rezidencia medencével...

...és egy környékbeli birtok kapuja

Minden áldott este jó hangulatba hozta magát némi saját készítésű limoncellóval, és kiült a terecskén lévő kút mellé vacsora után, hogy pletykákkal szórakoztasson bárkit, aki épp ráért. Az elején még komolyan vettük ilyenkor eldübörgött intelmeit, hogy kivel vigyázzunk nagyon, ki a falu zsiványa, és - szabad fordításban - Miss Disznője (így fogalmazott: maiale di Monti). Egy alkalommal megpróbálta elhitetni velünk, hogy nyert a lottón, csak Anna még nem tudja, pedig annyi, de annyi pénzt, hogy a trafikos nem is tudta azonnal kifizetni neki, hanem mondta, hogy jöjjön vissza a jövő héten. Úgy mesélte, hogy félt a trafikban a szelvényt megmutatni, nehogy valaki meglássa és ellopja.

Jobb oldalon látszik a kút, amely mellett esténként Vito ücsörögni szeretett

Volt, hogy délutáni csúcsforgalomban a többiek feje felett átkiáltott nekem a főtéren, hogy „Na mi van, kisbabát vársz, vagy csak sokat ettél?!” - épp mindenki kint trécselt a háza előtt, az okozott sokk miatt azonnal fogyókúrába kezdtem. Ezekkel együtt bírtuk Vitóékat, kínálgattuk őket paprikás krumplival, gulyással, krumplis pogácsával és debreceni kolbásszal, amiket hálásan fogadtak, és cserébe kaptunk többféle pácolt olajbogyót, fűszereset, fokhagymásat, csípőset, meg sima sósat. Aztán amikor egyszer Vito bevallotta, hogy az olajbogyót igazából összelopkodta a környék fáiról, akkor nagyot néztünk.

Már három éve elvált Annától, mostani feleségétől, és az olasz törvények szerint tovább nem élhettek volna közös lakásban, úgyhogy éppen ezt a problémát készültek megoldani a gaiolei önkormányzattól igényelhető szükséglakással. Csakhogy Vito egyfolytában siránkozott, hogy mi lesz akkor ővele: egyedül maradni is nyomasztó, és Gaiolét, mint várost is utálja, csak a környéke vonzó.

Gaiole belülről...

 

...és a környéke

Miután egyik este a kislánya sokáig hancúrozott a mieinkkel, meghívtuk, hogy vacsorázzon is nálunk. Hihetetlenül szelíd kislány volt, élesen elütött a szüleitől, akik szintén nem értették, hogy honnan pottyant közéjük. Ők is átjöttek érte vacsora után, és jót veszekedtek a nappalinkban. Sokáig maradtak, és kifejezték, hogy szerintük mennyire szükséges lenne gyorsan kimeszelni a házunkat. Mivel ugyebár a tisztázatlan tulajdonviszonyok és az anyagiak hiánya miatt ez nem volt ilyen egyszerű, így megállapodtunk, hogy egy alapos, a gerendák közéig is elható takarítás azért mindenképp ráférne a házra, úgyhogy felajánlották a porszívójukat, ami nekünk nem volt. A porszívóval együtt áthoztak egy csomó szuper állapotú kinőtt ruhát is.

Ők voltak az elsők, akik kicsit sem viselkedtek már kezdetben sem tartózkodóan velünk. A többiek körülbelül valami ilyesmi elvet követtek: "tisztellek annyira, hogy nem mászom bele mélyebben az életedbe, nem ítélgetlek, de ha szükséged van rám, és hívsz, azonnal jövök".

 Folytatás

Rettegés a bárónőtől

2011.11.03. 21:17 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: olasz betonkeverő konnektor borgo contessa bárónő hosszabbító Olaszország helyreállítási munkák rozmaringbokor ablakban Toszkána Toscana Siena Ricasoli Chianti

Hajnali ötkor nekiálltam befűteni a sparheltot, de valamit rosszul csinálhattam, meg egyébként is kevés volt a papírunk a begyújtáshoz, csak füstölt, és nem akart lángra lobbanni. Emiatt háromnegyed órán át hol fújtam, hol rohangásztam a pincébe újabb lángra lobbantható alapanyagokat keresni. Végül háromnegyed hat körül, mikor már kegyetlenül kezdtem megunni, végre pislákolni kezdett a tűz. Ekkor odapillantottam az emeletre vezető lépcsőre, és elborzadva láttam, hogy gomolyog arra a füst. Vettem egy nagy levegőt, és pániksebességgel fölrohantam az emeletre, ahol minden gyerek aludt, hogy kitárjam az ablakokat. Az emeleten vágni lehetett a füstöt, még szerencse, hogy a szobák ajtaja zárva volt, így a három nagyhoz is csak az ajtó alatt szivárgott be, és a kicsi, akivel én aludtam egy szobában, szintén szerencsésen megúszta. A Mariának fenntartott szobában, ahol nyitva volt az ajtó, és a folyosón sűrű füst gomolygott, úgyhogy fulladozva kitártam minden ablakot, és borzalmas, felelőtlen nőszemélynek éreztem magamat.

Még jó ideig össze-vissza köhögtem, a gyerekek viszont csak annyit vettek észre az egészből, hogy a nyitott ablakok miatt kihűlt a lakás. A reggeli és a gyerekek elindítása rendben lezajlott, egyedül az ovisnak volt aznap bonyolultabb napja, mert Sienába mentek kirándulni a csoporttal, hogy megnézzék a vonatokat.

Chianti táj, háttérben Siena

Miután mindenki elindult, én is útra keltem a frissen sült rakománnyal. Épp a Sienát tőlünk elválasztó hegyek kanyarulatait készültem bevenni, amikor kigyulladt a jel a műszerfalon, hogy nincs töltés. Úgy ítéltem meg, hogy két választásom van, vagy továbbmegyek, és Sienában olyan parkolóhelyet keresek, ami lejtőn van, hogy utána könnyen tudjak elindulni, vagy visszafordulok, és otthon feltöltöm az akkumulátort. A továbbmenés előnye volt, hogy ki tudom szállítani a sütiket, és jó esetben utána esetleg haza is jövök, a hátránya viszont ez utóbbi „esetleg” volt, mert mi lenne a gyerekekkel, ha mégsem érnék haza. Úgyhogy inkább gyorsan visszafordultam. Otthon a ház elé parkoltam, és két hosszabbító segítségével odavezetve a nappaliból az áramot tölteni kezdtem az akkumulátort.

Házunk bejárata fent, alul a pinceajtó. Az autó épp a töltőn

 

A mi státuszunk Maria lakásában enyhén szólva nem volt tisztázott, egyszerűen „feketén” laktunk ott. A lakás, ugyanúgy, mint az egész borgó Francesca Ricasoli bárónő tulajdonában van, tőle bérelte Maria, és adta tovább bérbe nekünk. Ugyanakkor kérte, hogy ne verjük nagydobra, hogy kiadja nekünk a házát, hanem mondjuk azt, hogy a barátaiként vendégségben vagyunk. Mindez a hétköznapokban hozzájárult a bizonytalanságérzésünk növekedéséhez, mert nem tudtuk például, hogy kivel lehetünk őszinték, és ki az, aki a bárónő rosszindulatú „kémje”, és esetleg lebuktat minket.

Borgónk környéke, a dombtetőn Cacchiano

A településünkön megérkezésünk óta folyamatosan helyreállítási munkák folytak. Gyakran láttunk egy ázsiai származású embert teherautóval, egyszer magyarázott is valamit a lilaakácos, romos házban lévő lerakatával kapcsolatban, amiből arra következtettem, hogy ő a főnök. Vele lődörgött mindig egy morcos hippi, akit mindenki Giginek [Dzsídzsi] szólított.

Gigi, meglátván, hogy áramot vezetek ki a nappaliból, odajött hozzám, és megkért, hogy a borgóban folyó munkálatokhoz hadd dugják be a betonkeverőjüket a mi konnektorunkba. Mariával megegyeztünk, hogy a villanyszámlát mi fizetjük. Ami bizonytalansággal töltött el, az az volt, hogy nem értettem, hogy mennyi kötelezettségünk van a borgóban folyó munkálatokhoz áramot adni, illetve, hogy a kelleténél jobban ne hívjuk fel a figyelmet az ottlétünkre, de mégse kerüljön azért az áram túl sokba. Hebegni-habogni kezdtem, mert semmi kedvem nem volt az egész településen folyó felújítási munka energiaszükségletét finanszírozni, de Gigi nem tágított. Megpróbálta tört angolsággal is, gondolván, hogy nem értek talán olaszul. Feljött a lépcsőn, és benyomult a nappaliba, hogy jó neki a másik konnektor is, nem muszáj az akkumulátortöltővel közöset használni.

Balra a lilaakácos ház, hatalmas rozmaringbokor a kerti pavilon (capanna) előtt

Zavaromban megpróbáltam valamit kitalálni, hogy kimászhassak a kínos helyzetből, és azt találtam mondani, hogy beszélnem kell Mariával erről, mire ő buzgón bizonygatni kezdte, hogy micsoda nagy barátok ők ketten, és Marianak tetszeni fog az ötlet. Amikor Gigi rátért, hogy ugyan már, mit izélek, az egész csak pár euró, én pedig belegondoltam, hogy igen, csakhogy én pár euró összekaparásáért is micsoda erőfeszítéseket teszek, egyszerűen annyit mondtam: ne haragudj, nem szeretném. Durcásan eltrappolt. Napokig remegtem utána, hogy emiatt számíthatok-e valamilyen retorzióra?

A cacchiano-i kastély, a bárónő nyári lakja

 

Néhány hét múltán aztán arra járt a bárónő. Semmi különös, elegáns idős hölgy zöld selyemblúzban és térdig érő szövetszoknyában, szépen fodrászolt ősz hajjal. De belőlem olyan rettegést váltott ki, hogy megparancsoltam az összes gyereknek, hogy csöndben húzódjanak be a házba, és csak az emeleti WC ablakából mertem leskelődni, hallgatózni. Egyik kezében telefon volt, másikban kocsikulcs, Gigi vezette körbe, elmagyarázta a felújítás állását, a bárónő pedig előkelő mély hangon megjegyzéseket fűzött hozzá. Ekkor derült ki számomra, hogy Gigi az ő ügyintézője a borgóban. Érthető módon felnagyítódott vele való korábbi afférom jelentősége is, és csak rágtam a körmömet, hogy mi lesz ebből. Ám a bárónő a szomszédokat vette célba, hogy melyik bútorukat tüntessék el a teraszukról, vagy a kiteregetett dolgaikat hová tegyék. Velünk nem foglalkozott, pedig a magyar rendszámú autó is ott állt a ház előtt.

 Folytatás

A holtpont

2011.11.02. 16:43 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: olasz jobbágy Olaszország ricasoli Toszkána Toscana Siena

 

Másnap a legkisebb lányunk nem ment oviba, már több napja könyörgött, hogy otthon szeretne maradni. Ő amúgy is nagyon ragaszkodó, és az elején nem lehetett számára egyszerű öt éves létére az idegen környezethez alkalmazkodni, ahol mindenki olaszul beszélt. Épp otthon volt aznap dolgom, így igyekeztem a biztonságérzetét helyrebillenteni azzal, hogy egy kicsit kettesben maradunk.

A borgónk környéke

 

Délelőtt tettünk-vettünk, és épp biciklizni szándékoztunk, amikor a kislányom az előhozott biciklijéről kiderítette, hogy furcsa szögben beszorult a kormánya. Hosszan bajlódtam vele, hiszen a bicikli már sok kényes szituációt mentett meg, például nem tudom, hogyan gyalogoltunk volna be Firenzébe korábban nélküle, illetve az utcán zenéléseknél is pont lefoglalta addig a töpörtyűt. Minden erőmet beleadtam, feszegettem, lazítgattam a nálam lévő szerszámokkal, de aztán kifáradva konstatáltam, hogy kész, ez nem megy.  Elöntött a harag, felemeltem a kisbiciklit, ami ott és akkor mindent megtestesített számomra, amivel az elmúlt időszakban meg kellett küzdenem, és arra gondoltam, hogy elegem van! Földhöz vágom az egészet, és bemegyek összepakolni, hogy hazamenjünk Magyarországra! Utólag furcsának tűnik, hogy miért nagyítottam fel az egészet, miért pont egy ilyen aprónak tűnő momentumtól éreztem, hogy elég! Ám mégis, valahogy ekkor telt be a pohár, nyilván fáradt is voltam, és az előző napi kudarc is még dolgozhatott bennem, emiatt tört rám az elkeseredés, hogy hiába igyekeztem mindent megoldani, valahogy mégis, mintha kicsúszni látszanának a kezemből a dolgok.

Simone őseinek belülről düledező lakóhelye

Ám akkor besétált a képbe egy középkorú ember, kinyitotta tőlem három méterre az autója csomagtartóját, ami láthatólag dugig volt szerszámokkal. Tátva maradt a szám, mert egyszerre éreztem Mennyből küldött lelkesítő megoldásnak, de ugyanakkor még mindig durcás voltam, semmi kedvem nem volt újra megszólítani egy vadidegen embert. Azért megtettem, végül is az önérzetemnek már olyan mindegy volt. Szívesen segített, egy percbe sem telt neki a megfelelő szerszámmal lazítani egyet a kormányon.

Bemutatkozott, hogy Simonénak hívják, villany-, fűtés-, víz- és gázszerelő, és az ősei több évszázadig a gyönyörű, lilaakáccal felfuttatott, düledező szomszéd házban laktak, mint a Ricasoli család jobbágyai. A házban 4-5  többgenerációs család lakott együtt, gyakran 8-10 fő jutott egy szobára. A völgyön végignézve bevallotta, hogy  nehéz anélkül gyönyörködnie a tájban, hogy ne jutna eszébe az a rengeteg szenvedés, amit az ősei átéltek, miközben a környék földjein kellett robotolni, kézzel kiszedni egyenként  belőle a köveket, támfalakat építeni.

 

Klemenz és Antonella háza

Ebédre hazaérkezett a kisiskolás lányunk, tegnap megismert barátnőjével, Sofiával együtt szálltak le a sulibuszról, hogy ő is nálunk tölthesse a délutánt. Evés után nagyot hancúroztak, majd eljött Sofia anyukája, Federica is, és jóízűt beszélgettünk.

Estefelé egy ősz hajú úriember csöngetett be hozzánk, és fülsértő német akcentussal olaszul kérdezett valamit. Mivel csak néztem rá bambán, megkísérelt angolul is szót érteni velem. Kisült, hogy ő az egyik egyetemi tanár szomszédunk, Klemenz, Maria jóbarátja, és a Mariának egykor kölcsönadott salátacenrifugáját szerette volna visszakapni. Bevezettük a konyhába, hogy válassza ki. Egy ideig még a fiammal trécseltünk vele a nappalinkban, megtudtuk, hogy épp most költöztek vissza a párizsi lakásukból a feleségével, Antonellával, aki írónő. Ő maga német nyelvet tanít hol Párizsban, hol Sienában. Búcsúzáskor kedvesen invitált, hogy nézzünk át valamikor hozzájuk.

Este a lefektetés után sokáig diót törtem, és előkészítettem a másnapi sütik tésztáját.

 Folytatás

Az elszalasztott megrendelés

2011.11.01. 16:59 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: olasz pisa siena Olaszország ciclilandia porta ovile mákos sütemények mákos körfonat mákvirág kalács Toszkána Toscana

 

Mivel már volt két komolynak tűnő megrendelőm Sienában, így a szállítás előestéjén begyúrtam újabb adag tésztákat. Lefektettem a gyerekeket, melléjük bújtam, kicsit el is szundítottam, majd folytattam az előkészületeket éjfélig. Akkor beestem az ágyba, ám az egyik kicsi mellémbújt, úgyhogy elég nehéz éjszaka volt. Hosszúnak semmiképp sem mondanám, mivel nem sokkal hajnali négy után kelnem kellett, hogy beizzítsam a sparheltot.

Aznap különleges kirándulásra is készült az egyik lányunk, B., Pisába az osztályával, a Ciclilandiába, hogy a biciklivel való közlekedés szabályait gyakorolhassák, emiatt hajnali hatra Gaioléban, az iskola parkolójában kellett lennünk. Ahogyan reggel hatkor közeledtünk Gaiole felé, előttünk kelt fel a nap, és fénye gyönyörűen végigfutott a vidéken.

Miután a nagy lányunkat feltettem a kirándulós buszra, hazasiettem, és folytattam a sütisütést, felébresztettem, és elindítottam a még otthon lévő gyerekeinket, majd összepakoltam a nagy szállítókosarat, és indultam. Újra a szokásos helyen, a Porta Ovile, azaz az egyik városkapu közelében tettem le az autót, viszont hirtelen ötlettől vezérelve nem a megszokott mozgólépcsőn mentem fel, hanem gyalog, a kapun át.

 

Eleinte nagyon büszke voltam e döntésemért magamra, hiszen újabb területeket jártam be és eddig nem látott lehetséges ügyfeleknek mutattam meg a sütijeimet. Az egyik kávézó Luca nevű nápolyi tulajdonosa például lelkesnek tűnt, én pedig boldog voltam, hogy már egész sokat értek a beszédéből, és belementem a trécselésbe, de aztán észbe kaptam, hogy az üzletet valahogy egyre messzebbről kerülgetjük, és továbbálltam. Volt egy cukrászda is, és több étterem, ahol reménykeltő beszélgetéseket folytattunk, de inkább csak a klasszikus olasz „nyíltan nem mondunk nemet” alapesetei voltak.

Egy idő után próbáltam szedni a lábam, hogy a megbeszélt időben az egyetem közelében lévő pizzériába érjek a megrendelt sütikkel, ugyanis miközben belemerültem az új kávézók felkutatásába, valahol elvesztettem a fonalat. Bár én végig azt gondoltam, hogy a céltól csak pár percnyi sétára lehetek, végül térképpel a kezemben is csak némi bolyongás után találtam rá a megfelelő útra, és azzal szembesültem, hogy meglehetősen nagy a távolság, amit még meg kell tennem.

Piazza Tolomei, épület épület hátán

 

 

 

Mikor jócskán elkésve beléptem a fix megrendelőmnek remélt pizzéria ajtaján, az ott lévő alkalmazott mondta, hogy a főnök mostanáig várt rám, de végül el kellett mennie. Mivel neki nem hagyta meg, hogy miből és mennyit vegyenek, csak a töredékét merte a megrendelt dolgoknak átvenni és kifizetni, és azt is inkább csak azért tette, mert megsajnált. Rettenetesen mérges voltam magamra, hogy így elrontottam, és ahelyett, hogy a biztos bevételt jelentő megrendelőnek pontosan szállítottam volna, az újak felkutatásánál kifutottam az időből.

A másik megrendelőm, a kávézó a szomszéd utcában viszont több mandulás és mákos, virág alakú kalácsot is átvett. Sőt, mivel éppen volt ott egy úriember, aki végighallgatta a beszélgetésünket Lorenoval, a kávézó tulajdonosával, ő is vett egy egész mákos körfonatot, és kérte, hogy ezentúl, ha jövök, hozzak neki is külön egyet.

Bosszantott a melléfogásom, de aznap már nem tudtam helyrehozni, csak tanulni belőle legközelebbre, így hazatértem.

Siena, Via di Fontebranda, háttérben a San Domenico

Estefelé mindannyian elmentünk Gaioléba, a Pisából érkező B. elé, és amíg vártuk, addig az ott lévő játszótéren töltöttük az időt. Ott az egyik kicsi lányunk összebarátkozott egy falunkbeli kislánnyal, Sofiával, aki mindenbe bevonta, és készségesen magyarázott neki. Miután megérkeztek a kirándulók a busszal, kérdezgettem az anyukáját, hogy átengedné-e hozzánk játszani valamelyik délután. Épp miközben erről próbáltam győzködni, a hátam mögötti derékmagasságú kőfalról a legkisebb lányunknak sikerült fejest ugrania a járdára. Igyekeztem nem pánikot kapni, próbáltam megállapítani, hogy mennyire sérülhetett meg. Szerencsére elég gyorsan fölpattant és hozzám bújt, ezért reméltem, hogy megússza az arcán lévő horzsolásokkal. Eddigre jókora csődület támadt körülöttünk, ki zsebkendőt nyújtott, ki csak kérdezgetett. Végül eloszlottak, és Sofia anyukája maradt csak, akinek értékeltem a bizalmát, hogy ezek után még át meri hozzánk engedni másnap a gyerekét.

 Folytatás

Izzik a sparhelt, lángol a hajam

2011.10.27. 20:02 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: olasz fakitermelés sparhelt Olaszország gyerekbarát sparhelt kenyérsütés sparheltban főzés sparhelton fatüzelésű vaskályha Toszkána Toscana Siena Chianti

 

 

Megérkezésünkkor Maria megmutatta a villany- és egyéb számlákat, világos volt, hogy ott spórolunk majd, ahol csak tudunk. Ő maga is adott ötleteket ehhez, hiszen annak ellenére, hogy a házban volt központi fűtés, minden egyes szobában állt ezen kívül egy-egy fatüzelésű vaskályha, illetve a nappaliba, a több száz éves nyitott kandalló mellé betett egy nagy fatüzelésű sparheltot, amikor csak lehetett, azon főzött, és ezt ajánlotta nekünk is.

Tüzelőnk viszont nem nagyon volt hozzá. Illetve a pincénkben Maria egyik előző társbérlője hagyott egy jó adagot, de ő kérte, hogy csak akkor használjuk, ha ki is fizetjük, és a kért ár nem fért bele a költségvetésünkbe.

Szőlő +olajfák + erdő + szép városkák = Chianti

 

 

Azon a környéken sokan fűtenek és főznek fával, mert a gáz nagyon drága, fához viszont könnyű hozzájutni, mivel sok az erdő, és a legtöbb gazdálkodótól lehet vásárolni - jó pénzért. A szomszédunk, Rometta néni is egy fakitermelő felesége volt, ő saját bivalyait használta a kitermeléshez és betanított lovait a szállításhoz, akik maguktól megtették az utat a fatelepig. A szomszédaink szerint a mostanság szőlősorokkal borított területek komoly hányadán a múlt század elején még erdő volt, a Chianti bort is csak ezután kezdték ipari méretekben készíteni.

A lakóhelyünkül szolgáló házcsoport a velünk szemben lévő szőlők felől nézve

 

A tüzelő beszerzéséhez az óvodából hazavezető út kínálta a lehetőségeket, hiszen egy erdőn át vezetett. Úgy okoskodtam, hogy a földre leesett ágak, száraz gallyak összegyűjtésével talán nem károsítok meg senkit. Otthon a fákat behordtam a pincébe, ahol volt fűrész, amivel fel tudtam vagdosni a vastagabb darabokat.

Utólag abszurdnak tűnik, de az elején valahogy gyufánk is alig volt, csak egy kivénhedt öngyújtó, amiből kifogyott már a gáz, szikrát viszont adott. Ezzel először a gáztűzhely rózsáját gyújtottam meg a konyhában, majd egy újságpapírt - amiből szintén kevés volt - megcsavarva és meggyújtva átszaladtam a nappaliban lévő sparhelthez. Szerencsére a lakás nem kapott lángra soha, csak a hajam gyulladt meg egyszer a nagy rohanásban.

Út az erdőn át az óvodához

 

Ha befűtöttük a sparheltot, akkor általában megsütöttünk benne úgy két kiló kenyeret, a tetején pedig megfőztünk többnapi főtt ételt és jó adag teát. Ha szállítanom kellett valamelyik kávézónak, akkor persze hajnalban kifejezetten csak ezért begyújtottam, hogy mindig friss, langyos dolgokat tudjak vinni. Az első hetekben nagyon hűvös, szinte télies idő volt, úgyhogy a sparhelt által kibocsátott meleg még jól is esett, azonban júliusban, a kánikulában ez már kevésbé volt így, de hát kenyérre mindig szükségünk volt, mert a bolti ekkora mennyiségben, mint mi vagyunk, elég drága.

Mivel Pesten egy elektromos sütőm van, semmilyen gyakorlatom nem volt a sparhelt használatához, így az első néhány alkalommal vágni lehetett a füstöt, és olykor a sütik alja feketére szenesedett.

Néhány hét után legalább a tüzelő problémája megoldódott, mert a melegebb idő közeledtével a pincében lévő farakás tulajdonosa szólt, hogy mivel messzebbre költözik, ahová a fáját nem szeretné magával vinni, inkább nekünk adja. Gesztusát nagyra értékeltük.

 Folytatás

Piackutatás Sienában

2011.10.26. 07:20 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: olasz süti piackutatás olasz nyelv Olaszország sulibusz virág formájú sütemények diós sütemények mákos sütemények mandulás sütemények Toszkána Toscana Siena

 

 

Hétfőn hajnalban megsütöttem az összes előkészített sütit, becsomagoltam őket, és beletettem egy óriási fonott kosárba. Felébresztettem a gyerekeket, reggeliztünk, a nagyok felszálltak a sulibuszra, az ovist pedig elvittem autóval. Elmagyaráztam neki, hogy ma már nem jövök érte délben, majd hazajön szépen a többiekkel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megérkezve Sienába hónom alá kaptam a méretes sütikosarat, és nyakamba vettem a várost. Az első alkalmasnak tűnő helynek a várfalon kívüli pizzéria tűnt, ahol egy kedves arcú lány állt a pult mögött. Érdeklődő volt, de rövid idő után faggatni kezdett az engedélyeimről, mert ha annak hiányában venne tőlem, akkor mindkettőnket bajba sodorna ezzel. Félrevonva megsúgta, hogy ő is bevándorló, Moldovából jött, és azt javasolja nekem, ha jót akarok magamnak, akkor még most, gyorsan, forduljak vissza. Ez a a "jó tanács" letaglózott. A városközpontba felvivő mozgólépcső bejáratához sétálva próbáltam erőt gyűjteni a további próbálkozásokhoz, hiszen meghátrálni úgy, hogy még alig értem be a városba, valahogy nem az én stílusom. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A központ felé közeledve több kávézót, cukrászdát, éttermet és pizzériát meglátogattam, bemutatkoztam, és megkérdeztem, hogy beszélhetnék-e az ügyvezetővel. Ha sikerült ott találnom, akkor elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, hogy ezeket én készítettem, vannak köztük magyar specialitások, kóstolja meg, és ha ízlik, rendeljen egy próbaadagot. Ha nem sikerült ott találnom, akkor egy tányéron hagytam kóstolót, és később visszatértem. A bánásmód soha nem volt megalázó, de - akár kedvesen, akár kissé nyersebben - mindenütt elutasító volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Több óra bolyongás után az egyetem közelében sikerült találnom egy pizzériát, amelyet két fiatal srác vitt. Ők mindent megkóstoltak, megdicsértek, és rendeltek is többféle sütit két nappal későbbre. Az egyik alkalmazottjuk az aznap esti házibulijára azonnal vett egy jó adagot, nem volt nagy összeg, de a lelkemnek jót tett. Talán a feldobottságom is lehetett az oka, de szinte közvetlenül ezután a szomszéd utcában, egy kávézóban is sikerrel jártam, ők is rendeltek két nap múlvára. A leginkább a mákos, édes sütik után érdeklődtek, hiszen ezt arrafelé nem nagyon ismerik, maximum a kenyérre szoktak szórni pár szemet. Siena környékén mákot szinte egyáltalán nem lehet kapni, legföljebb pár dekás kiszerelésben. A diós dolgok is egész jól mentek, a mandulások pedig még annál is jobban, hiszen a mandula édességekhez való felhasználása Sienában ősi hagyomány.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ebédidő közeledtével visszasiettem az autóhoz, mivel a gyerekeink kora délután értek haza, és a buszról való leszállásnál nagyon szigorúan vették, hogy a szülőnek jelen kell lennie.

 Folytatás

Süti, nem süti - első próba Monti in Chiantiban

2011.10.23. 23:01 - Toszkána és hétköznapok

Címkék: olasz állásinterjú Olaszország monti in chianti Toszkána Toscana Siena

 Az első hetek nagy ajándéka volt a Moirával, Maria gyerekkori barátnőjével való megismerkedés, kedves viselkedése teljesen feloldotta minden előzetes aggodalmunkat, hogy egy szinte idegen emberrel kell majd öt napig együtt laknunk. Moira gyógyíthatatlanul beteg embereknek próbálja meg az életkedvét visszahozni azzal, hogy táncolni tanítja őket, egyébként egy zenész felesége, és egy kisfiú anyukája. Akkor még egy kicsike lakásban laktak Milánóban, mindenképp költözni akartak, csak nem tudták biztosan, hogy érdemes-e feladniuk a nagyváros kényelmét és infrastruktúráját igazi álmukért: egy hangszigetelt stúdióval felszerelt kertes házért.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A megelőző időszakban mindkettőnk életében gyorsvonatként száguldottak az események, majd a vonat  pár napra megállt, és mi hirtelen egy másik olyan ember mellett találtuk magunkat, aki éppen élete nagy változásainak, vagy nagy jelentőségű döntésének küszöbén állt. A kérdés mindkettőnk számára hasonló volt: az, ami ma lelkesedéssel tölt el bennünket, az vajon csak egy rövid epizód az életünkben, vagy esetleg valami hosszabb távú változás előszele. Neki az, hogy lesz-e bátorságuk az álmaik mellett dönteni a kényelmükkel szemben, nekem pedig, aki a pesti kiszámítható életet éppen szüneteltettem, az, hogy az itt töltött pár hónap miné növi ki magát.

Fél évvel később jártam egyébként Moiráéknál Milánóban, és éppen akkor költözködtek – egy háztömbbel arrébb. Azt mondták: ők nem olyan bátrak, mint a magyarok.

 Mindenesetre most, hogy a gyerekek már el voltak rendezve, itt volt az ideje, hogya munkán törjem a fejem. A korábban említett állásinterjú elbukott azon, hogy a nyelvtudásommal még nem remekeltem, illetve hogy a felvételiztető hölgy azt sem tudta mi a különbség Bukarest és Budapest között (az előbbiből jövőknek kell munkavállalási- és letelepedési engedély, nekünk pedig nem). Adta magát, hogy amíg nagyon ékesszólóan nem tudom megvédeni az érdekeimet, addig inkább a kezem alól kikerülő dolgokból formálódjon valami.

A borgó kemencéje

 A sütijeim általában nagy sikert arattak, és Pestről minden eszközömet elhoztam, csak még hiányoztak a megfelelő kapcsolatok ahhoz, hogy legyen kinek eladni.

Moira felajánlotta, hogy szívesen levisz bemutatkozni a boltba és az étterembe Montiban, hátha őket is érdekelné.

Ez meg is történt, a bolt eladói ugyan elég lanyha lelkesedéssel fogadták, az épp ott lévő vevők közül viszont egy idősebb hölgy érdeklődő volt, és az étteremben is kedvesek voltak. Megvalósult üzlet egyikből sem lett, viszont  ráébresztett, hogy a folytatás ezen múlik: lesz-e bátorságom odamenni az esetleg érdeklődő üzletemberekhez, megkóstoltatni velük, és megkérdezni, hogy rendelnének-e tőlem a jövőben?

Úgyhogy azon az esős hétvégén előkészítettem és begyúrtam egy csomó süteményt, hogy hétfő hajnalban meg tudjak mindent frissen sütni, és összeírtam azokat az olasz kifejezéseket, amelyekre feltehetően szükség lehet.

 

 Folytatás



süti beállítások módosítása