Toszkána és hétköznapok

Végre megint tudott jönni a férjem,  és beszervezte az apósomékat is. A nagyszülők annyi ennivalót hoztak, hogy az hetekre fedezte a szükségleteinket.
Megmutattuk új felfedezéseinket: a folyót, és a szalmabálagurigákat a völgyben, amelyeken, mint a trambulinon, jókat lehetett ugrálni.

Délutánra nagyobb kirándulást tereztünk, ehhez a nyitott borospincék napján felfedezett, Vagliaglin átvezető utat készültünk használni, amely ugyan aszfaltozatlan, de gyönyörű helyeken vezet.

Vagliagli neve szó szerint azt jelenti: „valle degli agli” , azaz a fokhagymák völgye. A vad fokhagyma a városka címerében is szerepel, ahol egy kéz látszik, amint szorongat egy csokorral belőle (a fönti képen, a vágódeszkán is egy csokor vadfokhagyma látható).
Kiszálltunk egy sétára, mert minket az ilyen picike gyöngyszemek különösen vonzanak.

Benéztünk a kertekbe (az egyik falra felkúszva találtunk egy különösen szép golgotavirágot), beleszagoltunk a helyi beszélgetésekbe. Leültünk egy padra, élveztük a kilátást, és megpróbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet itt élni. Tetszett nekünk a hely, és mivel a castelnuovo berardengai körzethez tartozik, még az iskolát is ismertük, ahová innen járnának a gyerekek, játszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha jövőre visszajönnénk, és pár hónapra kipróbálnánk.

Mikor újra felkerekedtünk, a gerincen vezető útszakasz egyik oldalán a Chianti völgyet lehetett belátni, a másik oldalon pedig még Monteriggioni is látszott.

Következő felfedezésünk egy levendulamező volt, föl-le masíroztunk a sorok között élvezve az illatokat és a látványt, no meg a pillagók seregeit.

Ahogy közeledtünk Castellina felé, egy újabb különlegességre lettünk figyelmesek: egy cipruserdőre a szőlősorok szomszédságában.

Míg elértünk Castellináig, többször megálltunk rácsodálkozni valami apró, de nekünk mégis kedves dologra.

Folytatás

Vágytam érdekes emberi találkozásokra, így amikor a polgármester vacsoráján kiderült, hogy szoktam írni, akkor Simone, a villany- és vízszerelő felvetette, hogy mi lenne, ha összehoznának egy, a környéken lakó igazi angol íróval. Persze lelkesedtem, bár magamban kétségbe vontam, hogy egy ekkora kaliberű angol író, miért lesz majd rám, a kis nudlira kíváncsi, de sebaj.
Annyit tudtam, hogy Matthew Spender szobrász és író, és hogy 15-20 évvel ezelőtt az egyik könyvét angolul a toszkánai életükről, az építkezésükről, emberi találkozásaikról írta, címe Within Tuscany, és hogy az ismerőseink közül néhányan szerepeltek benne, amire nagyon büszkék.

Matthew – vagy ahogy nekem bemutatkozott: Matteo - Spender és Maro Gorky háza a San Sanoba vezető út egyik leágazásának rejtekében bújik meg. Korábban, a találkozó összehozóját kérdeztem, hogy ki kéne-e öltöznöm, de a válasz az volt, hogy ne izguljak, ők művész emberek, és nem adnak különösebben az ilyen formaságokra.  Amikor megérkezésemkor  Matteo beinvitált, még nagyon zavarban voltam, de elképesztő természetességgel a konyhába vezetett, ahol a feleségét is bemutatta. Pár mondat után kiderült, hogy beszélek az anyanyelvükön, de az angollal szépen beégtem, mert az agyamban a csatorna addigra teljesen olaszra állt rá, és egyszerű szavak is olaszul tolultak a számra, úgyhogy felajánlották, hogy váltsunk nyelvet, nekik egyformán jó mind a kettő.
A kávé főzése közben kérdezgettek, hogy mit csinálunk Toszkánában, én pedig őket az ő életükről, és a munkájukról.

 Közel 40 éve költöztek ide, itt nevelték föl a gyerekeiket. Kérdeztem Matteot, hogy olasznak, vagy angolnak érzi-e magát ennyi idő után, a válasza az volt, hogy mindkettőnek, de leginkább egyiknek sem, jobban tetszik neki ha kozmopolitának nevezheti magát.

Szóba jött Matteo könyve, amit nem olvastam, ezért mesélt róla, hogy a kilencvenes évek elején írta olyasmikről, mint Frances Mayes a sajátját, csak nem futott be vele akkora pályát, olaszra is csak nem sokkal találkozásunk előtt fordították le. A Napsütötte Toszkána című könyvről nem volt jó véleménnyel, nem tartotta eléggé igényesnek, szerinte tele van banális dolgokkal, mint például a receptek. Kifogásolta még, hogy az írónő könyveiben túl sok a konkrét termék (pl. bor), illetve bolt, vagy mesterember ajánló, túl üzletszerűnek találta a munkásságát. Kritikáiban nem teljesen tudtam vele azonosulni, de – és ezt elmondtam neki is – ebben szerepe volt annak, hogy F. M. sorozatának első könyvét Pesten építkezés közepén egy szürke, hideg időszakban olvastam, és akkor nagyon üdítően hatott, sőt, a belőle áradó feeling valósággal megédesítette a nyomott januárt. Aztán odaadtam a környezetemben több embernek, a nők áradoztak a hangulatról, a férfiak meg fanyalogtak, hogy nem történik benne semmi.

Az iskola számomra is hozott új ismeretségeket.
A gaiolei iskolaközpont úgy volt megépítve, hogy az alsó és a felső tagozat, valamint az óvoda épületei U alakban közrefogták a játszóteret és a sulibuszok parkolóját.
Amikor véget ért a tanítás, a gyerekeket erre a védett helyre hozták ki, ahol vagy a szüleik várták, vagy a sulibuszok vették föl őket, de autók elé kiszaladni nem egykönnyen tudtak. Amíg várakoztunk valamelyik gyerekre, addig a játszótéren a kisebbek elfoglalhatták magukat.
Ezalatt az anyukák is beszélgethettek, bár ezek a beszélgetések nem olyanok voltak, mint egy magyar játszótéren, hanem jóval felszínesebbek. Ritkán mertek tőlünk, rólunk mélyebb dolgokat kérdezgetni, mert az illetlen kíváncsiskodásnak számítana, így én sem mertem túl egyenes kérdéseket feltenni az ő életükről. Egy láthatatlan határt sosem léptünk át. Sok muszlim is él Gailoléban, a gyerekeink együtt is jártak sokukkal iskolába, de az asszonyaik félrehúzódtak, maximum fogadták a köszönésünket, és annyi, elkapták a tekintetüket, így azt sem tudtam meg, hogy beszélnek-e egyáltalán olaszul.
Egyszer a gyerekekre várakozván a belső játszótéren szóba elegyedtem egy anyukával, Luciával.  Szokványos beszélgetésnek indult, akár hamar vége is lehetett volna, de ez a hölgy nagyon nyitott volt, őszintén mesélt az életéről, és érdekelte a miénk. A lánya, Alice, egy osztályba járt a kisiskolás lányunkkal. Lucia eredetileg grafikusnak tanult, de mióta elvált, délelőttönként takarítónőként dolgozott egy panzióban, hogy a délutánt mindig a lányával tölthesse. Az időbeosztása elég hasonló volt az enyémhez. Több véletlen találkozás után megbeszéltük, hogy eljönnek hozzánk egy péntek délután játszani, beszélgetni.
 

Ők Gaiole központjában, egy többlakásos modern épületben laktak, így nagyon értékelték az olyan régi házakat és a falusi környezetet, amilyenben mi laktunk, minden egyes ablakot, és az onnan feltáruló kilátást le akartak fényképezni, hogy később Lucia lerajzolhassa. Mivel értő szemű közönségre akadtunk, együtt elsétáltunk a kedvenc helyeinkre, mint például a San Marcellino kápolna és a mellette lévő pince terasza pár száz méterre alattunk a völgyben.

A templomocskát az 1100-as évektől emlegetik a régi iratok, mint a Colléhoz, azaz a mi kicsi falunkhoz tartozó plébániatemplomot. Mellette volt az egyik Ricasoli báró, Marco pincészete, a Rocca di Montegrossi. Mi leginkább a pince tetején lévő teraszt szerettük, időnként lejöttünk ide az iskola által kért dolgokat – például az olasz számokat 100-ig – megtanulni, elmélkedni, vagy csak bambulászni. Képeket itt találhattok a helyről (a 4-es sz. képen felülről látszik a terasz, és egy kicsit a templomocska, a 9.-en pedig a terasz feljárata): http://www.roccadimontegrossi.it/gallery.htm

A másik kedvenc helyem a  faluban körbemenő útnak egy olyan pontja volt, közvetlenül a szőlősorok mellett, ahol le lehetett nézni Monti felé végig a völgyön. Ide akár 2 perc alatt is ki tudtam érni, ha gyorsan fel kellett töltődnöm. Ezt rendszerint reggel 6 körül, pizsamában gyakoroltam, mivel észrevettem, hogyha a szobám ablaka felett megláttam a felkelő nap első sugarát, és kiszaladtam a szőlőkhöz, akkor még épp láttam, ahogy a Nap a domb mögül fölkel, és a fénye végigpásztázza a szőlőket, majd az egész völgyet. Egy időben szinte függővé váltam ettől a jelenségtől.

A harmadik kedvenc hely, de valójában a legkedvesebb megközelítéséért meg kellett dolgozni, ugyanis a falunkhoz vezető bekötőútról letérve a nálunk magasabb dombra kellett érte felmászni. Ez volt az a domb, amely mögül a Napot láttam reggel felkelni, de ez már akkora távolság volt, hogy többnyire csak délután jutottunk el idáig. Viszont megérte a fáradságot, mert a saját lakóhelyünket is láttuk cserébe felülről, illetve az egész völgyet Sienáig.

Később a házunk előtt üldögélve Lucia mesélt a gaiolei életükről, hogy mennyire szeret ezen a környéken élni, és örül, hogy a lányát itt nevelheti föl, ahol mindenki mindenkit ismer, és igyekeznek egymásnak segíteni. Megfogalmazta persze ennek a hátulütőit is, hogy szűk a magánszférája. Téli időszakban zártabban élnek, korán sötétedik, és neki például a lányát nem egyszerű olyankor lekötni, mert nincs a közelben olyan szórakozási lehetőség, könyvtár, színház vagy mozi, ahová elmehetnének. A válást a kicsi elég nehezen viselte, így Lucia igyekezett minél több időt vele tölteni, hogy növelje a biztonságérzetét, ettől viszont nem sok maradt a felnőtt életéből.

Folytatás

Karin szomszédunk néhány hete ajánlgatni kezdte, hogy ha lesz kedvünk elmenni a közeli folyóhoz (Arbia)  fürdeni, akkor majd ő mutat egy jó helyet, ahová szoktak járni.
Egy júniusi vasárnap bedobáltunk mindenféle fürdőcuccot az autóba, és Karin autóját követve elindultunk Pianella felé. Hat kilométer múlva egy kőfal után, két cédrus között bekanyarodtunk a szőlősorok közé, majd egy percnyi földúton zötyögés után ott is voltunk.

A helyet Pianella tengerpartjaként is becézik, pedig csak egy fák rejtekében lévő betongát az Arbia folyón, amely régen a fák úsztatásában játszott szerepet. A betongát néhány métere ferde, mint egy széles csúszda, játékokra inspirálva az odaérkezőket. Mivel ott kicsit nagyobb a sodrás, ezért hol beletapicskoltunk mezítláb, hol meg keresztbe feküdtünk, hogy az oldalunkat masszírozza.

A gát alatt kicsit kiöblösödött a folyómeder, a széle sekély volt, de beljebb lehetett úszni is. A túlparton zöldlombú fák ágai hajoltak a víz fölé, csend volt, és nyugalom, a gyerekek békésen elfoglalták magukat a parton, nem volt rajtunk kívül senki, úgyhogy amikor a gumimatracon fekve hagytam pár percet sodortatni magamat a következő vízesés felé a parti fák lombjában gyönyörködve, akkor szívesen megállítottam volna az időt.

Megérkezett egy idő után Karin barátnője, Bettina is, így míg a gyerekeim a gumimatracokkal hancúroztak, mi beszélgettünk. Bettina Németországból jött közel harminc éve, és pont úgy, mint Karin, egy olaszhoz ment feleségül. Kíváncsi voltam, hogy ennyi időt ittöltve olasznak, vagy németnek érzik magukat, Karin válasza egyértemű volt: "Én német vagyok." Ugyanezt állította Bettina is, hogy bármennyi ideje él itt, az ösztönös dolgai, a harag, és az öröm spontán megnyilvánulásai németül folynak. Próbálkozott azzal, hogy olaszul, a család közös nyelvén veszekedjen a gyerekeivel, de röhejessé vált az olaszul sokkal jobban beszélő gyerekei előtt, és azóta csak az anyanyelvén patvarkodik velük. A gyerekeik viszont olaszok, ez nem is kérdés.
Karin nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy a négy lányához németül szóljon, és el is érte, hogy mindegyikük tökéletesen beszélje. A németes raccsolását nem adta át, így a lányai német akcentus nélkül beszélnek olaszul is.
 

Bettina és Karin azt is elmesélték, hogy ők egymással – ha nincsenek ott mások – németül beszélnek, viszont ha vannak olyan olasz kifejezések, amelyeknek nincs pontos német fordítása, vagy érzelmileg jobban leírja a mondanivalójukat, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül betoldják az olasz részeket a német beszédben a megfelelő helyre.

Belegondoltam, hogy szoktam-e vajon én is ilyet csinálni, de azt hiszem nehezen vagyok rávehető, hogy a magyar beszédembe olasz szavakat illesztgessek. Félreértés ne essék: nem ítélgetek senkit, ha így csinál, de én valahogy idegenkedem tőle. Persze Bettináék esetében sem arról volt szó, hogy melyik nyelven jutottak előbb eszükbe a szavak, hanem csak a speciális kifejezéseknél használták a mixelést.
 

Folytatás

Michele Pescinit csak futólag ismertük, úgy mint a tőlünk két ajtónyira lakó szomszéd Lelia fiúját, aki a gyerekeink szerint a kiszűrődő fényekből ítélve szinte állandóan tévét néz. Amikor megnyerte a polgármester választást, a szomszédok nagyon büszkék voltak rá, és minden apró-cseprő ügyet vele akartak helyrehozatni az utcai világítás hiányzó égőjétől a puhább éttermi pizzatésztáig. Amikor a győzelme utáni héten a kutyáját sétáltatta a házunk előtt, én is odamentem hozzá gratulálni, cserébe meghívott minket a másnap rendezendő ünnepségére. Rögtön beindult  bennem a néhány hónapja alvó újságíró ösztön, és megkérdeztem, hogy nem bánná-e, ha egy magyar lapnak írnék erről egy hangulatjelentés-félét. Vidáman beleegyezett.

A vacsora Monti in Chianti közösségi házában volt az emeleten, Jessie kutya hűen önmagához a vacsoraasztalig követett bennünket lerázhatatlanul, nem kis feltűnést keltve. Dugig volt a terem, mire megérkeztünk, úgyhogy a szervezők a terasz felé tereltek bennünket. Ott megláttuk Vitóékat, akik azonnal maguk mellé invitáltak, így a lányukkal a mi lányaink is boldogan hancúrozhattak.
Az ennivalók egy központi büféasztalon voltak felhalmozva: bruschetták, sonka és sajttálak, többféle panzanella, különféle húsos tészták, rácsos linzerek, és június lévén rengeteg cseresznye. Fejenként 5 € volt a beugró, cserébe annyit ehettünk és ihattunk, amennyi belénk fért. Az asztalokon mindenféle bor volt, a körülöttünk ülők biztattak, hogy kóstoljam meg a vinsantót, amely a mi tokajinkhoz hasonlít.
Egyszer csak hátulról valaki simogatni kezdte a hajamat, és amikor döbbenten hátrafordultam, egy ismeretlennek tűnő, ám mint később kiderült falubeli hölgy állt előttem. Már korábban is érzékeltem, hogy sok gesztusuk mennyivel testközelibb, mint ahogyan azt mi a nagyvárosban megszoktuk, beszéd közben egymásra támaszkodtak, meg-megérintették, melegen ölelgették egymást, és nem csak közeli barátok.

Egy szaxofonját fújó ember jött ki a teraszra, és az emberek ujjongásától kísérve közismert dalokat kezdett fújni, jónéhányat együtt énekeltek. Később a zene visszafogottabbá vált, akkor többen táncolni kezdtek.
Odajött Simone, a villany- és vízszerelő is hozzánk, és kérdezgettem a körülöttünk ülőket a polgármesterváltás jelentőségéről. Azt mondták, hogy nem tartják valószínűnek, hogy a hétköznapok szintjén túl sok változást lehetne majd érzékelni, és ez nem a köztük felnőtt fiatal polgármesternek szóló kritika volt, hanem mert a városházán szakmai munkát végző embereket nem szokták a polgármesterváltásokkor lecserélni, évtizedeken át dolgoztak ugyanabban a pozícióban.
Hazafelé sétálva Vito a vacsorán megismert falubeliekről osztott meg velünk mindenféle pletykákat és a gyerekkorában siciliai nagypapájánál töltött nyarakról is mesélt.

Folytatás

Ha esetleg az akkor készült cikket is el szeretnétek olvasni, íme:
http://www.hetek.hu/eletmod/200906/az_uj_polgarmester_unnepi_vacsoraja_toszkanaban

A nyelvvel továbbra is egész jól haladtunk mindannyian. Legjobban a fiunk, akinek alapjai is voltak, és az iskola mellett nap mint nap órákig szótárazva olvasott. Ő lett mindannyiunk interaktív szótára is, amely szerepet nem mindig élvezett. A három lány leginkább hallás után tanult.
A gaiolei játszótéren szerzett ismerősünk, Sofia nálunk ebédelvén ismertetett meg minket a "forró" szóval: brucia (brucsa), csakhogy Toszkánában felnővén ezt úgy ejtette, és a lányok is úgy  alkalmazták hetekig, hogy: "brusa".
Én is kevertem időnként különböző kifejezéseket: az egyik szomszédot meg akartam kínálni gyümölcsteával (infuso), erre általános derültséget keltve azt sikerült megkérdeznem: „Vuoi un po' di confusione?”, azaz: „Szeretnél egy kis zűrzavart?”
Észrevettük, hogy a beszélt nyelvben nagyon gyakran használják ragozás helyett az általános alanyt, kb. úgy, mintha magyarul ahelyett, hogy megyünk (andiamo), úgy fogalmaznánk: menés van (si va). Számomra ez és a ci vonatkozó névmás voltak azok a nyelvi jelenségek, amelyek jelentésével a legnehezebben birkóztam meg, pedig nagyon sűrűn előfordultak. A „ci”-ben megzavart, hogy visszaható igékben is használatos, de ezen kívül az is volt vele a bajom, hogy használatára hiába kértem olasz anyanyelvűtől iránymutatást, nem tudott ilyennel szolgálni. Így aztán időnként lelassulva néztem magam elé, amikor beszéltek hozzám, és hiába értettem egyenként minden szót, de a „ci” miatt a tartalom mégsem volt teljesen tiszta. Később az olaszul kiválóan beszélő húgom nevetett rajta, hogy milyen abszurd, hogy elvártam egy olasztól, hogy magyarázzon el nekem egy italianizmust. Ja, és végül küszködésemet megszánva a fiam kb. 3 mondatban összefoglalta a „ci” használatának lényegét, azóta semmi bajom vele.

Az iskola lassan végéhez közeledett, így napokon át évzárókra jártunk. Mivel az iskolában tanító szomszédunk (Martina), aki a beíratkozásnál is segített, volt az előadások egyik koordinátora, ezért már a készülődésről is rendszeres híradásokat kaptunk tőle. Megmelengette a szívemet, hogy mennyire figyeltek rá, hogy komolyabb nyelvtudás híján legalább a mozgásos vagy zenés feladatokba maximálisan bevonják őket. Azt hiszem nem a mi lányaink adták fel a gyenge nyelvtudásukkal a legnagyobb leckét a szervezőknek, hiszen egyikük osztályában volt egy Down-szindrómás fiú, akit simán bevonták a műsorban az olyan jelenetekbe, amibe csak lehetett. Teljesen oldott volt a hangulat, senki nem stresszelt a hibákon, csak élveztük egymás társaságát.

Folytatás

Egy teljes hét szünet után, alighogy elment a férjem, telefonáltak a szállodából, hogy másnap menjek dolgozni. A hétfő sem volt szabadnap, annak ellenére, hogy pünkösd volt. Meg is kérdeztem az egyik szomszédot, hogy hogyan lehet az, hogy itt nem állami ünnep a pünkösd. Erre azt találta mondani, hogy szerinte az csak vallásosabb országokban dívik. Hosszan gondolkodtam e mondat abszurditásán, hiszen addig azt gondoltam, hogy Olaszország a föld egyik legvallásosabb országa.

A munkahelyemen gyakran volt feszült a hangulat, de hála Istennek mindig adódtak ellenpontok olyan helyzetekben, amiket megalázásként is megélhettem volna, mert vagy folyamatosan értek olyan élmények, hogy éreztem, hogy nem szabad a méltóságomba gázoló szituációkat felvennem, vagy ha végképp nem adódott önbizalomnövelő adag, akkor kreáltam magamnak, csak hogy rendben legyek.

Az egyik ilyen volt, hogy olvasni kezdtem a házban lévő könyveket, melyeket Maria otthagyott. Még ha nem is haladtam az elején túl gyorsan, mert legalább a kulcsszavakat ki kellett keresnem a szótárból, de táplálta a lényemnek a kultúrára vágyó részét.

Soha addig nem volt olyan fontos az sem, hogy tökéletesen ápolt legyek, de akkoriban minden este tökéletesre igazítottam a körömlakkomat, pusztán magamnak, hiszen munka közben a gumikesztyűből ki sem látszott a kezem. Reggelenként kicsit kisminkeltem magam, elmentem rendszeresen futni, nyilván így kompenzáltam a hiányokat és az időnkénti szívfacsaró helyzeteket, és igyekeztem túllendülni rajtuk. Amelyik helyzet tényleg megalázó is lehetett volna, ott azért sem vettem nagyon a lelkemre, mert épp időben érkezett a legfrissebb önbizalomnövelő dózis, amitől újra azt éreztem, hogy egyszerűen belülről én nem teljesen ez vagyok, aki itt a kívülállók számára látható: internetezés közben észrevettem, hogy Budapesten a Corvinus Egyetem egyik tanszékvezetője feltett a náluk választható kurzusok egyikének választható külső gyakorlatvezetői közé – az időzítés tökéletességét levélben megköszöntem neki.

A vendégekkel szembeni pajzsként más stratégiát építettem ki.
Voltak középkorú házaspárok, akik minden évben eltöltöttek a szállodában egy hetet. Mivel törzsvendégek voltak, sok feltételt ők diktáltak, például, hogy melyik szobát választják, megfőzethették a kedvenc ételeiket (egyébként csak egy menü volt naponta, nem lehetett választani, csak azt, hogy kéri az ember, vagy sem), a kutyájuk pedig azt csinált a szállodában, amit akart. Az ilyen vendégek vártán a tulajdonosék is feszültebbek voltak, mindennek a megszokottnál is tökéletesebbnek kellett lennie, így aztán ezek az időszakok nekünk alkalmazottaknak sem voltak könnyűek. Ha esetleg ezek után az érkező vendégek viselkedése nehezebben volt elviselhető, akkor mindig arra gondoltam, hogy micsoda előnyöm van velük szemben, mert ők egy hét múlva elmennek, én meg akkor is maradok. Ami nekik az álmuk netovábbja, nekem a hétköznapokat jelenti ezen az álomszép helyen.

Megoldódott az otthoni internetezés (igaz, csak telefonvonalon, de mégis, ha skype-olni nem is, de e-maileket fogadni és írogatni, információkat kikeresni már képesek voltunk.

Ezek után rendszeresen a gyerekek lefektetése után megnéztem a leveleimet, írogattam egy kicsit, majd ha ott volt a húgom, akkor vele, ha nem akkor egyedül, sétálni mentem a sötétben, hogy megnézhessem a szentjánosbogarak által borított lankákat. Soha korábban nem voltam még ilyesféle jelenségnek a szemtanúja, nem győztem betelni vele. Néha egy-két szentjánosbogár beszállt a házak közé is, de az igazi látványosság a megművelt földeken, nagy tömegben, az összképük volt. Érdekes módon olyan tücsökmuzsika viszont nem hallatszott, mint a magyar szántóföldeken, inkább baglyokat, meg más madarak füttyögését lehetett hallani, illetve a békákat az ablakunk alatti tó partjáról.

Pont a születésnapomon kaptam meg az első igazi fizetésemet, így felkerekedtünk a gyerekekkel vásárolni. Van egy mondás Gaiole körzetben, hogy a kb. Montit és San Sanóval a térképen összekötő választóvonal egyik oldaláról Sienába, a másik oldalon lakók pedig a tőlünk 30 kilométerre lévő Montevarchiba járnak bevásárolni. Sienát már eléggé ismertük, gondoltuk, nézzük meg most Montevarchit, különösen, mert nyári papucsokra volt szükségünk, és a szomszédok a Scarpamondo és az Aladino nevű boltokat ajánlották. Gaiolén túl ebbe az irányba még nem voltunk, ezen a részen már igazi, 800 méter magas hegyek is vannak, nagyon szép út. Montevarchi ősidők óta stratégiai helyen, egy olyan útkereszteződésben van, ahonnan Firenze, Siena és Arezzo is hasonló távolságra van. Ezt a kereskedelem ma is kihasználja, emiatt alig észleltünk mást a városból, mint a nyílegyenes forgalmas főút ( http://maps.google.hu/maps?q=Montevarchi,+aladdino&oe=utf-8&rls=org.mozilla:en-US:official&client=firefox-a&um=1&ie=UTF-8&hl=hu&sa=N&tab=wl) mellett kilométereken át egymást sűrűn követő ipari- és üzletközpontokat. A Scarpamondot hamar megtaláltuk, és vettünk papucsokat, meg bámészkodtunk. Aztán átmentünk az Ipercoopot is magába foglaló üzletközpontba, és vettünk még egy-két dolgot, amink otthon elfogyott, illetve a fiunk kikönyörgött egy újabb adag Tex képregényt. Körbenéztünk még autóval a várossal összenőtt Valdarnoban is, ahol észrevettünk egy Penny Marketet, és újabb dolgokat tankoltunk be. A beszerzéseinken túlmutató izgalmat maga a két város nem váltott ki belőlünk, úgyhogy hazatértünk.

Aznap a gyerekeimtől szülinapi koncertet kaptam ajándékba olyan darabokból összeállítva, amelyeket előtte pár nappal az egyik iskolai ismerőstől szerzett új kottából tanultak meg, nagyon büszke voltam rájuk.

Folytatás

  Folytatás