Toszkána és hétköznapok

Tulajdonképpen nem a mi kutyánk volt, hanem Annie-é, az angol hölgyé, a már említett Lucy anyukájáé, azonban abban a pillanatban, hogy reggel ők kinyitották az ajtajukat, a kutya átrohant hozzánk, és levágta magát a küszöbünkre. Eleinte elég kényelmes kapcsolat volt, mivel etetni és ápolni nem kellett, csak a rendkívül tolakodó ragaszkodásának kicsit gátat vetni, például megértetni vele, hogy a küszöbünket nem lépheti át.

Egy másik alkalommal, amikor a szomszéd domb, Cacchiano tetején lévő várhoz kirándultunk, egy terepszínű ruhás és egy elegánsabb öltözetű férfi jött hozzánk, mondván Jesse tönkreteszi a birtok flóráját és faunáját, és legyünk szívesek megkötni, mert kergeti az őzeket és más vadakat, csak úgy huncutságból. Teljesen együttéreztünk velük, viszont sokat nem tudtunk tenni. Csak másnap tudtam meg, hogy a nagy hatalmú Ricasoli báróhoz volt szerencsénk, amikor a terepszínű ruhással találkoztam Montiban az élelmiszerboltban, és kedvesen köszöntem neki, hogy „á, ön az tegnapról, Cacchianóból”, azt válaszolta, hogy valóban, mivel ő a báró testőre.

Végül is ez volt az első eset, hogy egy igazi báróval találkozhattunk - némileg Jesse-nek köszönhetően.

A polgármesteri hivatalban az ügyintéző hölgy szóba hozta a sulibuszt is.

Az elején nem voltam biztos benne, hogy igénybe vennénk, mivel volt autónk, és egyelőre még nem dolgoztam, tehát időm is. Egész délután ezen gondolkodtam, miközben elmentem délre az ovisért, majd megvártuk a 12.40-kor végző kisiskolást, hazamentünk, majd visszaautókáztunk 16.30-ra a nagyokért, és újra haza. Mivel a suli tőlünk 15 km-re volt, ez napi 90 km-t jelentett, az ezzel töltött időről nem is szólva. Gondolom érthető, hogy másnap reggel már mentem is újra a hölgyhöz a polgármesteri irodába, hogy mégis igényelnénk a sulibuszt. Az egyedüli nehézség az volt, hogy a reggeli buszra papíron nem fért fel az ovis kislányunk, úgyhogy reggel őt külön, ha nem is olyan feszes időbeosztással, mint a nagyokat, de be kellett autóval vinni. Ez is egyébként egy héten belül megoldódott, mert végül mégis felfért.

 Az meglepett mindenesetre, hogy ezen a ritkásan lakott környéken micsoda fejlett sulibuszhálózat van. Magyarországon úgy, hogy a fővárosban laktunk, mind a pesti suli iskolabuszának megállójához, mind az iskola közelében megállóval rendelkező BKV járathoz olyan 8-8 perc sétára volt szükség, mégpedig úgy, hogy közben kiváltságosak voltunk, hogy a mi iskolánk azon kevesek egyike, amelyik egyáltalán működtet sulibuszt. Ehhez képest Chiantiban a viszonylag eldugott kis töredékfalunkban a 4 házzal arrébb lévő szomszédunk előtt volt a sulibuszmegálló.

A polgármesteri hivatalban lévő ügyintéző hölgytől megtudtuk, hogy az iskolai ebédelés naponta és fejenként három euróba kerül, de az ugyanazon családon belüli második, harmadik, negyedik gyerekek után már csak €2.50-et kell fizetni. Megkaptam az étlapot, ami úgy éreztem, hogy egy jobb pesti étteremnek is becsületére vált volna. Olyanok is szerepeltek rajta ugyanis, hogy tintahal, meg serpenyős borjúszelet zsályával. Minden korcsoportnak külön étlap volt eredetileg, bár végül azért ugyanazt kapták.

 Egy hétfői menü például a következő: spenótos-ricottás ravioli paradicsommártással, rántott csirkeszelet, édeskömény, friss gyümölcs.

Egy pénteki menü: tészta olivaolajjal, párolt tintahal, zöldborsó, gyümölcsmousse vagy gyümölcssaláta. A párolt tintahal mellett szerepel egy csillag, hogy nyáriasabb variáció: tintahalsaláta burgonyával.

Egy kedd: lasagne paradicsommal, mozzarellával és oreganoval, juhsajt, párolt zöldbab, friss gyümölcs.

Volt, amikor gyümölcs helyett joghurt vagy fagyi volt.

Mindent ott helyben főztek, és a gyerekeink azt mesélték, hogy nagyon finom volt, és annyiszor vettek mindenből, amennyiszer csak akartak, kivéve a fagyit, amiből csak kétszer lehetett venni.

Ezek után nem is csoda, hogy még azok a gyerekeink is, akik addig nem voltak nagy haspókok egymást kérdezgették, ha valamiért hamarabb jöttek haza a suliból, hogy meséljék el az ebédet a többiek részletesen.

A tanítás az alsósoknak hétfőn szerdán és pénteken délután fél ötig tartott, kedden és csütörtökön pedig háromnegyed egyig, tehát ez utóbbi napokon ők nem a menzán ebédeltek; a felsősöknek a kedd-szerda-csütörtök volt hosszú nap.

Elég egyértelmű volt, hogy akkor Gaiole lenne a legjobb megoldás.

Ugyanezt erősítette meg Lucy, az egyik szomszédunknak, egy angol hölgynek a fiunkkal pontosan egyidős lánya. Őt egy-két nappal azelőtt ismertük meg, és mindenkinek könnyű volt vele kommunikálni, mert angolul is meg olaszul is beszélt, így meg is hívtuk őt társasjátékozni a kerti pavilonunkba. Tőle elég sokat megtudtunk az iskoláról, olyasmi gyakorlati dolgokat is, hogy a sulibusz hogyan működik, és hogy nagyjából fejenként 10 euróba kerül havonta.

 Internetezni ekkor még nem tudtam, hogy pontosan hogyan fogunk, de egyelőre olyan nagyon nem is foglalkoztatott, a férjem laptopján írtam offline pár sort néhány ismerősnek, úgy, hogy majd ha visszaér Pestre, elküldi őket. Sajnos pár napon belül indulniuk is kellett. Az efölött való szomorúságot úgy próbáltuk meg orvosolni, hogy meghívtuk paprikás krumpli vacsorára a húgom azóta már Sienában futólag általunk is megismert barátait. Krumplink és egyéb alapélelmiszerünk rengeteg volt, hoztak a fiúk is, szóval el voltunk látva egy időre. Ugyanígy rengeteg süti-alapanyagunk volt, úgyhogy sütöttem mákos kalácsot is.

A kedves házaspár, Annalisa és Attila, a nagymamával, Lucia nénivel, és három fiukkal együtt érkezett. Miután megnézték a házat, körbesétáltunk a környéken, Annalisa, aki tősgyökeres sienai, elmagyarázta, hogy ezen a környéken, Chiantiban érdemes megnéznünk a köveket, amelyekből a házak és az olajfateraszokat támasztó támfalak épültek, merthogy pontosan ugyanolyan kövek, mint amilyenek a szőlősorok között vannak, és amelyeknek komoly szerepük van, hogy az ezekből a szőlőkből készülő híres Chianti bor is jellegzetessé válik. Szedtünk virágot, és amikor az én különlegesnek tűnő pár szálamat megmutattam, kiderült, hogy egy bizonyos fajta orchideát sikerült találnom: a lilás szirmok mindegyike jellegzetes emberke alakú volt.

Megtudtuk azt is, hogy az ilyen „borgo”-nak nevezett középkori jellegű települések, amilyenben mi is laktunk eredetileg arra szolgáltak, hogy a földesurak környező földeken dolgozó jobbágyai lakjanak benne.Éppen amikor visszaértünk a mi Collénak, azaz „domb”-nak nevezett borgónkba, szembejött velünk egy fiatal hölgy, Moira, akinek az érkezésére már számítottunk, hogy Maria szobájában lakjon néhány napig. Meginvitáltuk őt is vacsorázni a kőből épült kerti házikónkba, ahol a lemenő napban órákon át beszélgettünk mindannyian.

A következő napok egytől-egyig ilyen ellentmondásosak voltak: egyrészt volt ez az idilli rész, a gyerekekkel sétálgatós, beszélgetős, fánksütögetős, a másik pedig a görcs a gyomorban, hogy miből fogjuk kifizetni az autót; a nekiveselkedések, hogy addig is, amíg nincs állásom, legalább az utcán zenéléssel keressünk valamit, és a lelkiismeret-furdalás, hogy milyen anya vagyok én, hogy dolgoztatom a tinédzser gyerekeimet.

Ezekben a napokban volt, hogy az egyik éjszaka az idegesség miatt nem bírtam aludni. Véletlenül ugyanis a munkaügyben épp éjszakára is Firenzében maradó tesóm autójában felejtettük a fuvolát meg a trombitát, és teljesen belelovaltam magam a félelembe, hogy nehogy valakinek megtetsszenek, és ellopja őket az autóból. Ahogy az ezen is való görcsölésem csúcsára hágott, figyeltem fel arra, hogy gyakorlatilag egész éjszaka énekeltek az ablakunk alatt a madarak. Nem tudom milyen fajták lehettek, de Magyarországon az emlékeim szerint inkább hajnalban és napnyugtakor jellemzőbb a madárdal, ennek az éjszakai nótának akkor nagyon különös hangulata volt.

Csütörtökön a férjek telefonáltak, hogy indulnak hozzánk a húgomék három lányával együtt, és péntekre meg is érkeztek. Nagyon örültünk egymásnak, sétáltunk a férjemmel a környéken, és megmutattunk neki a gyerekekkel mindent, délután pedig együtt elmentünk az épp elkészült Chryslerért Firenzébe. Hál'Istennek a szerelőknek sikerült még a legutóbb mondottaknál is lejjebb szorítani a költségeket, úgyhogy az ezt intéző kulcsembernek vittünk egy kis magyar fűszerpaprikát köszönetünk jeléül – meg persze fizettünk is. Ezután megpróbáltunk volna sétálni Firenze belvárosában, de az autó elhelyezésében nem volt semmi tapasztalatunk, és csak nagyon távol a központtól sikerült megállni. Addigra az utazás miatt kihagyott éjszakától meg a szervizben töltött óráktól a férjem már annyira fáradt volt, hogy kicsit sem vonzotta, hogy most akkor gyalogolhat ki tudja hány kilométert oda-vissza, hogy láthassa a belvárost, még ha az a világ egyik legszebbje is, szóval inkább hazaindultunk.

Elég nagy dugó alakult ki este fél 11 körül az egyik picike faluban, Ponte a Bozzonéban, mert körmenetet tartottak, de érdekes módon a külföldi rendszámú autók előtt – és persze a mieink is ilyenek - a forgalmat irányító rendőr elintézte, hogy meg-megnyíljon a tömeg.

Reggeli után Maria felajánlotta, hogy megmutat mindent és elvisz bemutatni a szomszédoknak.

Ennek során elmagyarázta például, hogy hol teregethetünk, hogy vigyázzunk nagyon a kígyókkal, soha ne járkáljunk a magas fűben, és emiatt a picike játszóteret is csak majd jobb, ha a fűnyírás után közelítjük meg.

Bevitt Akeelhoz, aki a Sienai Egyetemen tanít arabot. Tettünk egy kört a házak közt, és mivel kint beszélgettek az emberek, rögtön alkalom is adódott bemutatkozni. Megismertük így Vitót, az alacsony nápolyi emberkét, és Slavicát, aki épp Horvátországból, eredeti hazájukban töltött vakációról tért vissza a családjával. Nem sokat váratott magára Romettával, a helység kedves idős nénijével, valamint Giovannával és Giuseppével, a gyönyörű fürtöshajú kislány, Gea szüleivel való találkozás sem. Napközben pakolásztunk, elosztottuk és berendeztük a szobákat.

Próbáltunk valami zenélésre alkalmas helyet keresni a Piazza del Campóhoz közel, és végül egy fagyizó előtti sarkon táboroztunk le. Nemsokára egyszer csak megjelent Maria kislánya, Sofia az apukájával, és kérdezte, hogy mit csinálunk itt, és miért?

Az út Radda in Chiantiba lélegzetelállítóan gyönyörű, és végre nappali fényben láthattuk, merthogy amikor a megérkezéskor mentünk már erre, akkor éjszaka volt. Az állásinterjú viszont rettenetesre sikerült, de legalább közben a gyerekek nagyon éretten viselkedtek, tényleg, figyeltük őket bentről ahogy vigyáztak egymásra a megbeszélés helyszínéül szolgáló szálloda kertjében.

Reggel 7 után nem sokkal újra megpróbáltunk elindítani a mi autónkat, de nem ment, így a tesóm a másik autóval elment beszélni a szerelővel, és venni egy új ékszíjat.

Mi a gyerekekkel a benzinkútnál töltöttük a délelőtt nagy részét, és mivel túl sokat nem tudtunk tenni, csak fohászkodtunk a Mindenhatóhoz, hogy oldódjanak meg a dolgok.

11-kor visszajött a húgom, és mondta, hogy vett ékszíjat, és ha valahogy a közeli szerelőhöz jutnánk, akkor szívesen megnézik. Megpróbáltuk betolni, beálltak mások is segíteni...és sikerült!

Szép lassan, lépésben eldöcögtünk a műhelybe, az egész talán csak 1 km volt.

Nagyon kedvesek voltak, de szinte rögtön látták, hogy ez nagy falat lesz nekik, mert az ékszíj szakadását az azt működtető csapágy tönkremenése okozta, úgyhogy segítettek időpontot kérni az onnan 4 km-re lévő Chrysler-szervizbe, és bebikázták az autót.

Na, az a 4 km kemény volt.

Éreztem, ahogy egyre kevesebb erő van az autóban, de nem lehetett siránkozni, össze kellett szorítani a fogamat, és csak fohászkodni Istenhez, hogy eljussunk oda, ahova kell.

Elszánt voltam, éreztem, hogy ha megáll, akkor legföljebb tolni fogjuk, de feladni...na azt nem fogom!

Egyre lassabban mentünk, már lépésben is alig.

De aztán végre befordultunk az egyik telep kapuján, és pont ott, az udvarban, a parkolóhely előtt néhány méterrel állt csak le a motor, ahol már a szerviz emberei is tudtak segíteni.

Akkor viszont ki kellett találni, hogy hogyan is legyen tovább. Világossá vált, hogy az autó megszerelése innentől nem 1-2 óra, hanem több nap lesz, úgyhogy azt találtuk ki, hogy a húgom autójába átpakoljuk a mienkből a fontosabb dolgainkat, ő elmegy egyedül a leendő házunkhoz, kiüríti az autót, majd visszajön értünk, és egy újabb adag cuccért.

Hogy a négy gyerekkel és velem addig mi lesz? Ó, hát mi lenne, ez végül is a világ egyik legszebb városa, Firenzében lenni sokak által vágyott dolog, és bár jó messze vagyunk a központjától, na de vannak nálunk rollerek, kis biciklik, majd csak feltaláljuk magunkat.

Úgyhogy megpakoltuk a hátizsákjainkat elemózsiával, vittük a hangszereinket, a térképet, és már kívül is voltunk a kapun. Sebtében kellett, hiszen zárták a szervizt, szombat délután kettő óra volt.

Azt, hogy ennyire messze vagyunk, azért nem gondoltuk. Csak mentünk, és mentünk befelé, az ötéves a biciklijén, a hétéves, a tizenkét- és a tizennégy éves rollereken, én pedig gyalog. Néhányszor megálltunk pihenni és enni a nálunk lévő uzsonnából, egy McDonald’snak pedig használtuk a mosdóját.

Több mint két és fél óra volt, mire megtettük a szükséges – utólag lemértük – hét és fél kilométert.

Az, hogy megpróbáljunk zenélni az utcán, eleinte csak viccként merült fel. Ugyanakkor a nagy fiunk a délelőtti benzinkúti várakozásnál már megpendítette, hogy mi lenne, ha a maga részéről előkapná itt a trombitáját...

A nagy menetelés vége felé elértük a Porta al Prato városkaput, és nem sokkal délután 5 előtt elénk tárult az Arno folyó. Egy ideig mentünk a partján, azután valahol a Ponte a Santá Trinitánál, azaz 1 híddal a híres Ponte Vecchio előtt bekanyarodtunk a házak közé barangolni.

Ám ekkor már második gyermekünk, a fuvolás is pedzegette, hogy mi lenne, ha ő itt most rögtön fuvolázni kezdene, kitehetnénk egy sapkát, és legalább lenne miből kifizetni az autót, és mehetnénk tovább. Abszolút nem így voltunk addig szocializálva. Nehezen is fért össze a fejemben a konszolidált élet képével, hogy az ember az utcán zenél, na. De belementem.

Úgyhogy az egyik mellékutcában félénken, egymást váltogatva elkezdtük. Aki épp nem játszott, az addig a kicsikkel foglalkozott. A kalapot kitettük, és némi idő múlva megálltak az emberek, és a kalapba is került valami. A fiunk az egyik rövidebb szünet alatti pihentető sétája során felfedezett egy forgalmasabb sétálóutcát, amely a Ponte Vecchio folytatása, és azt mondta, hogy ne félősködjünk, menjünk oda és kész, ott biztos jobban is lehet keresni, ő akkor is megy, ha mi maradunk. Na jó, menjünk, próbáljuk meg.

Tényleg jobb volt, már csak azért is, mert azon az utcán többféle képző- és előadóművész is volt, így egy fura forgatag részének éreztük magunkat, a kislányok kőröztek mellettünk a biciklijeikkel, összebarátkoztunk a bazári árusokkal, a gyerekek a keresményükből vettek különböző kutyafüléket náluk. Gyönyörűek, barátságosak voltak a délutáni fények, kedves hangulattal borították be a körülöttünk lévő középkori épületeket.

Úgy este hét körül hagytuk abba, mert lassan oda kellett sétálni ahhoz a ponthoz, ahová a húgom értünk jön majd. De nem jött. Legalábbis nem a megbeszélt időben. Úgyhogy ültünk a naplementében az Arno partján az Amerigo Vespucci-híd északi kijáratánál, a négy gyerek meg én, vártunk, ettünk és beszélgettünk. Hogy kinek mi volt a nap fénypontja. És melyik a mélypontja. És hogy ez az egész most valami szörnyű, vagy szép, vagy milyen dolog vajon, amit megélünk? Milyen érzés volt az utcán zenélni? Szégyen ez vajon? Vagy büszkeség, hogy értesz valamihez, és szükség esetén ki tudtál hozni belőle valamit? Mit szólnának ehhez a pesti ismerősök? Ajajaj, lehet, hogy jobb, ha nem tudják?

Eltelt így vagy másfél óra, miközben az SMS-ekből tudtuk, hogy a húgom úton van értünk. Nem sokkal 21.00 előtt tényleg megjött.

Kiderült, hogy neki sem volt egyszerű a napja. Ugyebár elvitte a saját autójába pakolt cuccokat a leendő lakóhelyünkhöz, és ott Maria, a házat nekünk átadó addigi lakó segítségével mindent kipakoltak, majd visszaindult, hogy a szerviznek az esti zárása előtt még az ott lévő Chryslerünkből a maradék cucc újabb részét bepakolja az ő autójába, és felvegyen utána minket. Csakhogy az idegesség miatt nem evett, emiatt, és a pesti indulás előttről is gyűjtögetett alváshiány miatt legyengült, a Firenze és Monti in Chianti közötti szűk kanyarokat – merthogy nem a gyorsforgalmi úton ment - hegyen-völgyön át visszafelé már nagyon rosszul bírta, úgyhogy mire a szervizbe ért, alig élt a fáradtságtól és a rosszulléttől. Mindenesetre a szerviz emberei nagyon kedvesek voltak, és látván a kiszolgáltatottságát, átpakoltak neki amit csak gondoltak az egyik autóból a másikba, így sikerült az este 19.00 órai zárásra befejezniük. Akkor evett egy kicsit, és elindult értünk a hídhoz, és ugyan hosszú kacskaringózás, útkeresés után, de végül megérkezett.

Igen ám, de nélkülünk is tele volt az autója, mert a jó szándékú segítők a nálunk lévő rollerokat, bicikliket persze nem kalkulálták be.

Úgyhogy kipakoltuk ott, az Arno partján a járdára az autót, majd be, majd újra ki, hogy még valaki beférjen, és ez így ment egészen addig, míg minden ajtót képesek nem voltunk bezárni úgy, hogy közben mindannyian, és minden cuccunk is ajtón belül legyen.

Na ekkor már csak egyfolytában röhögni bírtunk mindenen.

A gyerekek feje ugyanis nem látszott ki a rájuk pakolt cuccoktól, a mi nyakunkban bicikli és hangszerek...de azért elindultunk valahogy.

Ott az autóban tudtam meg, hogy a szerviz a gyors átnézés során csinált egy előzetes árkalkulációt, hogy mennyibe kerülhet megcsinálni az autónkat. Na akkor újra kitört belőlem a kacagás. A mondott összeg annyira abszurd volt, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy a Mindenható, aki minket idevezérelt, majd nyilván gondoskodik, hogy legyen miből kifizetni, és ettől felszabadultam.

Ahogy haladtunk, gyönyörűbbnél gyönyörűbbek voltak a pici, kivilágított középkori jellegű települések, ügyesen kellett lavírozni a néhol falak között vezetett szűk úton.

A gyerekek rögtön elaludtak, a húgommal beszélgettünk, zenét hallgattunk, vidámak voltunk. Egyre több helységnév volt a korábbi Google-os térképböngészések miatt ismerős, ahogy közeledtünk a vágyott helyhez.

Jó volt megérkezni. A mienk is beillett a korábban látott kivilágított középkori jellegű picike települések közé, ennél többet akkor még nem láttunk belőle. A házunk nagyon barátságosnak tűnt, feltámolyogtunk a lépcsőn, vittünk néhány takarót, és az emeleti hálószobákban mindenki lehuppant egy ágyra.

Maria is akkor ért épp haza egy vendégségből a kislányával, bemutatkoztunk egymásnak, kérdezte, hogy tud-e bármiben segíteni, de megköszöntük, és mondtuk, hogy csak alvásra van most igazán szükségünk.

De azért nem csak arra volt.

A húgommal egy szobába kerültünk, és bár a gyerekek már rég aludtak, mi még sokáig beszélgettünk. Ez egy ennyire sűrű nap utáni felkavart érzelmi állapotban nagy ajándék tudott lenni.