Toszkána és hétköznapok

Átugrottam rajta, de eddigre volt már a férjem nélkül, csak a gyerekekkel is egy kellemes sienai emlékünk, egy szabadtéri zenei fesztivál, melyen a város különböző pontjain voltak párhuzamosan a legkülönfélébb stílusú koncertek. Azon a vasárnapon úgyis találkoztunk volna délután néhány ismerőssel a San Marco kapu közelében, így aztán a találkozó végeztével nem haza mentünk, hanem benn maradtunk a városban. A találkozó maga sem volt akármi, egy ismerős középkorú házaspár ünnepelte az ezüstlakodalmát. Nem tűnt túl vakmerő dolognak utána egyedül négy gyerekkel belevágni egy hosszúnak ígérkező estébe, mert elég pihentek voltak, délelőtt sokáig alhattak.

Az első állomásunknak egy olyan jazzkoncert ígérkezett, amelyről azt olvastuk, hogy különböző képzőművészeti remekekhez komponálták a zenét. A helyszín a Dóm téren lévő Santa Maria della Scala, a híres, régi kórház, ma pedig régészeti múzeum és kiállítóterem épülete volt.

Viszonylag korán értünk oda, a múzeum még nyitva volt, amíg onnan el nem ment az utolsó látogató, addig a jazzkoncert nem kezdődhetett el. Így hát kint üldögéltünk jónéhányan a Dóm téren, vártunk, és beszélgettünk, a gyerekek meg föl-alá rohangáltak a téren. Az egyik önkéntessel elegyedtem szóba, aki Milánóból jött. Mesélte, hogy a többnapos fesztivál alatt egy diákszálláson alszanak a közelben, melyet a szervezők biztosítanak számukra, és mivel minden nap van 1-2 rendezvény, be vannak osztva, hogy mikor hol kell lenniük. Mivel amúgy is érdeklik a fesztivál programjai, és jó az önkéntesek közössége is, így szívesen vállalta az ideutazás költségeit.

Ezen a koncerten véletlenül összefutottunk néhány ismerőssel is a szomszédságból, mindettől egészen otthonosan éreztem magam, nem pedig csak egy kívülálló idegennek, aki valahogy idekeveredett.

Elég megilletődötten léptünk be azután az ősrégi épületbe, sok kiállítótermen kellett áthaladnunk, mire a koncerterennek berendezett szobába értünk. A jazzkoncert színvonalas volt, végig vetítették a háttérben azokat a műveket, amelyekre a zenéjükkel a maguk módján reagáltak az előadók. Az összekötő szövegeket is tátott szájjal figyeltem, mert már kezdtem értelmet találni a rengeteg általános alannyal megtűzdelt, lehelős toszkán nyelvjárásban elhangzó beszédben is. Fülembe csengő emlék maradt például, ahogy a darabok kezdetén az egyik gitáros rendszeresen elkurjantotta magát: „szi zsoha”! (Azaz si gioca = kb. játsszunk, vagy esetleg az általános alany miatt így pontosabb: játékra fel!)

A nagyobb gyerekeink értékelték a zenét, de az várható volt, hogy a kisebbekkel több órán át nem biztos, hogy egy jazzkoncerten ragadhatunk.

Kiosontunk hát, és egy ideig lefelé sétáltunk, majd balkáni népzene hangjait követve egy apró téren lévő szabadtéri színpadhoz jutottunk. Itt sokan körbe táncoltak a vidám zenére, úgyhogy a gyerekek könyörögtek, hogy maradjunk sokáig, tizenhat éves fiunk képes volt a cél érdekében a nyakába venni az egyik kishúgát is, én cipeltem a másikukat, és bármilyen késő is volt, maradtunk.

Egy idő után végül mégis elindultunk, már csak egy Beatles stílusú koncert keresztezte az utunkat a parkolóhoz vivő mozgólépcsőig, de az inkább az én ízlésemhez állt közel, mint a gyerekekéhez, úgyhogy azt csak pár percig élveztük.

Folytatás

Jó fejek a gyerekeink, de be kell vallani, hogy néha nem bánjuk, ha leléphetünk nélkülük is valahová egy kicsit. Amikor meghallják az ilyen irányú terveinket, eleinte lázadozni szoktak, hogy ők is jönnek, de azért le szoktuk tudni szerelni őket. Régi tervünk volt, hogy kettesben bemehessünk Sienába andalogni, és végre ez is eljött.

A szokásos helyen, a San Francesco bazilokához vezető mozgólépcsőn mentünk fel, és a fő sétálóutcán a San Domenico erőd kertjébe mentünk. Üldögéltünk, beszélgettünk, gyönyörűek voltak a fények, akkor ment le a nap. Amikor már az utolsó kocogók is a kapu felé tartottak, mi is inkább a Campo, a főtér felé vettük az irányt.


Különös hangulata van nyáron vacsoraidőben a Camponak, én a hangjait szeretem igazán, a beszélgetéseket, kurjongatásokat, néhol éneklést, zenét is, de mindez valami nyugodt egészet alkot egybeolvadva abban a nagy térben, képes vagyok csak állni ott egy oszlopnak dőlve fél órán át, és élvezni, beszívni a hangokat.

Az egyik mellékutca furán volt kivilágítva, ami felkeltette a figyelmünket, és elindultunk felfedezni. Néhány száz méter után az Onda (azaz Hullám) kontráda vacsorájába csöppentünk: asztalok százai voltak két sorban kitéve az utcára.

Néhány asztalnál étel- és italjegyeket lehetett venni, és a finomságok kupacaival megrakott asztaloknál beváltani. Máshol sorsjegyeket árultak a golyós labirintusjátékhoz, amelynek a figyelése hosszú időn át bennünket is lekötött. Nemcsak maga a játék volt jópofa, hanem az egymással való kommunikációjuk, a folyamatos viccelődések, meg ahogyan mindezt mégis halálosan komolyan vették. Mindenki nyakában, vagy valamiképp a ruhájára applikálva, vagy legalább a zsebéből kilógva a kontráda jellegzetes kék-fehér hullámokkal díszített kendője volt. Sokan voltak az egyenpólóban is, amelyet ott a helyszínen is meg lehetett vásárolni – a férjem azóta is visszasírja, hogy miért is nem tette, mert pont olyat még a kontrádákra szakosodott speciális szuvenírboltban sem lehet kapni.

Egy idő után hazaindultunk, és a Porta Ovile felé baktatva vettünk észre egy másik vacsorát, amelyet a Farkas kontráda rendezett. Közelebb mentünk, de ezen jóval kevesebben vettek részt, és már pakolásztak, hazafelé készülődött mindenki.

A férjem annyira belelkesült a kontrádák ünnepeitől, hogy megkísértette a gondolat, hogy hazavisz magával egy zászlót valamelyik utcasarokról, de aztán végül megbékélt, és elhatározta, hogy akkor legális úton, de legközelebb szerez egyet magának.

Folytatás

Meleto váráról korábban akkor hallottunk, amikor az óvoda szervezett a kertjébe egy kirándulást és pikniket a gyerekeknek.

A történelme nem annyira kalandos, mint Tornanóé, 1200 körül már a Ricasoli-Firidolfi család egyik ágáé volt, csak egy rövid időre foglalta el Siena 1478-ban. Utána erősítették meg bástyákkal, így az 1529-30-as ostromnak már ellenállt.

1700-ban a tulajdonos Giovanfrancesco Ricasoli tanult építészként komoly változtatásokat vitt végbe, és onnantól már kevésbe a háborúra, mint inkább a pihenésre specializálták az épületet.

Meletonak gyönyörű belső kertje van.

Ezek után San Giusto falucskájába Brolión át jutottunk, mert kedves hobbink, hogy olyan utakat szeretünk bebarangolni, amelyek nem a standard útvonalak közé tartoznak.

San Giusto a Chianti Classico legdélibb részén van, a teljes neve: San Giusto a Rentennano alle Monache, ebből a Rentennano tag etruszk eredetű, a Monache szó pedig az ősi cisztercita kolostorra utal.

A település bejáratánál egy ma már bezárt étterem van, de a teraszáról, amely szabadon áll, szép kilátás nyílik a környező földekre. A házak közé fölsétálva be lehet kukucskálni az egykori kolostor udvarába, az épület ma már magántulajdonban van.

A település az utolsó járdakőig szépen fel van újítva, a dombjának tetején pedig van egy lépcsősor, amelyet sűrű levendulaültetvény szegélyez, nekem ez ragadta meg legjobban a figyelmemet, mert a levendulaillatban nézelődve be lehetett látni a környéket.

Folytatás

A nagyszülők megkértek, hogy kérdezzem meg a San Sano Hotelban, a munkahelyemen, hogy mennyiért adnának ki nekik egy olyan szobát, amely a medencéhez közel van. Mivel egészen kedvező árat mondtak, így a nagyszülőket a hazautazásuk előtti napon átköltöztettük a szállodába, majd elautókáztunk megnézni néhány kastélyt a hegyvidéki részen.
Az első jelöltünk Tornano vára volt, amelynek gazdag történelmi múltjáról Kr. u. 1000-ből származó iratokban is találni említést.

Tornano vára jónéhányszor a Firenze-Siena konfliktus középpontjába került. A  leghírhedtebb ezek közül 1167-től kezdődött, amikor a császári hatóságok a vár tulajdonjogát elvették Guarnellotto dei Mazzalombardi nemestől, hogy Ranieri dei Firidolfi-Ricasolinak adják, aki Firenze-barát volt.

A sienaiak segítségével Guarnellotto vissza tudta szerezni a vár feletti uralmat, sőt, az 1203-as Firenze-Siena konfliktus – mely a firenzeiek győzelmével zárult - is jórészt annak volt jórészt köszönhető, hogy Siena Guarnellotto mellé állt. 1208-ban, 1229 és 1251-ben újra és újra megtámadták Tornano várát a sienaiak, de a firenzeiek minden egyes alkalommal visszaszerezték az uralmat. Végül Guarnellotto is átállt a firenzeiek oldalára.
Tornano vára a késő középkorra végül így is, úgy is a Ricasolik tulajdonába került, de később is a firenzei védelmi rendszer neuralgikus pontja maradt.

Tornano jellegzetessége a viszonylag magas, trapéz alakú torony. A várhoz tartozó épületeket nagyrészt restaurálták, és ma szálloda működik bennük. Nekünk a két dombocska között átívelő gyaloghíd alatt lévő szabálytalan alakú medence különösen tetszett.

Folytatás

Megtudtuk, hogy lesz egy népzenei koncert Monteriggioniban. Az előadónőt, Lisetta Luchinit még nem ismertük, csak a többiek reakcióiból következtettünk arra, hogy valami izgalmasnak nézünk elébe.

Monteriggioni mellett többször elmentünk már, hisz látszanak a távolban falai a Siena-Firenze gyorsforgalmi útról. A parkolóból egy levendulával szegélyezett sétány kacskaringózik fel a középkori falakig, melyeknek a tetején fejenként pár euróért körbe lehet sétálni.

A településnek ez a része gyakorlatilag egy borgó, a szomszédok mondták is, hogy ne aggódjak, alig nagyobb, mint a mi falunk, meg fogjuk találni benne a koncert helyét. Időben érkeztünk, a koncertnek még csak az előkészületei folytak, úgyhogy körbesétáltunk a főtéren, elmentünk a szemben lévő kapuig, és megcsodáltuk onnan is a kilátást. Épp továbbsétáltunk, amikor az egyik szűk járatból egy kőfal mögül elénk penderült Simone szomszédunk felesége, Catia.

Együtt mentünk onnan a terecskére, ahol a művésznő és kisérői már készülődtek. Catia magyarázta hogy a toszkán népzene tele van pajzán, kétértelmű utalásokkal. A dalok általában vidám hangulatúak, és jellemzően gitárral is kisértek. Azon az előadáson, amelyen mi részt vettünk, volt még egy ukulelés fiatal hölgy és egy harmónikás úr is.

Lisetta Luchini hosszabb ideje kutatja ennek a tájéknak a dalait, hogy gyönyörű, iskolázott alt hangján gitárjával és más zenészekkel kísérve előadja őket. Az első hangoknál kiderült, hogy nyilvánvalóan nagyon profi zenészek mindannyian, mégis teljesen oldott volt a hangulat, játékosság áradt az egészből. A dalok között Lisetta Luchini mesélt mindig valamit, hol a dalok szimbolizmusáról, vagy az egyik dalban szereplő hölgyről, aki csokoládéba fojtja a magányát, de szomorkodni nem hajlandó. Jöttek aztán olyan dalok is, amelyeket már ismertünk, mint a Bella, ciao vagy a Buongiorno macellaro.

Mindeközben kellemes idő volt, lágy szellő lengedezett, a nap készült lenyugodni. Amikor a vége felé még egyszer bemutatkoztak a zenésztársak, és valami különleges darabbal megmutathatták virtuozitásuknak egy újabb oldalát, meghökkenésünkre a harmonikás egy magyar dalt választott. Ismerőseink felkapták a fejüket, és ránk néztek, hogy mi ismerjük-e ezt, mire bólogattunk.

A koncert után sokat beszélgettünk Catiával a parkoló felé menet, és abban maradtunk, hogy ha átjönnek egyik este, akkor főzünk nekik egy igazi bográcsgulyást. Ők is győzködtek, hogy ha végre jó meleg napok jönnek, menjünk át hozzájuk fürdeni a medencében.

Folytatás

 Végre felmelegedett annyira az idő, hogy nekivágjunk a tengerpartnak. Nem adtuk alább, Monte Argentario felé tartottunk, egy olyan szigetecskéhez a parthoz közel, amelyhez néhány dűnesávon át vezet az út. Az egész lényegében egy hegy, teleépítve villákkal, nyaralóházakkal, gyönyörű kilátással a tengerre, és az öblökben parkoló jahtokra.

Két jelentősebb városa van: Porto Santo Stefano és Porto Ercole.
Először Porto Santo Stefanoban szálltunk ki, és egyből lementünk a partra fürödni.

Porto Santo Stefanon átmegy egy híres panorámaút, de mi nem azt követtük, hanem fürdés után körbementünk a sziget szélén, egészen Porto Ercole közelébe. 

Gyönyörű tengeröblöket, vízen suhanó hajókat, a sziklákon pedig drága villákat láttunk, amiből arra következtettünk, hogy a sziget hátsó része inkább a tehetőseké.
A térképünk szerint a szigetet körbe lehetett volna a parthoz közeli úton autózni, és ezt mi meg is kíséreltük. Valamit elnézhettünk azonban, mert az aszfaltút azonban egy idő után egysávosra szűkült, majd földúttá változott. 1-2 kilométer után a földút is off-road jellegűvé vált, fél méter magas szikladarabokat kellett kerülgetni rajta bálna méretű, városi közlekedésre tervezett autónkkal. Akkor adtuk fel végleg, hogy ezen az úton körbeautózhatunk a szigeten, amikor egy terepjáró jött velünk szembe, és a vezetője hozzánk hasonlóan elveszettnek tűnt, amint szintén Porto Ercolét kereste, és panaszkodott a szörnyű útra.

Visszamentünk újra a sziget szélén Porto Santo Stefano felé, hogy keressünk egy helyet, ahol fürdünk még egyet a tengerben. Mivel a köves tengerpartot aznap már kipróbáltuk, inkább homokosra vágytunk, így Marina di Grosseto felé vettük az irányt, és az egész délutánt ott töltöttük hancúrozva a hullámokban, homokvárrendszereket építettünk, és elsétáltunk többször a part mentén a hullámtörőig, ahol a hallgatóztunk, hogy miről beszélgetnek a horgászok.

Folytatás

Reggel nyomott idő volt, úgyhogy újra városokat indultunk nézni. A szomszédok meséltek már a különleges, kör alakban futó san gusméi szőlősorokról, és az egyik kolléganőm családjának a városon belül volt étterme.
 

San Gusmé icike-picike hangulatos település. A középkori falak tövében cserepes virágok, hétköznapi mozgolódás, amely bennünk újra a „ki kéne próbálni itt élni” érzést hozta elő.

 A városfalakon belülre csak gyalog lehet bemenni, ez talán még kedvesebbé teszi. A falakon kívül modernebb épületek voltak, az a rész már nem vonzott minket annyira.

A főkapu közeléből rálátni a szőlősorokra, de nekünk az nem volt elég, mi megnéztük oldalról is, meg lejjebbről is.

Folytatás

Estefelé értünk Castellinába, amely a Sienai lejtők és a firenzei Chianti rész határán, egy hegygerincen fekszik, gyönyörű kilátással az Elsa folyó völgyére, és a másik oldalra is.

A legendák szerint a helyhez kötődik a manapság a Chianti Classico szimbólumaként ismert fekete kakas története. Eszerint amikor Firenze és Siena belefáradt a Chianti területén húzódó határaikért folyó folyamatos harcba,  úgy döntöttek, hogy diplomáciai megoldást keresnek a problémára.
Az érintett városok képviseletében két lovagnak reggel kakaskukorékoláskor indulva kellett haladnia az ellenfél városa felé. A pontos hely, ahol a két lovag találkozik, adja majd a két köztársaság chiantibeli határát.
A legenda szerint a firenzeiek egy fekete, szabad tartású kakas kukorékolását vették alapul, így az ő lovagjuk  hamarabb indulhatott, mint sienai riválisa, aki egy nyugisabb fehér kakas hangjára várt.
Ez azt jelentette, hogy a firenzei lovag sokkal több útra volt képes a találkozásig Siena felé, lehetővé téve a Firenzei Köztársaság számára a lehető legtöbb Chianti terület bekebelezését.
A "Crocefiorentina" nevet viselő pont, ahol a két lovag állítólag találkozott, Castellina közelében található.

A parkoló közelében találtuk egy helyes szökőkutat, majd az utcácskákat bejárva a Via delle Voltén, az alagútszerű boltíves folyosón sétálgattunk föl-alá.

 A városfalakon kívül vezető külső sétányon folytattuk a sétát, majd visszakanyarodtunk a falak közé.

Nézegettük a híres tornyot, a város alaprajzát a járdába illesztve, meg az olyan banalitásokat is, mint egy dizájnos kés és üvegnyitóboltot. A város büszke rá, hogy a Chianti Classico konzorciumot 1924-ben itt alapították, ehhez méltóan több bor szakbolt is van.

Újabb megoldásokat találtunk a kívülről a falakra ragasztott fürdőszobára. Olasz barátnőnk szerint ezek magyarázata, hogy amikor a házon belüli fürdőszoba általános igénnyé vált, akkor ragasztották ezeket a kétes szépségű fülkéket a falakra, mivel a házak belsejében nem volt már hely a bővítéshez, és így a csöveket is kívül tudták vezetni. Ahol mi laktunk, ott is így volt megoldva az egyik emeleti mosdó.

 Folytatás