Toszkána és hétköznapok

A szép idő eljöttével reggelenként sétálva vittük a lányainkat iskolába, majd kettesben kirándulgattunk a férjemmel. Egy hétfői napon még a biciklijeinket is előkaptuk azzal a szándékkal, hogy egy kisebb kirándulást tegyünk a völgybe.

A lejtőn gurulást élvezve egy idő után elhagytuk az aszfaltutat, hogy a földúton folytassuk biciklis kalandunkat.

Megjegyzem egyébként, hogy olaszul az aszfaltozatlan utakat „fehér utaknak” [strade bianche] is szokták nevezni, de amin mi elindultunk, annak az eleje csak nyomokban volt fehér, mint inkább jó barna a sártól. Gyakorlatlanul begyorsulva a meredek saras lejtőn kb. 200 méter után sikerült az első fejreállást produkálnom a biciklivel, de az arcomon és a tenyeremen lerakódott sárrétegen kívül egész jól megúsztam sérülés nélkül az egészet, sőt, még a ruhám is alig lett piszkos, úgyhogy továbbindultunk lefelé.

Leértünk a völgy mélyében tekergő megáradt patakhoz, amelyen egy gázló vitt volna át. A sok esőtől azonban a patak megáradt, így különböző egyéni ötletek kellettek a biciklivel való átkeléshez. A férjem az erőből nekirugaszkodást választotta, és ez a módszer esetében működött is, így száraz lábbal át tudott kelni.

Én viszont tartottam a megáradt patak erejétől, és mivel a napi esésdózisom már megvolt, semmi kedvem nem volt a megáradt patak közepébe dőlni biciklistül-cipőstül-ruhástul. Azt találtam ki, hogy leveszem a cipőmet és a zoknimat, átdobálom őket a túlsó partra, és mezítláb tekerek, így ha be is dőlnék a vízbe, maximum a csupasz lábam lenne vizes. De nem dőltem be, átértem én is.

A túlparton a biciklit többnyire tolva az emelkedőn egy ház közelébe értünk. Egy középkorú úriember is tett-vett a ház mellett, és rettenetesen megörült, hogy élő embert lát az elhagyatott völgyben. Bemutatkoztunk egymásnak, mondta, hogy őt Andreának hívják (ez Olaszo.-ban férfinév, Andrást jelent), és sok évvel ezelőtt Rómából költözött ide a családjával. Elmesélte, hogy a házát körülvevő földek mind az övéi, de már nem éri meg, hogy búzát termesszen rajtuk, így inkább kiadja a szomszéd birkatartónak, hogy legeltethesse rajta a juhait.

Elpanaszolta, hogy bár a felesége irodai alkalmazottként dolgozik ő pedig a ház körüli dolgokból próbál némi pénzt szerezni, de a turizmusból egyre kevesebb bevételük volt mostanában. Beszélgettünk még erről-arról, majd megmutatta a földszinti apartmant, amelynek a rendbetételén épp fáradozott, remélvén, hogy minél több érkező vendégnek ki tudja majd adni.

Miután elbúcsúztunk, tovább caplattunk fölfelé az emelkedőn, majd a völgy másik oldalán, a Casole d'Elsa járás kezdetét jelző táblánál lyukadtunk ki, ahonnan már az aszfaltúton  tekertünk hazáig.

Folytatás
Előző bejegyzés

Megjött a férjem, és mint mindig ilyenkor, elkezdtünk turistáskodni. Megnéztük kettesben iskolaidő alatt Belfortét és Monticellót, sétáltunk a Radicondolit övező völgyekben, elvittük a gimis fiunkat egyik reggel Colle di Val d'Elsába majd családostul nagyot sétáltunk egyik este Sienában, egy másikon pedig Casole d'Elsában.
Azokban a napokban rendezték a Giro d'Italia biciklisversenyt, és az egyik futam pályája a közelünkben vezetett, ezért arra a szombatra lezárták az utakat, az iskolákban tanítási szünetet rendeltek el, mi pedig arra készültünk, hogy kimegyünk családostul drukkolni. A vége sajnos az lett, hogy a verseny történetének egyik legborzalmasabb zivatara kisérte az aznapi futamot, úgyhogy maradtunk. Csak délután merészkedtünk ki, amikorra visszaadták a forgalomnak az utakat, mert a fiunknak kosármeccse volt Colle di Val d'Elsában. Az ottani sétánk során láttuk meg a korábbi zivatar okozta sártenger döbbenetes nyomait az utcákon.

Képek forrása: sport.virgilio.it, follerumba.net

Ezek után némi aggodalommal tekintettünk a vasárnapi Certaldóba tervezett vásárra, de örök optimizmusommal végül hajnalban a zuhogó esőben is elindultam javulást remélve. A család többi része otthon maradt a férjemmel, így csak a saját bőrömet vittem a vásárra.
Certaldo Bocaccio szülőhelye, gyönyörű az óvárosa, és egy híres összművészeti fesztiválnak, a Mercantiának ad minden nyáron helyet. Nincs túl messze tőlünk, olyan 50 km, egy része ráadásul autópályán.

Certaldo, Piazza della Libertà     Kép forrása:gonews.it

A kézműves vásárt aznap nem a híres óváros utcáin, hanem a sík részen lévő főtéren rendezték. A certaldói szervezőkkel itt találkoztam életemben először, és mivel elég szétesettnek tűntek, nem különösebben érdekelt, hogy a kelet-toszkánai kézműves vásárok komoly részét kezében tartó Riccardo Morgillóhoz és csapatához van szerencsém.

Annak ellenére, hogy az idő továbbra is elég vacak volt, de néhány turista azért lézengett, páran vásároltak is. Jellemzően azt feltételezték, hogy a termék és én is olaszok vagyunk. Ettől kezdve kezdtem figyelni, hogy mennyit segít, ha nem csak olaszoknak adok el, mert ők persze  többnyire egyből levették az akcentusomból, hogy nem anyanyelvem az olasz, és ez nem mindenki szemében volt előny.

A kultúrák ütközésének egy apróbb epizódja zajlott le, amikor a mellettem kettővel sátrát felállító egyik árus 10 óra körül föl-alá sétálgatván begbotránkozva vette észre, hogy sajtos szendvicset eszem tízóraira így szemeit rám meresztvén nekem szegezte:
– Mi ütött beléd?!
Miután bambán bámultam magam elé, hogy most igazán mi baja lehet velem, a közvetlen szomszédom felvilágosított, hogy hogy a tízóraimon botránkozott így meg a kolléga, mivel az olaszok reggelire édes péksüteményeket esznek normálisan.
– Á – nevettem el magam – tudod, mi magyarok csípős paprikás szalámit is képesek vagyunk ám enni reggelire!
Folytatás

Előző bejegyzés

Már nem sok hiányzott a férjem újabb jöveteléig, addig is igyekeztünk a hétköznapokat színesíteni. Egyik hétfőn például az ebédre éppen hazajövő két gyerekkel fogtuk a saját készítésű pizzáinkat és sütijeinket, majd felmásztunk az egyik domb oldalára piknikezni. Elég nagy sár volt, úgyhogy a földre végül nem ültünk le, találtunk ellenben az olajfák borította terület szélén két kőből készült padot, letakargattuk őket, majd üldögélve rajtuk gyönyörködtünk a kilátásban, majszolgattuk az ebédünket, közben beszélgettünk. Amikor hazaindultunk, kihagytam a számításból a sarat, és le akartam vágni a házunkhoz legközelebb lévő kanyart, de elcsúsztam, a kezemben lévő kosár a pizzadarabokkal legurult a lejtőn, a kezem viszont vállból hátrabicsaklott. A lejtő közepén sikerült megállnom, de nem voltam valami jól. A gyerekek segítettek a szétrepült darabokat összeszedni, ám nagyon haragudtam magamra, hogy minek voltam ennyire felelőtlen. Az elején csillagokat láttam a fájdalomtól, úgyhogy nem tudtam rögtön megállapítani, hogy lett-e komoly bajom vagy sem, de estefelé már valószínűbbnek látszott, hogy megúszom, így vacsora után elugrottunk még a kicsikkel a dombtetőn lévő játszótérre alkonyatig.

A játszótérre vezető út

Ezekben a napokban történt először, hogy Viviana lányit, Sofiát és Violát suli után hazavittük magunkkal. Az öt lány föl alá randalírozott a kertünk, a lányszoba és a nappali között míg Viviana utánunk nem jött. Az ebédlőasztalunknál beszélgettünk, amikor Sofia előtárta, hogy mennyire utál Radicondoliban lakni, mert az összes barátja és a jobb fej osztálytársai is Belfortéba, a szomszéd picike faluba valósiak.

Belforte

A további terveinkről is érdeklődött Viviana, így kiböktem, szívesen maradnánk akár szeptemberig, ha van rá pénz, de egyelőre nyomasztó a sikertelenség. Rögtön kérte, hogy hadd nézze meg az üvegékszereket, mert a kézműves boltjukban gondolta árulni a saját készítésű dolgaik mellett. Meg is beszéltük, hogy leülünk a hónap vége felé, hogy kitaláljuk a részleteket, melyben szerepet kaphatna majd, hogy én is árulom cserébe az ő dolgaikat.

Ekkoriban barátkoztunk össze Silviával és Giacomóval, a szomszéd házaspárral is. Ők a kezdetektől nagyon nyitottak voltak felénk, Silvia jónéhányszor érdeklődött a dolgaink előmenetele felől, kérdezgetett az iskoláról, a befogadásról. Jeleztem neki, hogy nem is értem az aggodalmas hangnemet, amit megütött, hiszen jók a tapasztalataink, erre ő azt mondta: „Tudod, mi radicondoliak néha érthetetlenül barátságtalanok is tudunk ám lenni! Elég ok néha, ha valaki kicsit távolabbról jön, mondjuk Firenzéből, hogy ferdén nézzünk rá!”. Ekkor eszembe jutott Danny és a lánya, Sharon, de nem igazán tudtam hová tenni ezt a dolgot.
Giacomo és Silvia egyébként két echte radicondoli gyökerű család, a Bersottik és a Monaccik leszármazottai, pedig Giacomót – akinek irtózatosan fehér bőre és vörös haja van – korábban azzal gyanúsítottuk, hogy valamelyik skandináv államból származik.

Folytatás
Előző bejegyzés

A nagy gyerekeinknek mindig volt tanítás szombaton, úgyhogy első nap még csak a kicsi lányok jöttek velem „segíteni” a poggibonsibeli kézműves napokra. Ez fontos része volt a döntésünknek, amiért ebbe a munkába fogtunk, mert akkor vihettem magammal őket, amikor csak jónak láttam. A második nap, vasárnap, már mind a négy gyerekünk eljött.
Azt nem állítanám, hogy szívesen jött mindig mindenki, így amikor a gimis fiunk talált a földön egy buszjegyet, akkor kérlelni kezdett, hogy hadd menjen busszal haza. Nem nagyon tetszett nekem ez az ötlet, de miután segített a reggeli pakolásnál, és nézett magának buszt, így megsajnáltam egy idő után, és elengedtem. Nem sokkal később felhívott az onnan a 7-8 km-re lévő Colle di Val d'Elsából, hogy sajnos elnézte a járatokat, mert azon a napon (vasárnap) nem volt érvényes a hétköznapi menetrend, így a leghamarabbi busz csak este hétkor indulna Colléból hazafelé, Radicondoliba. Kért emiatt, hogy jöjjek el érte, majd ezzel a lendülettel lemerült a telefonja. Toporzékolhatnékom támadt, de végül csak visszafogott hisztirohamot kaptam...

Colle di Val d'Elsa óvárosa

 A pultomat otthagytam a többiekre, elrohantam az autóért – így elvesztettük a hajnalban szerzett szuper, közeli parkolóhelyet is –, és elrobogtam Colle di Val d'Elsa felé. Bár a fiammal nem volt lehetőségünk találkozási pontot megbeszélni, a logika azt diktálta, hogy a Piazza Arnolfo azaz a buszpályaudvar közelében keressem. Nem rögtön láttam meg, úgyhogy pánikolni kezdtem a tehetetlenségtől. De aztán sikerült meglátnom egy oszlop mögött. Sajnos nem bírtam ki higgadtan, de inkább nem részletezem a fejmosást, amelyben részesítettem...majd Poggibonsiba visszaérve leparkoltam fényévnyi távolságra a korábbi helyünktől és visszabattyogtunk a pultunkhoz.

Erre a napra a húgom is eljött velünk, hozta mindhárom lányát, így a hét lurkó órákon át vígan bulizott a sátorban. Azt már egészen megszoktuk, hogy mivel errefelé olyan ritkán találkoznak az olaszok személyesen magyarokkal, óhatatlanul rajtunk keresztül próbáltak egész Magyarországról képet alkotni. Ennek következtében amikor ismerősök megláttak bennünket a húgommal hét gyerekkel, lépten-nyomon kiderült, hogy úgy gondolják: Magyarországon mindenkinek rengeteg gyereke van. Más alkalmakkor, amikor 196 és 205 centi magas férjeinkkel látták a két családot, akkor pedig rendszeresen annak a meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy Magyarországon nyilván általános, hogy két méter körülire nőnek a férfiak.

A korábbi évben Olaszországban töltött időszak alatt is feltűnt már, hogy mennyire csínján kellett bánnunk az emberek külseje alapján bennünk létrejövő benyomásokkal. Szerintem előtte is eléggé szabad és másokat szabadon hagyó személyiségek voltunk, de valamiért Olaszországban nagyon erősen tudatosodott bennünk, hogy ugyanannak a jelenségnek ezerféle magyarázata is lehet, nem csak az, amit első blikkre a kulturális hátterünk meg egyebek miatt gondolnánk. Hozzá kell tennem, időnként össze is zavarodtunk olyasmik miatt, amelyek az első benyomásokkal voltak összefüggésben, és nem volt egyszerű értelmeznünk, különösen, mert Afrikából, Ázsiából, Dél-Amerikából is voltak körülöttünk bevándorlók.
Egyébként nem is kell ennyire messzire menni, mert már az olasz hölgyek is gyakran más szokások szerint öltözködtek, mint amit megszoktunk, a 12-15 éves lányok néha sokkalta nőcisebben, erősebben kisminkelve még egy délutáni sétához is.
Egy helyes lány viselkedését például a Poggibonsi főtéren meglehetősen kihívónak találtam, később viszont odajött hozzánk beszélgetni, és kiderült, hogy Brazíliából érkezett a barátjával. Kifejtette, hogy nagyon ridegnek és szomorúnak találja az olaszokat, akik szerinte folyamatosan panaszkodnak. Az öltözködésüket is furcsállta, nem értette, hogy miért nem használnak több színt, miért járnak olyan gyakran feketében.
Nem tudom mit gondolt volna, ha jelzem neki, hogy a magyarokban az olaszokról az a sztereotípia él, hogy lazák és jókedvűek... Talán csak addig, amíg nem jártunk még Brazíliában? :-)

Folytatás                                                                                                                   Előző bejegyzés

Az előző havi poggibonsi kézműves vásárról minden akkori nehézség ellenére a végén egész pozitív benyomás maradt bennem. Arra gondoltam, hogy ha legutóbb szélben-esőben egész jól adtunk el a nálunk lévő üvegékszerekből, akkor muszáj visszamenni jobb időben is, meg egyébként is, közel van, nem kockáztatunk sokat, úgyhogy lelkesedésemben a hétvége mindkét napjára jelentkeztem.

Az üvegékszerek, amelyeket a vásáron árultunk

Az előző havi rendezvény alatt megismert emberek közül többen újra itt voltak, és nagy szeretettel üdvözöltek. Mindenki reménykedését fejezte ki, hogy sokkal jobb idő lesz, mint a múltkor.

Alessandro, a szervező is kedvesen fogadott, majd egy Gianluca nevű, ezüstékszert árusító ötvenes férfi sátra, és egy saját kezűleg felújított kisbútorokat áruló, kifejezetten hajléktalan külsejű úr lerakata között ajánlott helyet.

Poggibonsi kézműves vásár szép időben (forrás: Sienafree)

Az időjárás, amely egy utcai rendezvényen fontos tényező, szép naposnak indult. Amikor egy szürke felhő kezdett fölénk telepedni sem estem kétségbe, sőt, még a szomszédaimat is bíztattam, hogy ne pánikoljanak, a mai napnak jónak kell lennie. Ezt odáig sikerült fokoznom, hogy amikor aztán tényleg esni kezdett az eső sem vettem túl komolyan az elején, így amikor a zuhogás erősödni kezdett voltam kénytelen kapkodva előhúzni és felerősíteni a vásározós sátrunk oldalponyváit, miközben a gyerekek a sátrunk alatt alakuló pocsolyák útjából próbálták kimenteni a földön lévő dolgainkat.

Poggibonsi kézműves vásár esőben (forrás: Sienafree)

Hamarosan újra kisütött a nap, leszedtük a védőponyvákat a sátor oldaláról, és kiteregettük az elázott dolgokat.

Háromnegyed órán belül újabb esőhullám érkezett, gyorsan visszarendezkedtünk készen állva az eső elleni védekezésre, majd újra kisütött a nap, már szinte gépiesen csináltam mindent, de közben annyira bevertem a fejem a mögöttünk lévő hirdetőtábla kiálló sarkába, hogy a könnyem is kicsordult, és ezen a ponton hirtelen nagyon elkezdtem sajnálni magamat…

Azért sikeresen túllendültem ezen, talán az is segített, hogy a küzdelmem a szemben áruló francia hölgy, Veronica kétségbeeséséhez képest jelentéktelen volt, akit ezidő alatt alaposan megbüntettek a fináncok. A férjét ugyanis rajtakapták, hogy nem adott nyugtát, és ezt még azzal tetézte, hogy valami kínai tömegárut próbált meg saját készítésű kézműves termékként eladni, amire viszont a finánc érthetően kiakadt.

Ilyen ügyekkor menetrendszerűek az árusok közti morgolódások, hogy ki is árul igazán kézműves terméket, meg egyáltalán mit takar az a fogalom, hogy kézműves termék. Szitokszó a kézműves vásározók között az „importáru” szó, de ilyenkor én is kínosan éreztem magam, hiszen Olaszországban a mi árunk is importáru, bármennyire egyedi és kézzel készített is. A mellettem ezüstékszereket áruló Gianluca ékszerei is egyediek és kézzel készítettek voltak, még akkor is, ha Thaiföldön szerezte be őket.

Az ötven év körüli Gianlucával egyébként egész sokat társalogtunk, mesélt a montaionei dombok között megbúvó családi fészkéről, ahová időnként bekopog egy-két turista, hogy nem adnának-e nekik a házban szállást (de nem ad, és kész). Beszélgetés közben egész obszcén megjegyzéseket tett egyik másik arra elhaladó hölgyre miközben áradozott a feleségéről, akivel közel 20 éves házasok, és akinek addigra már volt egy másik férfitől született kisfia, mire megismerkedtek. A srácot Gianluca a sajátjaként nevelte fel, és úgy is beszélt róla: a fiam.

A másik oldali, a hajléktalannak öltözött szomszédom, aki a gyönyörű festett kisbútorokat árulta, a délutáni szieszta alatt fogta magát, és ledőlt a pultja mögötti fa tövébe aludni. Amúgy sem volt egy rendezett jelenség, de az eső áztatta földön, az utcán való alvás finoman szólva nem tett jót a fizimiskájának.

A túl sok be- és elfogadandó impulzus miatt kezdett a világ körülöttünk kicsit szürreálissá mosódni, amelyben ködös, hogy ki kicsoda, kinek lehet komolyan venni a dumáját, és ki az, aki csak tartalom nélküli szógomolyagokat pöfög ki magából. A szemben lévő pultnál szicíliai édességeket áruló, szicíliaiaknak álcázott marokkóiak sem segítették a biztonságérzetet, mert a két férfi-egy nő összeállításból az eredetileg a metakommunikációs jelekből feltételezett felállás, hogy a marokkói testvérpárból kihez is tartozik párként a velük lévő hölgy, egyre inkább kezdett borulni.

Még szerencse, hogy délután véletlenül összefutottunk Vivianával és a lányaival, mert a találkozó visszabillentette a valóságról alkotott képünkben a mérleg nyelvét az általunk már ismert valóság felé.

-------------------------------------------------------------------------------------

Ha szeretnél Te is valakinek a fentiekhez hasonló gyönyörű nyakláncot, és akár hozzáillő üvegfülbevalót, gyűrűt, karkötőt ajándékozni, akkor kattints ide!

------------------------------------------------------------------------------------------

A történet folytatása

A tanítás végén az iskola előtt gyakran láttuk a zeneiskola furgonját, ahová minden gyerek bepakolhatta a hangszerét és az iskolatáskáját, amit a furgon levitt a zeneiskolához, mialatt ők csoportosan odasétáltak.
Hallottunk már erről a zeneiskoláról Vivianától, így puhatolódzni kezdtem, hogyan tudnánk mi is csatlakozni.

Egyöntetű vélemény volt az ismerős anyukák között, hogy beszéljek minél hamarabb a zeneiskola svájci származású igazgatónőjével, aki mindig benne volt abban a tanári csapatban, akik várták az iskola előtt a zeneiskolás diákokat, hogy együtt átkísérjék a csoportot a zeneiskola épületébe, így egy alkalommal meg is szólítottam.
Megjegyzem, az ismerkedés a falubeliek úgy készítették elő, hogy biztosan egymásra ismerünk, mert mi ketten, a svájci igazgatónő és én vagyunk Radicondoliban az egyedüliek, akik felnőtt létünkre az eső ellen esőkabáttal védekezünk (az összes többi ember esernyőt használ erre).

Az igazgatónőt mindenki csak Szásaként emlegette, és a sárga esőkabát alapján ezek után könnyen beazonosítottam egyik délután az iskola előtt. Azt mondta, hogy örömmel lát bennünket, vigyük el a gyerekeket egyik hétfőn hozzá egy meghallgatásra, hogy lássa, milyen szinten vannak.

A zeneiskola épülete egy felújított, régi monostor a Radicondoli és Belforte közötti völgyben.


A kovácsoltvas kapun át egy festői kert a felvezetése a nem mindennapi helynek.

A folyosókon mindenfelé képek voltak a falakon az épület monostorból zeneiskolává alakításának fázisairól.
A meghallgatásra a bejáratnál minket fogadó hölgy egy olyan terembe kísért, amelyben még óra zajlott. Négy kisgyerek volt bent rajtunk kívül három zenetanárral – köztük az igazgatónővel - és annak ellenére, hogy egész komoly szakmai munka folyt a nevetgélések és a jókedvű kurjongatások miatt hancúrozásnak tűnt az egész.
A meghallgatás is elég felszabadult légkörben zajlott, és gyorsan kiderült, hogy a tudásuk alapján a gyerekeink bármelyik zeneiskolai programba be tudnának kapcsolódni, viszont a hangszereink közül csak a fuvolát tudják a zenekarban használni, a trombita túlharsogna minden egyebet. A fiunk nem bánkódott különösebben, mert az időpontok úgyis ütköztek volna a kosárlabda edzésekkel.
Levezetésként az igazgatónő megmutatta egy-két tankönyvüket, kottájukat, amelyeket Magyarországról rendelt – nagyon szívmelengető érzés volt a magyar nyelvű dalcímeket látni.
A lányom el is kezdett zeneiskolába járni hetente kétszer, délutánonként, a hét többi napján pedig már számolgatta, hogy mikor jönnek a zeneiskolás napok. Ez fényévnyi távolságra volt a budapesti zeneiskolai tapasztalatainkról, ahol az ambiciózus fuvolatanárnővel több olyan szakasza is volt az együttműködésnek, amikor mediátorként kellett közvetíteni a lányom és a fuvolatanárnő között, mert még precízebb hangzást remélve a tanárnő rendszeresen az üvöltözés stratégiáját választotta, amitől a lányomnál elérte, hogy szépen lassan bezárult felé.

A Radicondoli Zeneiskolában sokkal kevésbé folyt precíz munka, de amit csináltak, azt örömmel tették. A lányommal délutánonként, miután a zeneiskolából hazajött, nemegyszer lezajlott az alábbihoz hasonló beszélgetés:
– Na, milyen volt? Mit csináltatok?
– Fociztunk meg ping-pongoztunk.
– Tessék?! Azt hittem zeneiskolában voltál.
– Igen, ott voltam, de a gyakorlások szünetében kimentünk a tanárokkal hancúrozni a kertbe.

Folytatás

Az üvegékszerek árusításával kapcsolatos próbálkozásokat nem adtam fel, következő szombatra Strada in Chiantiba készültem. Kicsit rizikós volt, mert a szervező már nem akart bevenni, el is kezdtem más helyet keresni aznapra, de egy tapasztaltabb valaki azt javasolta, hogy menjek oda jó korán, és akkor biztos, hogy nem fognak elküldeni, hiszen ez a szervező még az életben nem küldött el senkit. Úgy döntöttem, hogy hallgatok rá, mert én is találkoztam már ezzel a szervezővel, és rendkívül jóindulatú hölgynek tűnt, ő szervezte a koratavaszi  grevei vásárt, ami jó is lett volna, ha nem esik annyit közben az eső.

Szép időt jeleztek előre arra a hétvégére, nem adtam fel a reménykedést, a szombati Strada in Chianti után vasárnapra Empoliba beszéltem meg egy újabb rendezvényt.
Az egyetlen szívfájdalmam az volt, hogy ez a hétvége épp május elsejére esett, így ki kényszerültünk hagyni a lakóhelyünk, Radicondoli ehhez kapcsolódó és méltán híres rendezvényeit.

Például a nagy-nagy össznépi városi ünnepet reggeli éneklős vonulással, amelyeket a különböző előkészített asztaloknál való együttes reggelizés szokott tarkítani.

A reggeli ilyenkor a lakók ajándéka, amelyeket a különböző kisebb tereken tálalnak fel. Így miközben vonul a zenekar, és vele a nép reggel hétkor indulva, időnként együtt megáll mindenki falatozni bizonyos helyeken, majd mennek tovább dalolni, zenélni meg enni, majd mindenki hazamegy szundizni egyet, hogy délutánra pihentek legyenek, amikor pedig a nép felmegy a dombra piknikezni.

Amikor reggel Stradába értünk, beigazolódott az előrejelzés, miszerint a szervező tényleg egyáltalán nem csekkolta le, hogy a jelenlévők közül hányan jelezték előre részvételi szándékukat, úgyhogy az érkezés sorrendjében egyszerűen csak felosztotta a meglévő helyeket a megjelentek között. Ennek tükrében végképp abszurdnak éreztem, hogy én pedig precizitásra törekedve a kora tavaszi rendezvények miatt képes voltam a jelentkezésem elfogadásával kapcsolatban még Magyarországról hívni fel őt!

Az idő kora reggeltől gyönyörű volt, egyre több ruhadarab került le mindenkiről, kedélyesen beszélgettünk ezzel-azzal. Nem messze tőlünk kinyitott egy kiállítás a toszkán falusi életről makettekkel, úgyhogy odasétáltunk a gyerekekkel együtt. A téren egy sátorban kézműves játszóház is volt, így a lányaink órákig elszórakoztak.

Strada in Chianti környéke

Délután kezdünk kicsit elkeseredni, egyrészt, mert a forgalom siralmas volt, másrészt pedig azért, mert frissítették közben az időjárás jelentést: a korábban mondottakkal ellentétben aznap estétől egész Toszkánába viharos időt vizionáltak. A másnapra Empoliba tervezett fesztivál így egyértelműen a stornó kategóriába került, de azon még 1-2 órát agyaltam, hogy nem érné-e meg az előző karácsonyi kapcsolatokat felizzítva az esőhullám elől délebbre, Rómába, egy ottani kézműves rendezvényre menni inkább. Végül a legfrissebb jelentések arra utaltak, hogy másnap kora délután Rómát is el fogja érni a viharos időjárás, úgyhogy ez eldöntötte a kérdést.

Este, amikor az összepakolás után hazatértünk, még tettünk egy kört autóval Radicondoli óvárosa felé, hátha még észlelünk valamit az ünnep nyomaiból, de addigra tényleg megérkezett a vihar, és mindenki bezárkózott.

A hirtelen lecsapó vihar elől menekülő piknikezőkre utaló nyomokat is csak 1-2 nap múlva találtuk meg, amikor végre az idő engedte, és tehettünk egy kört a dombon - még akkor is vitte a szél a május elsejei dalok szövegét tartalmazó sokszorosított brossúrákat, úgyhogy legalább abból jutott így végül nekünk is, igaz kicsit megviselt állapotban.

Folytatás

Mivel előző évi tapasztalataink alapján már tudtuk, hogy Toszkánában az elzárt falucskákban hónapokon át internet és mobil lefedettség nélkül néha kicsit túl nehézkes az élet, így már a lakás kiválasztásakor is leellenőrizte a sógorom, hogy van-e térerő. Megelégedésünkre a bejárat előtti részen még a „3” telefontársaság jele is észlelhető volt. Ennek a cégnek ugyanis volt egy olyan mobil internet csomagja, amelyben UMTS hálózaton havi 5 euróért lehetett némileg korlátozott, de kis odafigyeléssel épp elég (napi átlagban 100 MB) adatforgalmat lebonyolítani.

Amikor tavasszal beköltöztünk, a számítógépnek a bejárati ajtó közelében kerestünk helyet, hogy a kábel a másik végén a telefonnal elérjen a teraszig, ahol volt ugye a mobil internethez szükséges térerő.
A férjem az első napokban nem tudott ott lenni, úgyhogy a fiam segítségével összeraktuk az egész rendszert, még az internetet is sikerült úgy-ahogy működésbe hozni, de rettentő lassú volt, épphogy e-mailezni tudtunk.
Miután jó ideig küzdöttünk vele késő esténként, végül a férjem megszánt, és vett egy notebookot.
Ekkor végre elkezdett minden működni.
Mivel vételt az internethez a terasz külső részén sikerült elérni, a telefont a notebookkal összekötő kábel viszont annyira nem volt hosszú, hogy onnan elérjen a lakásig, így általánossá vált, hogy azon a tavaszon bármilyen hideg volt, a gyerekek lefektetése után télikabátban kint üldögéltem a teraszon, hogy az esetleg épp Pesten lévő férjemmel vagy másokkal tartsam a kapcsolatot.
A teraszunkra odalátó szomszédok ebből kábé annyit észleltek, hogy a magyar nőci esténként kint ül a teraszán a sötétben, és a laptopjához beszél valami furcsa nyelven…
Az újabb adag, közel 6 m kábel megérkezésével ez is megoldódott, beköltözhettem internetezni a nappaliba.

Az egyetlen időnkénti akadály a dombok közt a térerő elég gyakori gyengülése, illetve eltűnése volt, de kitapasztaltuk, hogy ha magasabbra tettük a telefont, akkor gyengült a probléma, erősödött a vétel. Sok mindent kipróbáltunk: az ajtófélfát, a terméskő fal polcszerű kidomborodását, a ruhaszárító állványt, de a legjobb eredményeket a szomszéd lámpájára rögzített övemmel értük el.
Ennek egy hátránya volt: időnként ottfelejtettük a lámpáján az övet.

Néhány hetente-havonta járt csak erre ez a szomszéd, mert nem lakott a lakásban, így megismerkednünk is elég sokára sikerült.
Az első találkozásunk egy strapás hétvége utáni lazulós hétfőre esett, amikor is a hétvégén a lakásban felgyülemlett csatatér felszámolásához még nem sikerült elég erőt gyűjtenem, így amikor meghallottam a bejárati ajtó csöngőjét, enyhe pánik lett úrrá rajtam. Mindenesetre a ruhakupacok, a hétvégi vásározás szétdobált kellékei ,és egyéb szokásos családi rumli egységeit kerülgetve óvatosan megközelítettem a bejárati ajtót, ahol egy szemüveges úriember állt, és azt kérdezte kedvesen, hogy megmelegíthetné-e nálunk a kislánya cumisüvegében lévő tejet.
Kifutott a vér az arcomból, mert a bejárat és a nappali környékén lévő rumli a konyhában lévőhöz képest egészen visszafogott volt, de erőt vett rajtam a segíteni akarás, így zavartan bólogatva kiragadtam a kezéből a cumisüveget, és elviharzottam a konyha felé. Reméltem, hogy az úriember kint marad, és minél kevesebbet észlel a káoszból. De nem ez történt. Követett.
Teljes természetességgel átlépegette a kupacokat, miközben zavaromat csevegéssel leplezve tudtára adtam, hogy mikrohullámú sütőnk az nincs, de tapasztalt anyukára akadt, így biztosíthatom, hogy a melegítésre vannak egyéb módszerek is, például a forróvízbe merítés. Az úriember végigkövette közelről a folyamatot, majd kivitte a cumisüveget az addigra a teraszunkon álldogáló feleségéhez és a kisdedhez, akikről ekkor még mindig azt reméltem, hogy véletlenül erre vetődött kirándulók. Mivel előtte hónapokig egy lélek sem jött fel a teraszunkhoz vezető lépcsőn, elég fura volt, hogy milyen otthon érzik magukat a mindaddig az intim szféra részeként észlelt teraszon, de a metakommunikációs jelekből pillanatok alatt egyértelművé vált, hogy teljesen jogosan viselkednek így, lévén övék az egyazon teraszkáról nyíló másik lakás.
Ekkor bemutatkoztunk egymásnak, ők elmesélték, hogy a feleség lánykori lakása volt ez, csak mióta családot alapítottak, azóta egy chiantibeli kis faluban laknak. Most is csak azért jönnek gyakrabban, mert úgy néz ki, hogy talán találnak bérlőt a lakásra, csak előtte kicsi rendet akartak rakni, meg lenyírni a füvet a kertecskéjükben. Jártak már itt máskor is, mióta mi itt lakunk, csak épp nem tartózkodtunk idehaza. Igaz – mesélte a feleség – akkor egy öv is lógott a bejárat fölötti lámpájáról amit fölöttébb különösnek talált.
Azt hiszem, ezen a ponton vált végleg esélytelenné, hogy a kedves szomszédok valaha még az életben normálisnak higgyenek…

Folytatás