Toszkána és hétköznapok

Többen kérdeztétek, hogy mivel kereskedtünk a grevei fesztiválon, így először is elmesélem, hogyan ismerkedtem meg az iparművészekkel, akiknek a csodálatos műveit forgalmazni kezdtük.

Gabival egy olyan pesti kézműves fesztiválon ismerkedtem meg, ahol majdnem minden kereskedő haldoklott. Nem volt egy könnyű helyzet, mert egy olyan ismert színész srác rendezte, akinek nagyon kevés rendezvényszervezői tapasztalata volt, és bár azelőtt a Siklósi Fesztiválon sikerre vitt addigra egy általa szervezett kézműves megmozdulást, de ezt a pesti belvárosi dolgot nagyon kezdetlegesen sikerült összehoznia. Semmi sem volt kész a megbeszélt időben, ott toporogtunk órákig, ami alatt viszont alkalmunk volt többekkel beszélgetni, ismerkedni, köztük a rajzolt virágmotívumokkal díszített fúziós üvegékszereket készítő Gabival is.

Később is tartottuk a kapcsolatot, majd amikor már közeledett a Toszkánába indulás ideje, meghívott a műhelyébe, hogy együtt válogassunk a dolgaiból, hogy mit vigyek magammal.

Amikor a gyűrűkről kérdezgettem, egy kedves ismerősét, Juditot ajánlotta.

Judit műhelyébe az indulás előtti napon tudtam elmenni, és eléggé leesett az állam a művei láttán.

Hamar napvilágra jött, hogy ő egyben pszichológus is, és a munkája két oldala kiegészíti egymást: amikor belefárad az emberek gondjaiba, akkor az üvegműhelyében regenerálódik, és fordítva.

Valójában azért mentem, hogy magammal vigyek tőle 100 darab gyűrűt, de teljesen belefeledkeztem a Judittal való beszélgetésbe.

Az elején mesélt arról hogyan alakult 20-25 évvel ezelőtt az élete úgy, hogy e két pályát párhuzamosan vigye. A szülei kerámiával foglalkoztak, így az az anyag szinte a vérében volt, majd az első férje tanította meg az üvegművészet kezdeti lépéseire, ehhez rengeteg saját fejlesztés adódott hozzá az elmúlt húsz évben, olyannyira, hogy bizonyos egyedi formáit még Muranóban sem tudták lemásolni – pedig beismerték, hogy megpróbálták. Ugyanis Judit ma már oda is szállítja a csodálatos tekert, csomó és spirál alakú fülbevalóit, láncait, gyűrűit, emiatt könnyen előfordulhat, hogy turistaként ott járva az ő, azaz egy magyar kézműves termékét adják el nekünk eredeti olasz áruként - és az alapanyag valójában az is: eredeti muránói üveg.
A pszichológiai kutatásai is érdekesek voltak, mert ügyesen egyensúlyozott azon az ösvényen, ami a misztifikálást és a lélek nélküli megközelítést elválasztja. Csak olyankor volt nehéz, amikor túl precízen látta meg a hozzá fordulók életében, hogy mi a valódi problémájuk. Akik csak azért fordultak hozzá, hogy most egy pszichológussal is kimondassák a tévképzeteiket, azok csalódottan távozhattak tőle, mert erre nem volt hajlandó.

Velem is elég szókimondó volt, de kicsit sem bántó, viszont a köztünk lévő egyenesség átsegített bennünket több olyan kérdéses témán, ami az együttműködés első hónapjaiban óhatatlanul előkerült. Végül nem csak 100 gyűrűvel távoztunk tőle, mert hamar bemérte, hogy nem fogok lelépni a bizományba adott árujával fizetés nélkül.

Az ő műveiknek volt Greve in Chiantiban akkora – egyelőre leginkább szakmai - sikere, hogy az ötvös és más kézműves szomszédaim gratulációkat küldtek az alkotóknak.

Folytatás

Másnap délelőtt (újabb 54 km autókázás, de sebaj, hátha végre lesz eredmény) a megbeszélt időben már ott toporogtunk az igazgatónő ajtaja előtt. Rögtön mondja, hogy az akkor 12 és fél éves lányunkat fel tudja venni a Radicondoliban lévő felső tagozat (scuola media) osztályába, másnap reggel várják szeretettel, csak még menjünk be a titkárságra, hátha ki kell valamivel még a múltkor már benyújtott iratokat egészíteni. Ezzel az ő tanulmányi tehát megoldódtak.

A 15 éves fiunknak viszont – folytatta az igazgatónő – muszáj lesz egy középiskolát (superiore) keresnünk, mert az olasz törvények szerint kor alapján kell a gyerekeket osztályba sorolni, így ő a legnagyobb jóindulattal sem veheti fel, még vendéghallgatónak se. Rögtön össze is írt nekünk négy-öt középiskolát, mindegyiknek elmondta az erősségeit, és gondosan feljegyezte az igazgatók neveit, hogy kit kell keresnünk, és hogy hivatkozzunk náluk nyugodtan majd őrá.

Búcsúzóul egy csomó kiadványt ajándékozott nekünk, iskolaújságokat és a diákok művészeti versenyeket nyert műveinek katalógusát, meg egyebeket, és kedvesen megrótt, hogy neki miért nem mondtam, hogy újságíró vagyok. Fellélegezve léptünk ki a parkolóba, mert egy újabb lépéssel előrébb voltunk.

A főtér, a Piazza Arnolfo közelében parkoltunk le, hogy átgondoljuk, mi legyen most. A legértelmesebb megoldásnak az tűnt, hogy megnézzük a buszmenetrendeket, és majd azután döntünk a Radicondoliból egyáltalán elérhető lehetőségek közül. A bérletirodában a hölgy nagyon készséges volt, és természetesen ő azt is tudta, hogy melyik iskola előtt milyen busz közlekedik. Végül is úgy tűnt, hogy a buszokat kifejezetten a szabad iskolaválasztáshoz szabták, úgyhogy végül arra vettük az irány, amelyik addig is a legszimpatikusabb volt, azaz a Liceo Alessandro Volta felé.

A portásnak mondtuk, hogy Signora Pirrivel szeretnénk beszélni, és rögtön mosolyogva az igazgató irodája felé tessékelt bennünket. Hamar bebocsátást nyertünk, az igazgatónő nyájasan fogadott, különösen, hogy a felső tagozat igazgatónője küldött minket. Kicsit gondterheltebbé vált az arca, amikor kiderült, hogy mi nem következő szeptembertől, hanem most rögtön szeretnénk ide járni. Mindenesetre erősen gondolkozott, vizsgálgatta az iratainkat, majd felhívott egy-két embert, hogy megtudakolja, hogy például egy bizonyos kulturális csereprogram kereteibe nem tudná-e vendéghallgatóként bepasszírozni a fiunkat. Végül is nem tűnt úgy, behívta az egyik titkárnőjét, akivel együtt felhívták a tavalyi, gaiolei iskolát, hogy ők hogyan is intézték ezt.

Egyelőre nem volt benne biztos benne, hogy milyen módon tudna segíteni, úgyhogy megkért, hogy hitelesíttessük mindenesetre a fiam bizonyítványának fordítását a sienai bíróságon, addig pedig ő is kifundálja, hogy mit tehet.

Folytatás

A koodinátor tanárnő a húsvéti szünet alatt írt egy e-mailt, hogy milyen iratokat nyújtsunk be az eddigieken kívül a nagyobb gyerekeink tanulmányairól. Egyrészt a kérései akár logikusak is lehettek volna, ha nem lett volna nagyon pontosan érezhető, hogy tökmindegy milyen irányba indulunk el, bármikor kérhet még időhúzásként egy újabb dokumentumot, majd annak is a hitelesített fordítását, amíg csak véget nem ér az iskolaév, vagy el nem fogy minden pénzünk, tekintve, hogy egy dokumentum fordításának a hitelesítése 25 euró. De mögöttünk volt ugyebár az előző évi tapasztalat is, amely szintén azt támasztotta alá, hogy leginkább jóindulat kell a beiratkozáshoz, hiszen előző évben még fordításunk sem volt, mégis csak pár percig tartott az egész procedúra.

Többször éreztem késztetést a szünet utolsó napjai alatt, hogy milyen érvekhez illetve eszközökhöz nyúljak, ha nem akarna egyenes úton haladni a dolog, de azért reménykedtem, hogy ennél egyszerűbb forgatókönyv fog megvalósulni.

Amikor az iskolában találkoztunk a koordinátor tanárnővel, félrevont a folyosón egy beugróba, és elmagyarázta, hogy esze ágában sincs segíteni nekünk, nem is érti mit keresünk itt. Ha olaszul akarunk tanulni, akkor menjünk el egy nyelviskolába, de ne várjuk el az olasz államtól, hogy finanszírozza a mi nyelvtanulásunkat. Ha mégis megpróbálnánk, akkor ő, mint a döntőbizottság egyik tagja, amely elé szoktak kerülni az ilyen ügyek, biztosan meg fogja vétózni. Ekkor már elég pipa voltam, és megpróbáltam rávezetni arra, hogy ez igazán szűklátókörű álláspont.

Látva, hogy neki más ürügy kell az ittartózkodásra, olyasmi, mint a munka miatti áthelyezés elmondtam, hogy miközben a gyerekeim iskolába járnak, én továbbra is szándékozom újságíróként dolgozni, szóval nem csak lebegünk a lila ködben.

De akkor már látszott, hogy nincs tovább, el is búcsúztunk, és ő elviharzott. Én viszont nem mentem messzire, hanem bekopogtam az igazgatónőhöz. Kicsit vártunk az ajtója előtti padon, majd fogadott is, és kérdezte, hogy miben segíthet. Elsírtuk neki, hogy a koordinátor néni szívesen húzná az időt, amiből nekünk nincs túl sok. Az igazgatónő türelmesen belemerült az összes lefordított iratunk tanulmányozásába, majd kérdezgetett, felhívott ezt-azt, behívta a koordinátor tanárnőt, megkérdezte őt is, majd kért egy napot, mondván, hogy meg kell vizsgálnia, hogy mit tehet, nagyon igyekszik, de neki is van főnöke, meg hát nyilván csak olyat tehet, ami törvényes.

Folytatás

A húsvéthétfői grevei rendezvényt még Pestről kinéztük, írtam is a szervezőknek és le is beszéltünk mindent. Mindazonáltal amikor reggel el kellett indulnunk, sötét volt, és zuhogott az eső, ami nem volt épp szívderítő, tekintve, hogy szabadtéri programokra készültünk. Annyira izgultam, hogy a térképet az utolsó pillanatban elkutyultam valahová (másnap reggel találta meg a fiam a parkolóban, elázva), így megpróbáltam fejből, illetve a táblák alapján odatalálni. Hát nem ment könnyen, az utolsó kilométereken körbe-körbe kőröztünk a gyönyörű tájon. Végül valahogy odakeveredtünk, a szervezőt is megtaláltuk és megmutatta a helyünket. Bemutatkoztunk a szomszéd kiállítóknak, az egyik oldalsó szomszéd, Laura, egyből rákérdezett, hogy nem magyarok vagyunk-e, mert pont olyan az akcentusom, mint az ő egyik magyar ismerősének, aki, mint utóbb kiderült, pont a húgom volt.

Kirámoltunk az autóból és elvittem egy parkolóba. Mire visszaértem, a gyerekeink már felállították az asztalokat, rengeteget segítettek.

Az időjárással viszont megküzdöttünk, időnként vízszintesen esett az eső a durva szél miatt, de amikor újra meg újra ki-kisütött a nap, akkor meg-megindult a sétafikálás. A gyerekek is boldogan vetették bele magukat a forgatagba és engem is mindenhová magukkal akartak cipelni. Kicsit izgultam, mert a kicsi lányaink időnként elég szabadon értelmezték a szabályt, hogy annyira közel kell maradniuk, hogy lássam őket.

A fiam egy használtruha-üzletben talált egy hasított bőrből készült, rojtos, vadnyugati stílusú kabátot, és minden dumáját és az összegyűjtött zsebpénzét is bevetette, hogy az általa olvasott, Tex képregénybe illő kabát vásárlására rávegyen. Megelőlegeztem neki, és a zsebpénzéből kifizette, azóta a kabátnak komoly becsülete van, díszként lóg a falon egy kalappal együtt a szobájában.

Laurával, a szomszéd pavilonból sokat beszélgettünk, kérdezgetett, hogy hová megyek ezután. Elmeséltem neki, hogy Firenzébe szeretnék menni, de annak a rendezvénynek a szervezője, Pina (ejtsd: Pína, ez itt nem egy csúnya szó, hanem egy keresztnév :-)), feltételül szabta, hogy előtte végig kell járnom a szamárlétrát és bevállalni előtte kisebb rendezvényeket is az ő szervezésében. Az első ilyen a húsvét utáni héten, Poggibonsiban lenne, és jó lenne, ha két napra jönnénk. Mondtam, hogy az nem megy, de a vasárnap oké. Laura előtárta, hogy szerinte a Pina nevű szervező egy vérszívó, de a firenzei rendezvényeire ő is szokott menni, mert egész jók és végül is talán Poggibonsiba mennünk sem csak kiszúrás lesz, hátha még jól is járunk.

Más szomszédaink is barátkoztak velünk, volt aki bátorított, hogy adjam drágábban a dolgokat, mert gyönyörűek, és ha ennyire olcsó, még azt találják hinni, hogy valami vacak, na meg így az ő bizniszüket is rontom az olcsó árummal.

A grevei bevételünk nem alakult fergetegesen – nyilván az idő miatt, meg az egyelőre alacsony árak miatt sem – de boldogok voltunk, mert legalább valami elindult.

Folytatás

Új környezetben, külföldön lakni nem mindig olyan egyszerű, mint az Magyarországról látszott számunkra. Nagyon erősen optimista vagyok, de azt nem állítom, hogy ne szoronganék valahol belül amikor újabb és újabb váratlanul megoldandó feladatok merülnek fel, és esetleg a férjem épp még Pesten van, nem annyira tud segíteni.

Az egyik beiratkozós menet után a lakásba visszaérve szembesültünk vele, hogy a mosógép nem indul el. Nem volt túl jó érzés, de mivel amúgy is jött a tulaj némi maradék papírügyet intézni, hát mondtuk neki. Jó fej volt, mondta, hogy nemrég vette ezt a mosógépet, úgyhogy garanciális, ne izguljunk. Addig is összeismertetett a szomszédban lakó középkorú fickóval, Dannyvel, hogyha nagy gondunk lenne még valamivel, akkor ő majd segít.

Más szomszéddal, Carlóval és Martinával, a másik oldalunkon lakó fiatal párral is megismerkedtünk már, mert a beköltözéskor épp a lakásukat újították fel a szüleik segítségével elég nagy csinnadrattával, amiért állandóan bocsánatot kértek. Persze egyáltalán nem zavartak minket, sőt az egyik esetben, mikor már épp a kétségbeesésbe zuhantam volna, mert elment az áram, és a lakásban lévő villanyórán nem látszott semmi, megkérdeztem Carlo apukáját, mivel épp a lépcsőnk mellett tartózkodott, hogy esetleg nincs-e valami ötlete, hogy ilyenkor mit kéne csinálnom – és volt neki. Miután ellenőrizte a lakásban lévő kapcsolókat ő is és megkért, hogy mindent kapcsoljunk ki, levezetett a domboldalban lévő villanyórákhoz, és megállapította, hogy ott csapta le a mosogatógép és a sütő együttes használata az órát és szép nyugodtan visszakapcsolta. Eléggé fellélegeztem, mert előtte borzasztóan pánikoltam, hogy előző nap a mosógép, aznap meg ez, nem volt valami jó érzés így indítani. Hálánk jeléül vittünk a szomszédoknak a sütiből, aminek a sütése lecsapta az áramot.

A mosógépszerelő két napon belül érkezett, pont akkor, amikor az egyik lányunk bezárta magát véletlenül a fürdőszobába. Az időzítés filmbe illő volt, tekintve, hogy nem csak a lányomért aggódtam, hanem a mosógép is vele együtt az ajtó másik oldalán volt. Szerencsére az ijedtség nem tartott túl sokáig, mert épp mire a szerelő felért a lépcsőnkön, pont sikerült elmagyarázni a lányomnak, hogyan fordítsa el a tolóajtó zárszerkezetét.

Küzdöttünk a hideggel is, többnyire a forró zuhany alatt melegítettük föl magunkat. A tulaj fájához nem nyúltunk, mert az 50 euróba került volna, de Danny, a szomszéd javaslatára a tulaj által a kerti munkák során zsákokba összegyűjtött fanyesedéket elégettük a kandallóban, némi hőt az is adott és legalább nem kellett Dannynek elcipelnie a zsákokat a gyűjtőhelyre.

A Pestről hozott ósdi számítógép beüzemelése nem ment teljesen simán, néha a gyerekek lefektetése után órákat küzdöttem vele, még jó, hogy a húgom és a férje informatikusok, néhányszor átmentünk hozzájuk segítséget kérni ez ügyben is, meg csak úgy együtt lenni is. Már ettől is jobb kedvem lett, és ráadásként, hogy még jobb kedvem legyen, az egyik colle val d'elsai menetből hazafelé lelkem erősítéseként vettem magamnak egy cserép bazsalikomot, amikor bebarangoltuk a helyi piacot.

A húsvét előtti szombaton meghívtak bennünket Annalisáék. Elég jó idő volt ahhoz, hogy a kertben együnk, és mivel jó nagy társaság gyűlt össze, mindenféle csapatjátékokat játszottunk.
Addigra az elgyötörtségem már messze szállt.

Folytatás

A nagyok beíratása miatt is Colle di Val d'Elsába kellett újra mennünk, mert a kicsik beíratásakor a felsősök (scuola media) iskolaközpontja választások miatt zárva volt.

Colle di Val d'Elsa, óváros

Az olasz iskolarendszerről már írtam néhányszor, hogy az alsó öt évig tart, és úgy hívják, hogy scuola elementare. Utána jön 3 év felső tagozat (scuola media), majd 5 év gimnázium , vagy valami afféle (superiore). A magyar felső tagozatnak megfelelő scuola media a mi körzetünkben teljesen elkülönül az alsó tagozattól, más az igazgatónő, máshol kell beíratkozni. A Colle Val d'Elsában lévő központhoz tartozik az összes collei iskolán kívül a casole d'elsai és a radicondolibeli iskola felső tagozata, ami évfolyamonként 13 osztályt jelent összesen, így a Radicondoliba járó gyerekek az „M” jelű osztályba járnak, például a másodikosok osztályát úgy hívják: „2/M”.

Colle di Val d'Elsa, átjáró az óváros két része között

Az elején nagyon gördülékenyen ment a beiratkozás, az egyik titkárnő különböző űrlapokat töltetett ki velünk, majd megkért, hogy jöjjünk vissza másnap fél tízre, hogy találkozhassunk azzal a tanárnővel, aki koordinálja a külföldről jött új gyerekeket.

Másnap újra elautókáztunk a 27 km-re lévő iskolaközpontba, és vártuk a koordinátor tanárnőt, aki hamarosan meg is érkezett. Bementünk együtt egy irodába, ahol kérdezgetett bennünket, hogy ki hány éves, mennyi iskolaévet végzett el, és hogy hogyan írassa meg velük a különböző tárgyakból a felmérő tesztet, hogy majd az alapján besorolja őket osztályokba. Az egész procedúra az elmondása alapján nagyon bonyolultnak kezdett tűnni, különösen azok után, hogy előző évben a beiratkozáskor az osztályba sorolás a négy gyereknek összesen legföljebb másfél percig tartott. Ekkor elkövettem azt a hibát, hogy őszintén feltártam előtte, hogy olyan nagy tétje nincs számunkra az osztályba sorolásnak, mivel mi az itteni eredményeket sehol nem fogjuk használni, nekünk inkább az segítene, ha minél többet tudnának a gyerekeink együtt lenni a többi gyerekkel, hogy a nyelvet gyakorolhassák, hiszen ezért vagyunk itt. Ekkor villant egyet a tanárnő szeme, és ettől a ponttól érezhető volt, hogy nem tetszik neki velünk kapcsolatban valami. De ezt nem mondta ki, hanem csak lendületesen elkezdett írni egy lapot, amire felírta, hogy a teszt megírásának dátuma, majd odafirkantott egy három héttel később következő időpontot.

Ezen a ponton a nagy gyerekeink iskoláztatása simán elcsúszhatott volna, mert a koordinátor hölgy elmagyarázta már, hogy a teszt megírása után ő az értékelést szinte akármeddig elhúzhatná, ha úgy látja jónak, akár az iskolaév végéig is. Jó nagy koppanás lett volna.

Az, hogy nem koppanás volt, kizárólag a Mindenható kegyelmének köszönhető, ugyanis még írta a koordinátor tanárnő a lapot, amikor belépett az iskola igazgatónője a szobába, bemutatkozott, és kedvesen érdeklődött, hogy hallott rólunk, tényleg magyarok vagyunk, és ide fogunk akkor járni pár hónapot? Mondtuk, hogy igen, nagyon szeretnénk. Elmesélte, hogy voltak Magyarországon, Szegeden egy iskolai csoporttal nemrég, egy ottani gimnázium meghívására, és olaszul tanuló diákokkal barátkoztak. Elemezni kezdte, hogy mennyire fontos a diákoknak megtanítani, hogy értékeljék a kultúrák különbözőségét. Ez magas labda volt nekem, nem hagyhattam ki, úgyhogy rögtön rávágtam, hogy látja, mi is pont ezért vagyunk itt, mert nekünk fontos, hogy a gyerekeink egy másik kultúrába is beleszagolhassanak.

Érezhető volt a légkör változása a javunkra, ennek látható jele volt, hogy az igazgatónővel folytatott beszélgetésem közben a koordinátor hölgy által írt papíron a távoli dátum át lett firkálva először egyszer, majd amikor az igazgatónő sürgetőleg rákérdezett, hogy akkor gondolja húsvét után a tanárnő gyorsan besorol minket osztályokba, akkor még egyszer.

Nagyon bátorító érzés volt, hogy szövetségesre találtunk, nem is akárki személyében.

Folytatás

Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, végigtelefonáltuk az egy évvel azelőtti gaiolei szomszédokat, ismerősöket. Stefania, a textíliák kézi szövésével foglalkozó német barátnőm már az első napok egyikén eljött hozzánk a fiával, Mirkóval. Nagyon örültünk nekik, mert egyrészt helyben még nem ismertünk senkit, másrészt mert ismerve őket tudtuk, hogy milyen nagy dolog, hogy kimozdulnak Gaioléból, a szeretett völgyük magányából.

Stefiék háza Gaiole in Chiantiban
(forrás:www.chianti-telaio.com)

Együtt főztünk paprikás krumplit debreceni kolbásszal, mert ezt ők így együtt nem ismerték, és meg szerették volna kóstolni. A krumplit még Pestről hoztuk, és Stefi sokat nézegette, hogy milyen érdekes fajta krumpli, itt ilyet egyáltalán nem lehet kapni.

Sokat panaszkodott, hogy Gaiole in Chianti szerinte mennyire amortizálódik, és hogy nézzem meg, ennek az lehet a gyümölcse, hogy a korábban annyira kiemelt turistacélpont helyett egyre inkább az olyan helyek felé fognak a látogatók orientálódni, mint például Radicondoli. Szerinte az sem véletlen, hogy

már mi sem arra lakunk, és tart tőle, hogy hozzánk hasonlóan a fejlődést jelentő embertömegek is el fognak fordulni Gaiolétól. Ennek oka szerinte az, hogy Gaiole in Chiantiban például a szállodák, vagy bárki, aki lakást ad ki, megszokták, hogy iszonyatosan magas árakkal is dolgozhatnak. Példának hozta fel a közelében lakókat, akik annak ellenére, hogy csak nagyon ritkán tudják egy-egy hétre kiadni az apartmanjaikat, eszük ágában sincs árat csökkenteni, inkább kivárnak. Akkor rossz volt belegondolni, hogy a mesés szépségű Gaiole in Chianti ennyire hanyatlana, inkább Stefi rossz hangulatának tudtam be az elhangzottakat.

Ebéd után felmentünk együtt Radicondoli központjában sétálni egyet, és Stefi teljesen le volt nyűgözve, hogy Radicondoliban maga a városka belső része is gyönyörű, mert Gaiole in Chiantiban inkább a táj szép, meg a sok kicsi apró település, de Gaiole városa maga nem különösebben nagy szám. Rengeteg fényképet csinált, konstatálta, hogy van egy kolléganőjének kézi szövésű textíliákat árusító boltja és műhelye a főtéren, odavolt a lépcsőkért, és az alattuk látható panorámáért, és az sem különösebben zavarta, hogy sétánk közben eleredt az eső. Egy idő után visszatértünk a házhoz, ahol a fiúk az eső és a lejtők ellenére már kora délután óta fociztak. Nemsokára Stefiék szedelődzködni kezdtek hazafelé, és mindannyian meg voltunk elégedve, hogy gyakorlatilag az egész találkozó alatt ugyanott folytattuk mi felnőttek a beszélgetéseket, és a fiúk is az egy húron pendülést, ahol legutóbb, előző évben abbahagytuk.

Meg kell jegyeznem, hogy néhány héttel később beszélgettem Susannával, a magyar kolléganőmmel a szállodából az előző évi munkahelyemről, San Sanóból, és ugyanezt mondta, amit Stefi, hogy a szálloda tulajdonosai az elmaradó vendégek ellenére árat emeltek. Mivel Susanna feladata volt az árak kiírása különböző internetes felületekre, nem állta meg, hogy ennek értelmét megkérdezze. A válasz az volt, hogy azok a luxuskörülményeket kereső vendégek, akikre ők számítanak, így is, úgy is jönni fognak, és nem éri meg lejjebb adniuk a szintet.

Folytatás

Hétfőn elrobogtunk Colle Val d'Elsába, hiszen azt már telefonon jelezték nekünk, hogy minden környékbeli iskolai papírügyet az ottani irodában intéznek. A nagyok beiratkozásához szükséges épületbe nem sikerült bejutnunk, mert épp választások voltak ott, de nem keseredtünk el, letettük az autót és besétáltunk az óvárosba a kicsik ügyeit intézni.

Az alsósok és az ovisok beiratkozását intéző iroda a Dóm téren volt, azaz egy olyan helyen, amelyet sok turista is meglátogat, ráadásul a dómmal szemben lévő épület legfölső szintjén, úgyhogy amíg vártunk a folyosóján, fényképezgettük a kilátást.
A kicsik beíratása elég egyszerűen alakult, talán az egyetlen picit mulattató epizód az volt, amikor az igazgatónő már a sokadik űrlap kitöltése közben kezét tördelve óvatosan megkérdezte, hogy ne haragudjunk már, hogy ennyire kiváncsiskodik, de mit jelent az, hogy mi azért jöttünk pár hónapra Olaszországba, hogy a gyerekeink itt járhassanak egy kicsit iskolába, mert ő még ilyennel az életben nem találkozott és nem tudja értelmezni. Olyan már volt, hogy a szülők munkája, családi okok, vagy ehhez hasonlók miatt kellett többeknek országot váltani. Azt is érti, hogy olaszul akarunk tanulni, de eddig akit ismert és olaszul akart tanulni, azok nyelviskolába mentek. Magyaráztam neki, hogy persze, de így sokkal jobban megértik a másik kultúrát, ha benne is élhetnek, és nem csak magát a nyelvet tanulják meg, hanem hallják a matekot, a környezetet, meg más tárgyakat is, és együtt lehetnek a többi gyerekkel. Mondhatnánk úgy is, hogy az EU-n belül ránk érvényes iskolakötelezettséget fordítjuk új dolgok tanulására.

De hát végül is mi felnőttek dolgozunk eközben, szóval nincs ez nagyon távol attól a gyakorlattól, amit ő is ismer, csak esetleg a prioritások belülről vannak máshová helyezve kicsit.
A beiratkozás azzal zárult, hogy megígérték, az épp következő pár napos húsvéti szünet után a leendő tanárok fel fognak minket hívni, hogy az iskolába járás részleteit megbeszéljük.

Folytatás