Toszkána és hétköznapok

A hosszú úttól elcsigázottan értünk a testvéremékhez Ampugnanóba. Örültünk egymásnak, mi felnőttek beszélgettünk, a gyerekeink pedig, miután együtt ettünk, a húgomék lányaival együtt föl-le rohangáltak a környéken.
A Radicondoliban lévő lakás tulajdonosnőjével telefonon megbeszéltünk közben délutánra egy találkozót, számunkra Radicondolival is ez volt az első találkozás.
Végtelen számúnak tűnt a sok kanyar a még lomb nélküli erdőkön át, alig vártam, hogy melyik után bukkan ki végre előttünk a város kezdetét jelző tábla.
 
 Tél végi táj a Radicondoliba vezető út mentén

Amikor azt végre-végre megláttuk, a testvéremék leírása alapján hamar odataláltunk a házhoz. Alig szálltunk ki, amikor már láttuk a képekről ismerős házból előjönni a tényleg szimpatikus tulajdonosnőt, Danielát. A magyar rendszám miatt ő is rögtön tudta, hogy kik lehetünk, bemutatkoztunk, majd megmutatott mindent a házban és körülötte: a zsalugáterek működését, a gáz-, villany- és vízszelepeket, a kertet a benne lévő fáskamrával. Lesétáltunk a dombon a villany, víz- és gázórák aktuális állását leolvasni a szerződésekhez, majd visszamentünk az előkészített szerződést kiegészítgetni, értelmezni. Nem lehetett könnyű velem akkor, a szöveg sem volt egyszerű, meg amúgy is már iszonyúan fájt a fejem a fáradtságtól, úgyhogy újra és újra el kellett magyaráztatnom magamnak a lényegesnek tűnő részleteket, de végül csak megszületett az aláírás, odaadtuk a pénzt, megkaptuk a kulcsokat, Daniela is mehetett dolgára, mi pedig a legszükségesebb dolgok behurcolása és ágyazás után végre aludhattunk.

Másnap késő délután jutottunk el odáig, hogy felsétáljunk megnézni Radicondoli belsőbb részeit.

Az óváros újabb kanyarok után bukkant fel a hegynek fölfelé vezető műút mentén. Épp vasárnap délután volt, így elég sok embert láttunk ünnepi ruhában. Végigsétáltunk a főutcán ameddig csak lehetett, a végén találtunk egy kilátópontot paddal, ahonnan az egész környéket be lehetett látni.
A kisebb utcákat is bebarangoltuk, találtunk néhány meredek lépcsőt és egy mini amfiteátrumot a város másik oldalán. Megállapítottuk, hogy Radicondoliból 360 fokos panoráma tárul fel a környékről. A szűk utcákon bambulászva találkoztunk egy bácsikával, aki valami kedveset mondott a gyerekekre, mi pedig megdicsértük a városkájuk szépségét. Ő erre annyit mondott, hogy persze, szép, hogy minden oldalról nyitott, csak emiatt elég szeles is. Akkor ez furán elégedetlenkedő mondatnak tűnt, de nem kellett hozzá sok, hogy észrevegyük állítása igazságtartalmát is, és megtanuljunk a széllel együtt élni, például hogy az ablakokhoz tartozó zsalukat mindig gondosan rögzítsük.

Folytatás

Az autót az utolsó pillanatban sikerült lecserélni egy fiatalabbra (pedig az egész karácsony előtti Udine-Milano-Siena-Róma-Budapest út alatt egyébként a régi egyszer sem hagyott cserben), de így a férjem is nyugodtabb volt.

Már csak az indulás állt előttünk.

Ez a másik olyan téma, amely sokak szerint kihívásokkal lehet teli és gyakran is kérdezgetnek róla, hogy hogyan lehet egy nőnek egyedüli felnőttként négy gyerekkel levezényelni egy 12 órás utat. Ezen sosem problémáztam, bekészítettem egy csomó enni-, innivalót, takarót és párnákat és mentünk. Néhány korábbi utazás során észrevettem, hogy ha csak a saját fáradtságommal kell megküzdenem, viszont csönd van az jobban tolerálható, mintha a gyerekek őrjöngenek a bezártságtól, viszont én elvileg pihentebb vagyok. Ezért próbáltuk, hogy az éjszaka legalább egy része essen mindig bele az utazásba.

Azon a tavaszon kora este indultunk és volt néhány vicces epizód az úton.

A pesti lakásunkhoz közeli benzinkútnál kezdődött, ahol is autópálya matricát szándékoztam venni, csakhogy nem emlékeztem az egy-két napos autó rendszámára. Elég furán néztek rám, én meg csak kuncogtam magamban, miközben kukucskáltam az ablakon a rendszámot, de nem látszott, így ki kellett mennem leellenőrizni. Ahogy írom, csak azt nem értem, hogy miért nem húztam elő a forgalmi engedélyt a táskámból, de valószínűleg a gyerekekkel együtt kint hagyhattam az autóban.

Később a határ előtt, a szlovén matrica vásárlásakor parancsoltam ki mindenkit ugrálni, rohangálni, táncikálni, hogy kinyüzsögjék magukat. A fiunk azonban hosszú idő után került csak elő a mosdóból, mint elmesélte, beszorult és dörömbölve-ordibálva várta, hogy kiszabadítsa valaki. Nem adta fel és végre arra járt két ukrán kigyúrt krapek, akik kiszabadították.
Innentől hajnalig egyfolytában mentünk, akkor viszont éreztem, hogy most azonnal meg kell állnom, így lehúzódtam egy benzinkútnál, feltettem a lában a műszerfalra és aludtam is. A gyerekek közül viszont volt, aki a motor leállására felébredt, így a mai napig emlegeti a két tinink, hogy mennyire kiakadtak és szenvedtek, hogy rájuk parancsoltam, hogy most pedig muszáj pihennem, egy órát kérek zacskózörgetés, autórázás és ilyesmik nélkül.
Amikor magamhoz tértem hajnali köd volt de felfrissülve vágtunk neki. A nagy elágazást Padovánál elvétettem és arra tértem magamhoz, hogy már Vicenza felé battyogunk a ködben, de a korrekció után valahol Bologna közelében álltunk már csak meg, ahol a hancúrozás közben egy birkákat szállító teherautóra lettünk figyelmesek. Valójában annyit vettünk észre, hogy furcsa, csecsemősíráshoz hasonló hangokat hallunk nagy tömegben. Ahogy a hang irányába fordultunk vettük észre a magyar rendszámú teherautót tele báránykákkal. A vezetője éppen ápolgatta a birkucikat és türelmesen válaszolgatott a gyerekeink kérdéseire.

El kell ismernem, hogy 12-14 óra vezetés utolsó hat órája mindenképp önfegyelmet igényel, mert addigra az ember már nem kíván sem majszolni, sem zenét hallgatni, csak zúg a feje és bizsereg a szeme a sok koncentrálástól. Ha egyedül teszem meg, akkor a fáradtság ellen az utolsó szakaszokon ordítva énekelni meg a combomon dobolni szoktam, de ha velem vannak a gyerekek, akkor csak a kezem ügyébe készített vizes törölközővel dörzsölgetem negyed óránként az arcomat.
Késő délelőtt értünk Ampugnanóba, a testvéremék házához.
Az utolsó szakaszok tele voltak az egy évvel azelőtti illetve a téli emlékekkel, Firenze-Nord, meg a Siena-közeli útszakasz, ahonnan rálátni a városra és ahonnan karácsonykor úgy mentem haza, hogy gyönyörű, de már nem olyan halálosan dobog érte a szívem, csak minél hamarabb haza akarok jutni a családomhoz.
Az emlékek felidézték bennem, hogy milyen fontos, hogy az ember képes legyen a saját rögeszméit elengedni, hogy aztán az így létrejött szabadságban valami jobb növekedhessen fel.

Folytatás

Gyakran kérdezték tőlem az elmúlt három évben, hogy ezt az ide-oda pattogást a két iskolarendszer között pontosan hogyan intézzük, úgyhogy igyekszem minél több részletet megvilágítani, de ha valami nem sikerült világosra, kérdezzetek bátran! :-)

Az EU-n belül ugye a szabad költözés joga biztosított, így elvileg, amíg iskolakötelezettség van (nagyjából az általános iskola végéig) a körzeti iskola fel szokta venni a gyerekeket. Ez akár azt is jelentheti, hogy péntekig járnak a lurkók a magyar iskolájukba, ahonnan kikérjük minden dokumentumukat, igazolásokat arról, hogy hány évet végeztek el, milyen szintre jutottak (pl. befejezték-e az általános iskolát), illetve hogy az adott iskolaév tananyagából mennyit végeztek el. Az összes dokumentum hiteles fordítását be kell vinni a megcélzott külföldi iskolába és ott elvileg akár 1-2 napon belül, bonyolultabb esetekben némi szintfelmérést követően megkezdhetik az iskolába járást.
Mivel mi szeptembertől újra a magyar iskolarendszert szerettük volna igénybe venni, így számunkra az tűnt ésszerűnek, hogy a magyar iskolaévet zárjuk le hivatalosan egy előrehozott záróvizsgával.

Azért döntöttünk így, mert úgy gondoltuk, hogy érdemesebb a magyar iskolaidőt terhelni a plusztanulással, mint az olaszországi, egyébként is beilleszkedési küzdelmekkel és más kihívásokkal teli időszakot. Így a legnagyobb megterhelést az jelentette, hogy az iskolai házi feladatot feszesen kellett csinálni, hogy a délutánokba beleférjen a plusz tanulás az előrehozott vizsgákra, illetve a hétvégeken turbótanulás folyt 9-től délután 3-ig óránként 10 perc szabad levegőn rohangálással ötvözve. Leírva elég poroszosan hangzik és azt nem is állítanám, hogy mindig szórakoztató volt, de igyekeztünk a feszültséget oldani délutáni baráti összejövetelekkel vagy egyszerűen heverészéssel, illetve gyakran voltak hol egyiknek hol másiknak kosárlabdameccseik vagy időnkénti fúvószenekari koncertjeik is.
Az előző évi hasonló menet után tehát a pesti iskolai ügyek már rutinosan mentek, a tananyag és az engedély már január óta megvolt, így lényegében csak egyeztetni kellett az egyes tanárokkal, hogy becslések szerint meddig jutnak el az adott osztállyal március 15-ig, hogy nekünk csak az azután következő tananyagot kelljen megtanulni, majd számot adni a vizsgán a tudásról.
Azt már előző évben is láttuk, hogy ezek a vizsgák mennyire hasznosak voltak minden gyereknek. Megtanulták például a késleltetett jutalmazást, hogy érdemes valami jövőben várható jó dologért áldozatokat hozni, mert az erőfeszítések jutalma – a vizsgaeredmény - a maga idejében sokat jelent majd.

Láthatták azt is, hogy nem csak szabványos megoldások léteznek és ha nagyon akarunk valamit, akkor mások számára idegen, látszólag bizonytalanságokkal teli, kockázatosnak tűnő megoldások - amelyekkel vállaljuk a pluszmunkát – előrevihetnek a siker felé.

Folytatás

Teljes izgalomban voltunk.

Radicondoli olyan szinten váltott ki lelkesedést belőlünk, mint egy évvel korábban Gaiole in Chianti: nézegettük állandóan a térképen, keresgetünk róla képeket, még dalokat is költöttünk róla.

Fejtegettük az okát, hogy miért volt elérhető az ára, ha ilyen jó kondíciókkal rendelkezik és az összes kinti ismerősünk azt mondta, hogy ezt igazán nem nehéz megfejteni: annak, aki mindennap bejárna valamelyik városba dolgozni, Radicondoli a világ végén van. 

A tulajdonosnő egy nagyon szimpatikus hölgy volt már a telefonok alapján is, a testvérem családjának ugyanez volt a benyomása. Volt olyan kedves és elküldte a lakásban lévő tárgyak listáját. Ez óriási ötlet volt, bár Daniela, a tulajdonosnő viccelődött, hogy a lista toszkán nyelvjárásban íródott, úgyhogy kérdezzek nyugodtan. 

A pesti munkahelyemen a tulajdonos fültanúja volt a rendszertelen levegővételemnek a háznézés utáni hírek megtudásakor, így akkor rákérdezett, hogy minden rendben van-e velem. Neki, ha nem is azonnal, de amikor leülepedett bennem, akkor elmondtam, hogy most már eléggé úgy tűnik, hogy tényleg megyünk. Megértette, és mondta, hogy várnak vissza szeptemberben. Eddigre már sok szálon elindult a szervezettebb értékesítés, több új értékesítési csatornával is próbálkoztunk és haladtunk szépen előre – szóval nem a pácban hagytam ott őket.

A kinti munkákat kellett megszerveznünk. Először olyan rendezvényekre akartunk koncentrálni, amelyek egyrészt hoznak új kapcsolatokat és ezáltal visznek előre. Az egyik ilyen Greve volt, a másik pedig a nagy firenzei kézműves vásár, amit már Udine óta rengeteg ismerősöm emlegetett. Rómában megismerkedtünk karácsony előtt Sergioval, illetve főleg a barátnőjével, akikkel együtt szándékoztunk standot bérelni, hogy a költségeket és az elfoglaltságokat beosszuk egymás között.. Velük elég sokat Skype-oltunk Pestről, hogy mit hogyan szervezzünk meg, menjünk-e olcsóbb pavilonba, ami viszont hátrébb van, mennyi kockázatot vállaljunk, meg ilyenek.

Felhívtam az iskolát Radicondoliban, hogy tapogatózzak az ügyintézésről. Megtudtam, hogy mindent Colle di Val d'Elsában kell intézni, elkértem az illetékes iroda számát és már hívtam is. Nem kértek semmi extrát ugyanakkor a beiratkozási folyamatot természetesen csak személyesen lehetett elindítani.

Folytatás

Amíg gondolkodtunk, hogy a három lehetőség közül válasszunk-e, várjunk-e további lehetőségekre vagy mi legyen, azalatt az interneten kutatva észerevettem, hogy a Radicondoliban kiszemelt lakás újra felkerült az internetre. Hamar felhívtam a tulajdonost, hogy elmagyarázzam, minket komolyan érdekelne a dolog, csak nagyon fontos lenne találkoznia a húgommal, hogy rajta keresztül mi is képet alkothassunk a helyről.
Több paraméter volt, amit figyelembe kellett venni.
Az egyik, hogy egyáltalán beférünk-e, mert ugyan a Radicondoliban lévő lakás tulajdonosnője azt mondta, hogy a lakásban hat ágy van, a képek alapján nehéz volt elképzelni, hogy hova vannak mindezek elhelyezve.

A másik fontos feltétel az iskola volt, hiszen ezért mentünk ki.
A mosógép meglétét sem bántam volna, mert ez még az egyébként nem túlságosan felszerelt Chiantibeli házban is volt és fura lett volna Pestről vinni.
A tulajdonosnő személye sem volt mindegy például abból a szempontból, hogy mennyire tolerálja majd, hogy négy gyerekkel lakunk a házában. Ezt a húgomék könnyen tesztelhették, mert a saját három lányukat is elvitték a találkozóra.
A Tre mobiltársaság általi lefedettséget is érdemes volt megvizsgálni, mert így az internet is könnyen megoldható lenne havi pár euróért.
A Radicondoliban lévő lakás tulajdonosával megbeszélt találkozó idején éppen egy tárgyaláson ültem, de nehéz volt nyugton lennem. Egyszer a húgom hívott, hogy éppen beszél a tulajdonossal és egyeztessünk újra, hogy pontosan mennyi időre vennénk ki a lakást. Mondtam, hogy három-négy-öt hónap.

De nem árult el többet a találkozó előmeneteléről, kérte, hogy legyek türelemmel.

Jaj. Hát türelemmel lenni azt nehéz volt.

Megbeszéltük, hogy ha annyira szupernek találják a tesómék a helyszínen is, akkor lefoglalják a lakást a kialkudott havi bér felével.

További egy óra múlva felhívott a férjem, hogy a lakással minden rendben, csak sajnos az a baj, hogy a közelben van egy rendkívül hangos gyár, aminek a kéménye közvetlenül az ablakunk mellett van, úgyhogy szerinte nem kéne bevállalnunk. Mondtam neki, hogy igaza van, én megbízom a döntéseiben, jól tette. Biztos majd lesz jobb. Erre elnevette magát. Kiderült, hogy mindez poén volt. A lakással, a tulajdonossal, a környékkel minden rendben, az iskola 800 méterre található a lakástól, még Tre térerő is van, igaz, csak a teraszon, de az egy kábellel megoldható. Nyugodjak meg, úgy néz ki menni fog.

Akkor visszatántorogtam a munkahelyemen a megbeszélés helyszínéül szolgáló terembe (szerencsére épp szünet volt) és csak meredten néztem a képernyőmön a lakásról küldött képeket és fojtogatta a torkomat egyszerre a nevetés is meg a sírás is, hogy ezek szerint újra, mégis megvalósulhat, hogy kimenjünk.

Csak ezúttal Radicondoliba.

Folytatás

 Azt kellett még meglelnünk, hogy hol fogunk lakni, illetve miből fogunk megélni, ha kimegyünk.
Csupa részletkérdés...
A munkára a férjemnek volt egy ötlete, mivel ez az időszak rengeteg jó kapcsolatot hozott, köztük inspiráló, újszerű dolgokat készítő iparművészekkel is. Arra gondoltunk, hogy néhányuk termékét megpróbálnánk az eddigre megismert fórumokon, kiállításokon, vásárokon értékesíteni, ami hozna jó kapcsolatokat a továbblépéshez. Meg is beszéltük néhányukkal, hogy lelkesednének-e egy ilyenért és a válaszuk kedvező volt.

A lakóhelyünket kellett még megtalálnunk.

A noteszomban megvolt Francesca Ricasoli bárónő telefonszáma, őt szeptember óta rendszeresen hívtam, hogy hátha van számunkra egy kiadó háza. Éppen nem bővelkedett ilyesmiben, de megadta az unokahúga számát, akinek viszont volt, igaz, meglehetősen drágán, de örök optimizmusommal úgy ítéltem, hogy majd leengedi. Olyan nagyon nem akarta leengedni, de azért a decemberi sienai tartózkodásom idejére megbeszéltünk egy találkozót, amit az utolsó napon lemondtam, mert éppen képtelen voltam túllépni az érzelmi kimerültségemen.

Sok barátunkat kértük, hogy segítsenek, illetve az interneten is kutakodtunk. Felhívtam több ingatlanirodát, de nem sok jóval kecsegtettek, mert sokan voltunk, kevés pénzünk volt és viszonylag rövid időre kerestünk lakást. Egyszer a tesóm lányai találtak az utcán egy hirdetési újságot, amelynek a kiadó lakásokat hirdető oldalai közül párat a mamájuk beszkennelt, így volt néhány reménykeltő jelöltünk.

Felhívtam jópárat közülük kérdezősködni és végül három olyan is akadt, amit ki bírtunk volna valahogy fizetni, illetve a tulajok nem bánták, hogy csak öt hónapra jövünk, viszont négy gyerekkel és külföldiek vagyunk.

Amikor csak volt erre lehetőség, kértük, hogy küldjenek fényképeket a bérelhető lakásról, így volt előzetesen némi benyomásunk, hogy melyik lenne szimpatikus megoldás. Addigra már letettünk arról, hogy csak Chiantiban keressünk lakást, lényeges szempont egyedül valamilyen iskola elérhetősége maradt. A kint lakó testvéremék voltak olyan önfeláldozóak és felajánlották, hogy körbeutazzák a szóba jöhető helyeket. Volt egy chiusdinói és egy palazzettói lakás, de az egyik nem volt berendezve, a másik viszont annak ellenére, hogy viszonylag kicsi volt, akár a megoldást is jelenthette.
A kedvenc jelöltünk Radicondoliban volt, ez volt az a lakás, amelyért a képek alapján megdobbant a szívünk és a környékről készített képeket is vonzónak találtuk. Amikor a tulajdonosnő egy e-mailben megpendíttette, hogy saját kertünk és a szomszédokkal közös medencénk is lenne, álmodozni kezdtünk.

Folytatás

December 24-én este kilencre estem haza a három hetes rohamszerű túrából. Kábán örültem mindenkinek, folyamatosan értékeltem, hogy nem valahol máshol a nagyvilágban amazonkodom, hanem velük vagyok, ahol lennem kell.
Az ünnepek múltán azonban szóba jött, hogy merre tovább. A magam részéről eddigre már elengedtem a görcsös Olaszország-mániát és át is estem a ló másik oldalára, a férjem azonban továbbra is képes volt józanul gondolkodni, így felhívta a figyelmemet arra, hogy azért ha kihevertem a távollétet, akkor próbáljak meg racionálisabban gondolkodni és vegyem figyelembe, hogy bár nekünk felnőtteknek nem volt könnyű a toszkánai időszak, a gyerekek rengeteget profitáltak belőle. Minden érzelmi hullámzásom ellenére ezt el kellett ismernem, de úgy éreztem, hogy csak akkor tudom elképzelni, hogy újra belevágjunk, ha némileg javítunk a kondíciókon, és ő gyakrabban jön, mert a hosszú ideig tartó magányos harcosság rendkívül megterhelő volt. Megállapodtunk, hogy ez nagyrészt pénz, másrészt annak a kérdése, hogy találjon egy megbízható és megfizethető alkalmazottat maga mellé, aki őt helyettesíteni is képes, ha épp kiutazna hetekre. A másik kérésem az internetezés megoldása volt, hogy Skype-on másokkal is tudjuk tartani a kapcsolatot.

Mivel a milánói erőfeszítéseimre mások is felfigyeltek, ennek nyomán adódott számomra néhány lehetőség, így elhelyezkedhettem egy Budapesthez közeli székhelyű cégnél értékesítési vezetőként. A megállapodáskor őszintén feltártam, hogy előfordulhat, hogy március végén családostul külföldre megyek, de megértették és megállapodtunk, hogy a hátralévő három hónap alatt sok munkát el lehet indítani, legföljebb a távollétem alatt a háromfős csapat maradék része vesz át sok mindent, én pedig szeptemberben folytatom majd, ha hazajövünk.

Amikor végleg megegyeztünk a férjemmel, hogy rendben, tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik, hogy mehessünk, csöndben megírtam a kérvényt az iskolaigazgatónak és kikértem a magántanulói tananyagokat a gyerekeknek, hogy az előrehozott osztályozó vizsgákra rendben felkészülhessenek. Nem tudtam annyit együtt tanulni velük, mint egy évvel korábban, mert rengeteget kellett dolgozni még hétvégeken is, de reménykedtem, hogy így is menni fog.

Folytatás

 Az udinei főpróba mindent összevetve kiválóan sikerült. Persze érzelmileg is kimerítő volt, hogy mindent egyedül kellett felépíteni, összeszerelni, berendezni időre, állni a megjegyzéseket, a szomszédok érzelmi hullámzásait, közben négy napon át mosolyogni a vevőkre és kifinomultan nyomulni, majd az utolsó éjszakán szétszedni, kirámolni és hazavezetni. Fárasztó volt, de egyedül végigcsinálni komoly sikerélmény. Nem mondhatnám, hogy a bevétel nagy volt, de rengeteget lehetett tanulni az emberekről, az időbeosztásról, az elrendezésről, meg sok másról, például arról is, hogy többet eszembe se jusson Ausztrián át menni Olaszországba. A milánói lehetőségnél mindezt kiválóan lehetett hasznosítani, de ennek ellenére kemény volt ezt az újabb berendezéssel - kirendezéssel együtt 12 napot túlélni, pedig a család egyszer kijött árut hozni és bátorítani. Ami még keményebb volt, hogy Milánó után nem jöhettem haza egyenesen, hanem még hátra volt a római vásár, viszont Milánó és Róma között pár napot a tesóméknál laktam Sienához közel, Ampugnanóban, így megízlelhettem Toszkánát télen.
Rettentően kimerült voltam, hideg volt és hiányzott a családom, úgyhogy valószínűleg mindez erősen beárnyékolja emlékeimet. A tesóm elvitt a korábbi, tavaszi-nyári lakhelyünkre, bementünk Karinhoz és Ugóhoz, Vitóékhoz és az egyik régi szomszéd fiatal lány, Virginia is behívott minket teázni. Később tettünk egy kört a borgóban, amelynek során összetalálkoztunk Michelével, a polgármesterrel és a barátnőjével, Leliával, és addig beszélgettünk, míg már mindannyian lilára nem fagytunk, hogy utána a horvát családnál, Slavicáéknál megmelegedhessünk. Megnéztük a régi házunkat is, de a sötét ablakaival kicsit sem volt hívogató, fura is volt belegondolni, hogy milyen sokat jelentett nemrég nekem ez a hely.
Sokat segített, hogy a húgommal még órákig beszélgettünk náluk hazatérés után, hogy mit is vártam a visszatéréstől és mit jelent nekem ez az egész „Toszkánaság”. Beláttam: a családom nélkül semmi vonzó nem volt benne számomra.
Végigszenvedtem még néhány római napot, ahol már szinte automata üzemmódban berendeztem, árusítottam, majd kirendeztem (a tesóm rengeteget segített, hála neki!), de már csak egyetlen vágyam volt: minél hamarabb hazamenni a családomhoz, az sem érdekelt volna, ha soha többet nem látok egy darabot sem Olaszországból.

Folytatás