Toszkána és hétköznapok

Nagyon örültünk a férjemmel egymásnak, de más tekintetben sok érzelmi nehézséggel küzdöttem a Magyarországra való visszatéréskor. Alapvető számomra, hogy hálás vagyok azért, ami van és nem arra vágyom, ami épp nincs – na ez az, amit ebben az időszakban nem sikerült megvalósítanom. Skizofrén életérzés volt, ami miatt utáltam magamat. Toszkánában a kezdetektől naplót írtam a nehézségekről őszintén pont azért, hogy visszatekintve később ne csak dicsfény övezze az ott töltött időszakot, így ezt a hamis nosztalgia érzést kioltsam. De amikor eljött a visszatérés ideje, vergődtem. Sokat segített, hogy a férjem nagyon türelmes volt, a barátok pedig csapatokban érdeklődtek és az is segített, hogy elkezdtem újra kosárlabdázni, mert ez olyan dolog volt, amit Toszkánában nélkülöznöm kellett, pedig sok örömet okozott a mozgás is meg a társaság is.

Próbáltam állást is keresni, de ugye válság volt és nem kapkodtak a négygyerekes anyukák után.

A férjemmel egyfolytában ötleteltünk hogy mibe fogjunk, amiből finanszírozni lehetne egy következő évi hasonló menetet Olaszországban.
A sienai sütizés végképp megerősítette, hogy értékesítésben jó vagyok, az akkori termék helyébe viszont találni kellett valamit. A gyerekeim évnyitóján találkoztam valakivel, aki adott egy jónak tűnő ötletet, magyar specialitások, kézműves dolgok kereskedelméről volt szó. Különleges magyar termékeket viszonylag könnyen találtunk, majd az értékesítésükbe is bele kellett tanulnunk. Ehhez kézenfekvő lehetőség volt kézműves vásárokon megjelenni és árusítani. Nem volt valami kényelmes élet hétvégenként dolgozni, de iskola és óvodaidő alatt meg lehetett szervezni sok mindent, így legalább hét közben főállású anyuka lehettem. Jó iskola volt és sok-sok nagyon jólelkű, érdekes és tehetséges embert ismertem meg. A bevétel minden fillérét visszaforgattuk az újabb terveinkbe, hogy karácsony közeledtével olasz vásárokon, kiállításokon is folytathassuk ugyanezt. Az első jelöltünk az udinei Idea Natale kiállítás volt, amelynek sikerétől függően szerettük volna Milánóban, majd Rómában folytatni.

Folytatás

Napokon át pakoltunk, kicsit lassan haladtunk mert mindig történt valami. Hol valamelyik szomszéd állított meg, hol a csekkbefizetéssel kapcsolatos újabb nehézségeket próbáltuk megoldani, majd meg kiderült, hogy benzinkutas sztrájk van, így aztán egyáltalán nem biztos, hogy az autóban lévő tartalék elég lenne az első nyitva tartó benzinkútig, legrosszabb esetben a határig.

Próbáltunk ötletelni a szomszédokkal, hogy most merre induljunk, végül valaki felvetette, hogy hívjuk fel Simonét, akinek traktorjai vannak, mert egy régebbi beszélgetésben mintha említette volna, hogy van a szőlőjében gázolajtartálya is. Felhívtam és készséges volt, úgyhogy néhány órával később már indultam is San Sanóba, az édesanyja házához, ahol a szőlője és a pincéje volt.

San Sano egy olyan félreeső részén volt ez a hely, ahová egész addig sohasem jutottam el, egy meredek hegyoldalban, ahová olyan út vezet, amelyen csak egy autó fér el, és nem lehet megfordulni. Mivel túlmentem a kapun, hívtak, hogy látnak fentről, ne menjek tovább, hanem óvatosan tolassak vissza. A gázolaj tartály megközelítéséhez a ház mellett fel kellett kaptatni a hegyoldalon, és volt ott egy fészer, ahol a traktorjait is tartotta Simone. Időnként egy tartálykocsival töltették föl a tartályt, így jóval olcsóbb volt, mintha a környéken tankoltak volna, mert errefelé mindennek az ára a turisták pénztárcájához volt szabva.

Lementünk a házhoz, mivel ott volt Catia, Elena, és a tágabb család több tagja is. Bemutattak Simone édesanyjának is, aki egy szép arcú, fürge mozgású, kedves hölgynek tűnt. Kaláccsal kínálgatott, és megkérdezte, hogy kérek-e kávét, én meg zavaromban igent mondtam, pedig este hét óra volt. (Lett is belőle galiba, teljesen felborította a pakolást, meg az indulást, hogy nem tudtam éjszaka aludni.) Beszélgettünk kicsit Budapestről, mert éppen akkor láttak egy filmet róla, és tetszett nekik, majd felajánlották, hogy megnézhetem a borospincét.
A pincében olajoshordók is voltak, illetve Simone büszkesége, a vinsantós hordócskák. Magyarázott a vinsantóról, amelynek elkészítése mintha a mi Tokaji Aszúnkéhoz hasonlítana, csak nem a tőkén hagyják a szőlőszemeket szikkadni, hanem leszedve kiterítik lepedőkre, szikkasztják, forgatják, szellőztetik sokáig.

Elbúcsúztam és hazaindultam, elérzékenyülten búcsúzva a kedvenc san sanói utamtól is, amely mentén munkából hazafelé a minden irányba hullámzó szülősorokat rendszeresen megcsodáltam.

Mivel éjszaka alig aludtam, ezért legalább a pakolással haladtam végre, úgyhogy mire reggel a többiek felkeltek, szinte kész is voltam, azonban ilyen fáradtan nem lehetett elindulni, úgyhogy a gyerekfelügyeletet megszervezve próbáltam legalább 1-2 órát aludni. Nem ment sehogy sem, így inkább elindultunk. Nem volt túl jó a hangulatom, ronda, nyomott idő volt, kerepeltek a kabócák és nagyon fáradt voltam, de már nem volt kedvem tovább húzni az indulást.

A gyerekek szuper jó fejek voltak az úton, időnként kiszálltunk rohangálni persze, majd estefelé ők elaludtak, én meg csak vezettem, vezettem, és egy rövid szundikálást beiktatva pont napfelkeltére értünk Magyarországra.

A benzinkutassztrájk körüli kalandjainkról nyomtatott formában is megjelent részletesebb cikkemet ITT találjátok.

Folytatás

Kiszámoltuk, hogy nagyjából hány nap kell a pakoláshoz, meg ahhoz, hogy illendően elbúcsúzzunk mindenkitől, elrendezzük az ügyeinket, és úgy négy nap múlvára terveztük az indulást.

Jó megoldásnak látszott búcsúzóul egy gulyáspartit rendezni, mivel volt még egy csomó húsunk a mélyhűtőben az apósomék hozta szállítmányból. Végigtelefonáltuk az ismerősöket, körbesétáltunk a borgóban, és mindenkihez becsengettünk, majd nekiálltunk mindent előkészíteni, nagyjából másfél napunk volt minderre.

Épp nálunk volt magyar ismerőseink bográcsa, a szomszédoktól szereztünk tányérokat, felvágtuk a húst, sütöttem magos rudakat, elintéztük a világítást. Martina férje, Fabrizio borász, így előre szólt, hogy a borokat majd ő hozza. Mivel tudtuk, hogy vannak lisztallergiások a szomszédságban, ezért a galuskát külön megfőztem előre, a zöldségeket pedig összevágtam, hogy este már csak a vendégekre kelljen koncentrálni. Délután öt körül meglaktuk a tüzet a lila akácos ház előtt, a kemence közelében, és megterítettük az asztalokat a capannában, a kerti házikóban.

Az első vendégek Susanna és Lucia voltak a szállodából, majd valahogy úgy alakult, hogy a kinti magyar ismerőseink gyűltek leghamarabb össze, és nagyokat csodálkoztak, mert többen közülük ezelőtt egyáltalán nem ismerték egymást. Voltak ezen kívül is nagy egymásra találások, mivel az egyik magyar lány a munkahelyén kapcsolatban állt egy szomszédunkkal.

Fél nyolc körül már rengetegen voltunk, teljesen megdöbbentem, hogy egyszerűen mindenki eljött, akit meghívtunk. A polgármester is beállított, eddigre elküldték nekünk azt az újságot, amelyben megjelent az ő győzelmi lakomájáról íródott cikkem, és cukkoltuk, hogy most már Magyarországon is híressé vált. Felvetette, hogy mi lenne, ha csinálnánk együtt valamilyen testvérvárosi programot, vagy a zeneiskolával csereakciókat.

Annalisa az autójukból akart kivenni valamit, amikor találkozott egy vaddisznóval az egyik ház mellett, döbbenten tántorgott utána percekig. Akeel és Fabrizio megvillantottak néhány vicces történetet múltbeli afférjaikról, ekkor már rég tudtuk, hogy a faluban lakó nagynevű egyetemi tanárok egyáltalán nem megközelíthetetlenek.

Mindenki leírta a noteszomba az összes elérhetőségét, és sokan leírtak olyasmi ötleteket, hogyha jövőre vissza szeretnénk térni hasonló módon, akkor kivel érdemes felvenni a kapcsolatot, hogy házat bérelhessünk, mert addigra a régi házunk úgy tűnt, hogy nem lesz már elérhető. Így kaptuk meg a bárónő telefonszámát is, hogy egyeztessünk vele, hátha kiadja nekünk valamelyik házát. Vito azt állította, hogyha nem sikerülne szereznünk házat, akkor majd épít nekünk egyet, de mindenképp jöjjünk vissza. Fura volt belegondolni, hogy e nagy lelkesedés után egyszer vége lesz ennek a bulinak, de egyelőre élveztem a kedvességüket, és nagyon jól esett, hogy gyakorlatilag mindenki eljött, akit hívtunk, sőt még a véletlenül épp ekkor Párizsból hazaeső Klemenz és Antonella is betoppant. Végignézve rajtuk hihetetlennek tűnt, hogy ebből a kedves társaságból – utólag közel ötven embert számoltunk össze – 3 hónappal ezelőtt jóformán senkit sem ismertünk.

 Folytatás

A válság a munkahelyemen, a szállodában elég sok nehézséget okozott, mert elmaradtak a vendégek. Amikor beállt még májusban két hétre a jó idő, akkor persze hirtelen teltház lett, de aztán júniusban elég rapszodikus volt: hol egyfolytában dolgoztunk, hol meg közel 10 napig semmi.

A kedvenc teraszom a munkahelyemen

Egy ideig az volt a rendszer, hogy a délutáni távozásomkor megbeszéltük a másnapi dolgokat, ha valamiért akkor még nem volt világos vagy ha nem dolgoztam előző nap, akkor este hívtak telefonon egyeztetni. Egy idő után azonban megszaporodtak az olyan esetek, majd általánossá is vált, hogy csak reggel hívtak fel, hogy legyek ott minél hamarabb, mert kellek. Iskolaidő alatt ezzel sem volt nagy gond, mert más fix programom úgysem volt délelőtt, sütni-főzni meg este is tudtam, sőt, át is szoktam erre, hogy minél rugalmasabban tudjak ugrani, ha kell. Az iskola befejezésével és a meghívásaink szaporodásával azért már néha kényelmetlen volt, hogy azért, hogy kidughassuk otthonról az orrunkat, előbb még reggel le kellett ellenőrizni, hogy nincsenek-e velem a szállodában aznapra terveik. Kiszolgáltatott helyzet volt ez részemről, de örültem, hogy van munkám. Mert aztán jött egy újabb 10 napos szünet, amelynek az elején örültem, hogy levegőhöz jutok, de pár nap után már inkább csak rágtam a körmöm, hogy most mi lesz.

A takarítószertár előtti placc a szállodában

Egyik hétfőn hívott Susanna, hogy menjek be délután. Kérdeztem tőle, hogy valami baj van-e, azt mondta, ne izguljak, semmi baj sincs. Ott voltam a megbeszélt időben, kifizették az addig ledolgozott időket, hogy egyenesben legyünk, de mondták, hogy fogalmuk sincs, hogy mi lesz velük, mert továbbra is alig van foglalásuk. Hívnak majd, ha lesz értelme, de megértik, hogy én ilyen bizonytalanságban nem élhetek.

A főépület tornya San Sanóban

Jópár napig gondolkoztunk, hogy most mi legyen, addig eleget tettünk néhány kedves meghívásnak, köztük Holly és Luca, az ír-olasz házaspárénak is. Már nagyon hiányzott a férjem, és mi is borzasztóan hiányoztunk neki. Belekezdhettem volna ekkor újra a sütibizniszbe vagy más pénzszerző manőverekbe és érkeztek máshonnan is megkeresések, hogy vigyázzak egy angol családnál gyerekekre, de az csak augusztustól lett volna és elég esetlegesnek tűnt, hogy arra építsek. Ekkor már egy ideje éreztem, hogy lelkileg kiürültem, és szinte automata üzemmódban működök sok területen, így nem bírtam én magam kimondani, hogy szép volt, hasznos volt, az eredetileg kitűzött célt teljesítettük, de most lépjünk tovább, hanem a realitások figyelembe vétele nélkül reménykedtem, hogy még egy kicsit kihúzzuk valahogy. De hála Istennek, a férjem észnél volt, a többedik reménykedős köröm után felhívott, és határozottan kérte, hogy minél hamarabb rendezzük a függőben lévő ügyeinket, pakoljunk össze, és induljunk el haza Pestre.

 Folytatás

Begyűjtöttünk néhány ötletet a Palio körüli rendezvényekről, így az esténként hétkor zajló próbafutásokról is. Egyik este arra járván megálltunk Sienában, de alig bírtunk kiszállni az autóból, mert annyira zuhogott az eső. Végül sikerült időben a Campóra érnünk, de csak néhány lézengő embert találtunk. Amikor az egyik kávézóban érdeklődtünk, akkor mondták, hogy a vihar miatt lefújták az aznap esti próbát. Csalódottan hazabattyogtunk. Otthon nem tudtunk meleg vizet csiholni, némi próbálkozás után a probléma megoldását másnapra halasztottuk. Másnap szembesültünk vele, hogy a valószínűleg egy villám tett kárt a vízmelegítőnkben, ezért volt csak hideg vizünk. Még szerencse, hogy addigra volt ötletünk, hogy kit hívjunk ki megszerelni. Ő azt válaszolta, hogy majd egy órácska múlva jön. Akkor tanultam ezt a kifejezést: „oretta”, azaz órácska. Kérdeztem a szomszédokat, hogy ez kevesebbet, vagy többet jelent, mit egy óra, a válasz az volt: bármit jelenthet.

 A szomszédokkal a Palioról is beszélgettünk. Martina aki született sienai, nagyon vad ötletnek tartotta, hogy magán a versenyen részt vegyünk a 4 gyerek meg én. Azt javasolta, hogy menjünk inkább a contradák felvonulására, bár nem volt biztos benne, hogy a júliusi előtt és után is tartanak ilyet.
Beállított a nagylányom osztályfőnöke is, nem hozzánk jött, hanem a szomszédunkban lakó barátnőjét látogatta meg, csak meglátta kint játszani a gyerekeinket, és megismerte őket. Ő elmagyarázta, hogy hogyan tudja elképzelni a Palion való részvételünket: kora délután beköltözni a Campo közepére, és estig ott kihúzni. Nem akarta nagyon elvenni a kedvünket, de hát ez tagadhatatlanul extrémnek tűnt.

Tömeg a Campón a Palio előtt

A gyerekek az utcán bandáztak föl-alá a szomszéd gyerekekkel, mint rendesen, ezekben a napokban új elemként bekerült a palackos fröcskölődés: az utcai ivókútnál megtöltöttek két literes üdítős üvegeket hideg vízzel, és egymást locsolták vele. Ez az ivókút egyébként pont a konyhaablakunk alatt volt, és ínséges időkben ki-kijártam egy-két fazék vizet hozni onnan spórolásból.
A vízmelegítő ügye megoldódott (olyan 2 órát jelentett ez esetben az „oretta” :)), csak egy biztosítékot kellett kicserélni, úgyhogy röviddel később lementünk a völgybe Catiaékhoz vendégeskedni. Beszélgettünk, majd egy idő után mindenki átöltözött fürdőruhába, és a nagy gyerekeinkkel egyidős lányukkal együtt mindannyian átsétáltunk az egyik szomszéd házba fürdeni a medencében. Ez a ház egy amerikai családé volt, és távollétükkor a szomszédok tartották a medencét rendben, amelyet a tulajdonosok annak szabad használatára adott engedéllyel háláltak meg.

A medencés ház kapuja

 Eközben viharfelhők gyülekeztek, és hirtelen villámok is kezdtek cikázni, úgyhogy kirángattuk a gyerekeket a medencéből, de már csak annyi időnk maradt, hogy beálljunk az eresz alá, mert ömleni kezdett az eső. Egy idő után meguntuk az fagyoskodást vizes fürdőcuccban, úgyhogy átvágtunk az udvaron, hogy Catiáék házában megszárítkozzunk. A házukban a tetőszigetelés résein eddigre a legváratlanabb helyeken tört be az eső, amelyet Catia lavórok elhelyezésével volt kénytelen megoldani. Azt állította, hogy évek óta ez a helyzet, csak szerencsére nem minden évben esik ilyen gyakran az eső. Meguzsonnáztunk és meghökkenve konstatáltuk az ablakból a felhőszakadás nyomán az út helyén hömpölygő folyót. A gyerekek elvonultak a gyerekszobába társasozni, mi pedig a konyhában beszélgettünk. Sokat mesélt családjuk múltjáról, azt mondta, azért hívják Catiának, mert az apukája kommunista volt. A kommunizmus persze az ő számukra teljesen mást jelentett, mint nekünk, sohasem kellett benne élniük, hanem csak mint egy idea, egy utópia maradt meg.

Amikor elállt az eső, hazaindultunk, de a gyerekek nem akartak egymástól elválni, úgyhogy felvetettük, hogy a lányuk, Elena jöjjön el hozzánk, és akkor folytathatják a játékot, legfeljebb majd a szomszédunkban dolgozó apukája hazaviszi. Catia nem tudott jönni, mert még a híresen ápolt konyhakertjüket – amelyből rendszeresen küldött nekünk is zöldségeket – rendbe kellett hozni a vihar után, menteni ami menthető volt, de Elenát elengedte. Elena neve egyébként tipikusan olyan volt, amit az elején rosszul ejtettem, következetesen Elenaként hangsúlyozva, de aztán észrevettem, hogy mindig Elenának ejtik, az első hangra téve a hangsúlyt.

A fölfele úton Elena mesélt a sienai iskolájáról, hogy mennyire nem találja ott a helyét, mert ő a többiekhez képest iszonyúan vidékinek, kívülállónak érzi magát, pedig csak 20 km-re lakik onnan.

Idegesítette például, amikor suli elején a tanárok rendszeresen a Palio eredményeiről való trécseléssel akartak a diákokhoz közelíteni, mert unta a témát, és úgy is lett nevelve, hogy nem érezte érintettnek magát, hisztériának titulálta.

 Folytatás

 Annalisa barátnőnkről még keveset meséltem, pedig ahogy az olasz tudásom erősödött, úgy nyíltunk ki egymás felé. Olasz – mi több, született sienai – létére meglehetősen őszintén lehetett vele beszélgetni, nem emelgetett falakat. Bármit meg lehetett tőle kérdezni, egyáltalán nem vette a kérdésinket tolakodásnak. Ráadásul ismerte a magyar sajátosságokat, hiszen jó ideje volt egy magyar férfi, Attila felesége. Egy régi épületből alakították át rengeteg munkával a házukat, hogy se szúlakta gerendák, se nyikorgó ajtó, se málladozó padló ne keserítse meg az életüket. Szerintem gyönyörű lett, és ők is boldogan éltek benne három fiukkal.

Amikor beszélgettünk Annalisával arról, hogy mennyire hiányzik, hogy feltehessek egyenes kérdéseket, amelyekre egyértelmű választ kapok, és hogy milyen nehezen értelmezem az indirekt utalásokat, jókat mosolygott. Elmesélte, hogy neki meg milyen fura volt, amikor megismerkedett Attilával, hogy ő milyen nyíltan fogalmaz, de aztán észrevette, hogy Magyarországon a legtöbb ember hasonlóan kommunikál, nem megbántásból, csak mert így szoktuk meg. 

Nekünk rögtön üditő volt, hogy az olasz ismerőseink mindig igyekeztek ránk mosolyogni, és nagyon vigyáztak, hogy nehogy kínos kérdéseket tegyenek fel, de aztán mellbevágó volt azzal szembesülni, hogy egyesek közülük bármire képesek, csak ne kelljen konfrontálódni, és furcsa volt, hogy én sem tehetek fel túl személyes kérdéseket, pedig érdekel az életük.

Talán az egyetlen terület, ahol az olaszok toleranciáját kevéssé tapasztaltam, az a gasztronómiával állt összefüggésben.
 - Ma mezítláb ébredtél?- nézett egyszer döbbenten a sajtos szendvicsemre Antonio nevű ismerősünk így jelezvén, hogy mennyire furcsa szemeiben, hogy nem egy brióssal, vagy valami más édességgel indítjuk a napot.
- Tudod, mi magyarok képesek vagyunk reggelire akár szalámis kenyeret is enni – válaszoltam akkor, de aztán szóba hoztam Annalisánál a merev időbeosztású olasz étkezési szokásokat is, hogy reggelire brióst „kell” enni, a gyakori ebédnek számító sonkás szendvics miatt egykor leáll az élet, illetve hogy a vacsora pontban nyolckor kezdődik. Mivel Annalisa így nőtt föl, neki meg az volt a furcsa, hogy a magyar rokonoknál az ebéd dél és három óra között, a vacsora pedig hat és kilenc között bármikor kezdődhet, és az összetétele kiszámíthatatlan, de a reggeli és az ebéd jóval nehezebb, mint az Olaszországban megszokott.

 Attilát, a férjet is kifaggattuk, hogy ennyi év után mennyire sikerült asszimilálódnia. Azt mondta, hogy teljesen otthon érzi magát, megtanult óvatosan és finoman fogalmazni, kiválóan boldogul, de nem szerette meg ezt a „mondok is valamit meg nem is” kommunikációt, csak igyekszik, hogy ő ne gázoljon bele mások lelkivilágába. Átszokott például arra, hogy amikor nem tetszik neki valami, akkor ne egyenesen közölje ezt, hanem úgy kezdje a mondatát ilyenkor: esetleg jobb lenne, ha...

Az Attila név olaszországi használatával kapcsolatos tapasztalatairól is kérdezgettük, mivel ezen a tájon ehhez a névhez nem pozitív élmények kötődnek. Azt mondta, hogy néha nem is hiszik el neki, hogy ez az igazi neve, illetve egy ügyvéddel a közelmúltban arról beszélgetett, hogy az illető akár sok pénzt is kifizetne, hogy felvehesse ezt a nevet, mert a tekintélye, úgy érzi, ettől nyomban megsokszorozódna.

 Folytatás

A bizonyítványosztás számunkra szokatlan módon zajlott: a szülők sorban álltak a megadott időpontban az osztályterem előtt, és egyenként fogadta őket az osztályfőnök, meg még egy-két, az osztályban tanító tanár, és értékelték az egész éves munkát szóban is. Slavicát, a szomszédnőnket, akinek három gyermeke járt Gaioléba, dühítette ez a módszer, mert szerinte a tanárok ritkán vállalták a konfliktusokat, ha kérdezte őket év közben, akkor azt mondták neki, hogy okosak, kedvesek a gyerekei, és minden rendben, csakhogy a biziben meg ettől függetlenül előfordult, hogy váratlanul vacak jegyek szerepeltek. Nekünk is csupa kedveset mondtak, hogy az elsős milyen aranyos, a 12 éves milyen kedves, a 14 éves pedig micsoda küzdőszellem, hiszen beérte a többieket az eredeti nyelvi hátrányok ellenére. Az olasz törvények szerint az általános iskola utolsó évfolyama után egy kisértettségi-szerű záróvizsgát kell tenni, és úgy ítélték, hogy az itt töltött két és fél hónap alapján a fiunk alkalmas arra, hogy vizsgára bocsássák, és ezt rá is írták a bizijére – ami itt néhány A/4-es lapot jelent.

Nagyon büszkék voltunk rá, mert előtte ő Pesten csak hetedikes volt, ugyanakkor ez terhet is rótt rá, tényleg tanulni kellett, komoly anyagokat vágott be szóról szóra például töriből és a természettudomány nevű tantárgyból – de hát ezért jöttünk Toszkánába: tanulni. A matekkal nem volt ekkora gond, ott elvileg csak a fogalmakat kellett olaszul megtanulnia, meg egy kicsit odafigyelni, az angol pedig viszonylag egyszerű volt. Egyedül a francia volt meredek, mert rajta kívül senki nem beszélt közülünk egy kukkot se ezen a nyelven, és ő is csak 2 hónapja kezdte, szóval nem tudtuk, hogy hogyan érte el ennyi idő alatt, hogy mégis vizsgára bocsássák.

Sokmindenkit kérdezgettünk, hogy mi igazából ennek a vizsgának a jelentősége, függ-e az eredményétől például a továbbtanulás, de a válasz egyértelműen az volt, hogy nem,  középiskoláknak a vizsga puszta megléte elég, a diákokat ezen túl nem szűrik, csak annyi történik, hogy egy adott napon minden érdekelt elviszi a szüleivel a neki tetsző iskolába az iratait, és kész. Hogy a mi számunkra mi volt a jelentősége, akik szeptembertől vissza akartunk térni a pesti iskolánkba, az már egy másik dolog, de mi úgy ítéltük meg, hogy ha ilyen szintű szövegeket egy másik nyelven megtanul, az rosszat biztos nem fog tenni neki, és esetleg még fejlődik is a vizsgarutinja.

A vizsga az iskola befejezése utáni héten indult az írásbeli részekkel, minden nap egy másik tantárgyból, a szóbelire mindenkinek adtak egy időpontot, amikor meg kellett jelenni.

Csakhogy a szóbeli előtti napon csengett a telefon, Renato volt, az irodavezető, hogy sürgősen beszélni szeretne velem, mert valami nem tiszta neki, és legjobb lenne, ha azonnal autóba pattannék, és robogjak el Castelnuovo Berardengába, az irodájába. Mire odaértem, addigra a fél tanári kar a mi papírjainkat, és az interneten a magyar iskolarendszert böngészte. Akkor esett le nekik, hogy a felsős gyerekeinknek hiányzik az életéből egy teljes iskolai év. Renatót cikizték, hogy hogyan lehetett ennyire balfácán, hogy amikor beiratkoztunk, akkor csak az volt neki a fontos, hogy rohanhasson ebédelni, és ezt nem vette észre, hiszen így nem bocsáthatták volna semmiképp vizsgára a fiunkat. Renato egyrészt sajnálkozott, másrészt nagyrabecsülését fejezte ki, merthogy a fiunk írásbelijének szép eredményei addigra a kezében voltak, és akárhogy is, mindez akkor sem lesz érvényes, sajnálja.

Vigasztalgattam, hogy nem baj, nekünk ez nem számít sehova, csak poénból csináltuk az egészet. És ha már ennyit tanult, megbeszéltük, hogy tét nélkül hadd csinálja meg másnap a szóbelit is, csak hogy megtudjuk, átment volna-e. Beleegyeztek.  A szóbeli is remekül sikerült, összesen vagy negyed óráig tartott, bent volt az összes érintett tanár, mindenki kérdezgetett a maga részéből, fel kellett mondani néhány szemelvényt angolból, olaszból és töriből, és már mehetett is. Még hetekkel később is hátbaveregették a fiunkat az ismerősök, hogy mit vitt véghez.

 Folytatás

Megérkeztek az iskolai csekkek, a sulibusz és az ebéd. Minden hónapban utólag kellett fizetni mindkettőt, a menzát annak függvényében, hogy ténylegesen hány étkezést vettünk igénybe. Volt rájuk írva fizetési határidő, de horvát származású szomszédnőnk, Slavica megsúgta, hogy ő szinte még az életben nem fizette ki a csekkeket időben, sőt, volt, hogy egy hónappal is elcsúszott, mégse koppintott soha az orrára senki.

A csekkeket a postán kellett befizetni, de ez nem mindig volt egyszerű. Postahivatal ugyan volt a falu lenti részében, Montiban, mintegy 20 percnyi sétára tőlünk, csakhogy elég csalafinta volt a nyitva tartása: délelőtt a munkámmal ütközött, majd 13.00-kor bezárt, délután meg csak néha volt nyitva 1-2 órára. Történt olyan is, hogy a szabadnapomon lesétáltam, gondolván, hogy most minden megoldódik, de egyszerűen a kiírástól függetlenül zárva volt. Mikor aztán újra megpróbáltam, akkor meg sajnálkozva fogadtak, hogy ugyan ma kinyitottak, de sajnos nincs áram, emiatt nem fogom tudni a csekkjeimet feladni.

A Colléból Montiba vezető út

Az ehhez hasonló történeteken jókat röhögcséltünk Stefánia barátnőmmel, akiről eddig még csak kevés szót ejtettem, pedig vele már az első hetekben összeismerkedtünk. Az iskolába menet-jövet egy olyan tábla keltette fel ugyanis a kíváncsiságunkat az erdő közepén, amelyre az volt írva: textilkészítő műhely. Egy napon iskola után a kicsi lányokkal be is tértünk megnézni. A főútról letérve a fák közül egy kis tisztásra érkeztünk, ahol a tyúkketrec és egy játszótérkezdemény mellett már parkolt egy autó. Amint megálltunk, előjött Stefi, és németül szólalt meg – utólag azt mesélte, hogy a rendszámon szereplő H betűről hirtelen Hollandia ugrott be neki, és remélte, hogy megfelelő kuncsftok érkeztek a bizniszéhez. Azért nekünk is örömmel mutatta meg a műhelyét, a nagy szövőszékét, meg néhány kisebbet. Varrt is a saját anyagaiból, bár az árait nem a mi pénztárcánkhoz szabta, hanem a német turistákéihoz. Hamarosan kiderült, hogy a fiaink reggelente egy buszon zötykölődnek, később barátokká is váltak. Nagyon jól ismerték Collét, a mi borgónkat, mert egyrészt Karinnal régi barátok voltak, másrészt a fiának, Mirkónak a közelünkben lakó tanítónő, Martina fiának régi barátja volt.

Stefi párszor áthozta hozzánk Mirkót, és volt néhányszor, hogy ők hívtak meg minket. A férje is német volt, és az anyukája a szépen felújított ház emeletén lakott, mégis, ahhoz képest, hogy harminc éve laktak a környéken, meglehetősen elszigetelt életet éltek. Stefi azzal magyarázta ezt, hogy Karinon és a férjén kívül nem sikerült olyan barátságokat létrehozniuk, ahol őszinteségre számíthatnak. Az egyik alkalommal kicsit késve érkeztünk hozzájuk, és Mirko nagyon izgult, hogy mi lesz, ha nem is jövünk. Stefi erre ezt válaszolta neki: „Ne izgulj, ők nem olaszok, ha megígérték, akkor tényleg el fognak jönni!”

Folytatás