Toszkána és hétköznapok

Hét közben továbbra is kemény csatákat vívtam a magánnyal. Nem segített az időjárás, mert hosszú időn át borzalmas esőzések voltak, és még csak iskolába sem nagyon mentünk gyalog, mert elsüllyedtünk volna a sárban. Többször elhatároztam, hogy elmegyek sétálni, de bármennyire nem vagyok cukorból, ez azért mégiscsak vad volt.

Egyszer aztán, sok nap után végre elállt pár percre az eső, elengedtem mindent, felhúztam az esőkabátom a biztonság kedvéért, és rohantam ki a házból, megmászni gyalog a hegyet a központ felé a műúton. Már a központhoz közeli erdőnél jártam, amikor elkapott egy újabb zuhé, de nem adtam fel, beszaladtam egy fedett buszmegállóba, és kivártam a végét, láttam, hogy van remény, az ég alján már sütött a nap.

A szomszédban, egész pontosan az alattunk lévő lakásban lakó középkorú fickóval, Dannyvel, még a Budapestről való megérkezésünk estéjén összeismertetett Daniela, a tulajdonosnő. Közvetlen fazonnak tűnt, bár a nevemet még olaszra fordított változatban (Rossella) sem bírta megjegyezni, így mindig „szinyórának” hívott.

Nagyon szeretünk olvasni, régi szenvedély ez, és megfertőztük vele a gyerekeinket is. Valószínűleg számított, hogy csecsemőkoruktól a legkülönbözőbb könyvtárakba hurcoltam mindig magammal őket (ahogy annak idején anyukám is minket), ők is bogarásztak, élvezték, na meg persze láttak bennünket, felnőtteket nap mint nap könyvvel a kezünkben.

Azon a napon, amikor az autószerelő miatt reggel már jártam Colle di Val d'Elsában igazság szerint volt egy délutáni collei kalandunk is. A fiam ugyanis telefonált, hogy lekéste egyetlen délutáni buszt, amivel hazajöhetett volna. Mondtam neki, hogy várjon, mert előbb el kell mennem a tesóiért, csak utána tudok indulni, úgyhogy szépen ücsörgött addig a gimi előtt. Kiderült, hogy felfedezte Colle Val d'Elsát, beült a könyvtárba, és mire visszasétált, a busz már elment. Addigra már összebarátkozott az osztálytársaival is, akik az elejétől lelkesedtek az új osztálytársukért. A szünetekben sokat kosaraztak így hamar kiderült, hogy nagyon jól játszik, úgyhogy csábítgatták a Colle Basketba, amely a néhány évvel ezelőtti Euro Liga bajnok csapat, a híres Siena Mens Sana utánpótláscsapata. Már amúgy is hallottunk erről a csapatról, mert előző évben is felmerült már a kosarazás lehetősége, csak akkor nem tudtuk megoldani. Felhívtam tehát a csapat titkárságát, ahol rögtön a korcsoport edzőjéhez, Robertóhoz irányítottak. Kiderült, hogy hallott már a fiunkról a gimis osztálytársaktól, és nagyon segítőkész volt, a következő edzést úgyis a gimi épületében tartották, úgyhogy várta szeretettel a fiunkat. Amikor az anyagiakra terelődött a szó, azt mondta nem kell fizetni, csak menjen edzésekre, esetleg ha meccsen is akarják játszatni, akkor az orvosit meg kell csináltatni, annak lehetnek költségei.

Mi nagyon elégedettek voltunk, nem is csak a sportsikerek miatt, hanem mert így újabb rétegét tanulta meg a nyelvnek, olyan szavakkal bővítve a szókincsét mint a lepattanó (rimbalzo), lépéshiba (passi), kétszer indulás (doppio), fault (fallo), játékvezető, bíró (arbitro), öltöző (spogliatoio), edző (allenatore), bajnokság (campionato), meccs (partita), és így tovább.

Még az első héten kiderült, hogy le szeretnék igazolni, hogy a meccseiken is játszhasson, úgyhogy Robertóval egy délutánra találkozót beszéltünk meg a gimi elé, amikor elnavigált bennünket a csapat székházába az orvosit meg az egyéb igazolásokat intézni.

Kaptunk egy stóc papírt, meg instrukciókat, hogy melyikkel mit kell csinálni. Javasolták, hogy kezdjük a helyi körzeti orvosnál a kört, ezt másnap meg is tettük. Őszintén szólva az orvosi rendelő hangulatáról külön blogbejegyzést lehetne írni, annyira különös volt. Mi Pesten ahhoz voltunk szokva, hogy a rendelő várójában mindenki magába roskad, sőt, bizonyos helyeken még undokoskodnak is egymással a páciensek, de leginkább csöndben levegőnek nézik egymást.

Erre a lépcsőre nyílik a háziorvosi rendelő ablaka

A radicondoli váróban viszont körben ülve egyenesen buliztak a hosszabb várakozást látszólag kifejezetten élvező nyugdíjasok. Minden újabb érkezőt bevontak a vidám csevejbe, instrukciókat adtak nekik, így tettek velünk is. Mikor végre bejutottunk a rendelőbe, megdöbbenésünkre az egyik közeli szomszédunkat láttuk viszont háziorvosként. Miközben velünk beszélgetett, dohányzott, ez kicsit elbizonytalanított a szakszerűségét illetően, de aztán alaposan bebizonyította az ellenkezőjét.

A sportorvosi igazolásnak már az utolsó lépcsőjénél tartottunk, amikor az edző, Roberto felhívott, és elmondta, hogy sajnos kiderült, hogy ha külföldi játékost akarnak játszatni, akkor végig kell menni az Olasz Kosárlabda Szövetség közel két hónapig tartó engedélyeztetési folyamatán is, csakhogy addigra véget is érne a szezon, és mi visszatérnénk Magyarországra. Volt azért erre is ötlete, mégpedig az, hogy a fiunkat valaki más, egy olasz srác neve alatt játszatná.

Ez onnantól így is történt, a fiunknak meg kellett tanulnia, hogy a meccseken őt Antoniónak hívják.

Folytatás

A Martináékkal töltött este másnapján Attila szülinapjára volt meghívásunk. Még a Radicondoli bekötőútjának kereszteződéséhez sem értünk el azonban, amikor elegünk lett az autó lassú döcögéséből, úgyhogy visszafordultunk, hogy gyorsan átpakoljunk a másik, jóval kisebb autóba, amivel a férjem érkezett. Azért annyira egyszerű nem volt, mert közben ömleni kezdett az eső, és pillanatok alatt szépen eláztunk. Gondolkodtunk, hogy felmenjünk-e a lakásba gyorsan még átöltözni, de az autóváltás után már így is annyira késésben voltunk, meg aztán az eső továbbra is ömlött, hogy inkább úgy, ahogy voltunk, vizesen, tömörülve a szűk autóban indultunk el. A szülinapi buli szuperül sikerült, csak az állandó ki-be költözés árnyékolta be, mert újabb és újabb viharok jöttek. Egy idő után feladtuk, és bent maradtunk.

Másnapra Firenzébe készülődtem egy utcai kézműves rendezvényre. A férjem ekkor már indulóban volt Magyarországra, úgyhogy egyrészt legalább a három lányt kénytelen voltam magammal vinni, másrészt muszáj volt az előző napokon rendetlenkedő autót használni. Jó korán elindultunk, hogy maradjon elég idő a döcögésre. Már csak a lejtőkön mentünk normális sebességgel, az emelkedők súlyosak voltak. Valahogy azért odaértünk, még egész korán is volt. A firenzei rendezvény jól sikerült, szép idő volt, és kedves szomszédság, de egyszer haza kellett indulni, ami némi aggódással töltött el. Már alig ment valamennyire az autó. Gyakorlatilag a Firenze-Siena gyorsforgalmi utat a lejtőktől eltekintve lépésben tettük meg, folyamatosan villogtatva a vészjelzőt, és lehúzódva. A gyorsforgalmi után a Radicondoli előtti hullámokkal kellett megküzdeni. Nem adom fel könnyen a dolgokat, gondoltam, volt már ennél nehezebb is, majd csak hazaérünk. Egyszer eljött az is, végül csak a ház előtti emelkedőt nem sikerült bevenni, de igazán az volt a legkevesebb, lent hagytuk a völgyben az első házak előtt, felsétáltunk, és kész.

Másnap első dolgom volt, hogy szerelőt keressek Radicondoliban, ezért az oviban megkérdeztem az óvónőket és a pedellust, hátha van valami ötletük. Felhívtam a pár nappal azelőtt megismert Karint is, aki a saját, colle val d'elsai szerelőjét ajánlotta, meg is adta a telefonszámát. Felhívtam, és azt mondta, hogy másnap reggelre vár.

Ovi után a pedellus kérdezte, hogy sikerült-e megoldanom az autót, mondtam, hogy nem, mert az autó jelenlegi állapotához képest Colle messze van, jobb lenne helyben találni valakit. Pont ekkor érkezett egy másik anyuka, őt a pedellus kérdezte meg, hogy nem tudna-e nekem segíteni találni Radicondoliban valakit, akkor nem kéne Colléig eldöcögni. Mondta hogy ismer, Bernardinónak hívják, igaz, elég idős, és már csak ritkán dolgozik, de azért próbáljuk meg. Elkezdte magyarázni, hogy hol találom, de aztán rájött, hogy úgyis arra megy, inkább elkísér.

Útközben beszélgettünk, bemutatkoztunk egymásnak, megtudtam, hogy őt Ilariának hívják, a kislánya pedig Izidea. Adott egy névjegykártyát is, hogy bármi van, nyugodtan hívjam fel.

Az autószerelő egy kedves, idős bácsika volt, de rögtön mondta, hogy már nem vállal sajnos szerelési munkát, de nem valószínű, hogy komoly baj lenne, mert azokból, amit elmondtam, inkább szerinte valami csatlakozási gond lehet, amit könnyű megoldani. Ajánlott is egy műhelyt, szintén Colle Val d'Elsában.

Miután elköszöntünk, Ilaria megmutatta, hogy hol laknak, be is hívott minket egy kicsit, és kérte, hogy nem hagynám-e ott a legkisebb lányunkat játszani, majd ő hatkor hazahozza, és így is lett.

Másnap olyan hamar indultam Colléba, hogy az ovis kicsi lányunkat is a tinilányunk vitte reggel. Előtte szinte mindenre felkészülve megszerveztem különböző lehetőségeket a hazajutásra, ha az autómat ott fognák hosszabb időre. Kilencre a szerelőnél voltam, aki a bemutatkozás után azonnal, még a bejárat előtti parkolóban belenézett a motorba, és rögtön mondta, hogy ha jól sejti, ezzel pár perc alatt kész is lesz, mert látja is, hogy melyik cső csúszott szét. Beszaladt, hozott egy rögzítőgyűrű-szerűséget, rátette a csőre, ment az autóval egy kört, és visszaadta, hogy kész is. Megkönnyebbülten kérdeztem, hogy mennyivel tartozom, erre benyúlt a zsebébe, kezembe nyomott egy névjegykártyát, és azt mondta: „azzal, hogy ezt a műszerfalon látható helyre teszi, és ha bármire szüksége lenne, újra hozzám jön.”
Fél tízkor már újra otthon voltam Radicondoliban.

Folytatás

San sanoi szőlősorok fénykorukban

Egyik este elmentünk a régi lakhelyünkre immár a férjemmel együtt az egész család, hogy eleget tegyünk egy vacsorameghívásnak.

Túl korán értünk oda, úgyhogy átmentünk az egy évvel azelőtti kedvenc San Sanóba gyönyörködni a tájban. Megálltunk a szokott helyen, a korábbi munkahelyem előtt az autóval, kimásztunk a szőlősorok előtti korlátra gyönyörködni, és…nem volt miben. Kerestük az eltűnt szépséget, de csak törmelékeit találtuk: nem voltak levelek még sem a lombhullató fákon, sem a szőlőn, csak a csupasz tőkék. Szomorú barna volt minden. Komolyan: majdnem elsírtam magam. A férjem tuszkolt vissza az autóba, hogy ez így tényleg elég lehangoló, menjünk, majd visszajövünk, ha kihajtanak a levelek. Colle, a régi lakhelyünk is eléggé ilyen volt, még nem heverte ki a telet, csak álltak a falak, meg körülöttük a tőkék csupaszon, talán még az olajfák fakózöldje vitt itt-ott színt a tájba.

Kb. így nézett ki a san sanoi szőlő koratavasszal, csak még fű, meg a háttérben a fák zöldje sem volt

Martináéknál viszont jó volt. Hamar megszerették a férjem csöndes, de találó humorát, viccelődtek a fiam választékos olasz beszédén, és meglepődtek, mennyit fejlődtünk mindannyian a nyelvben. Az ennivaló is finom volt, tészta, roston sült hús és tepsiben sült krumpli, majd fagylalt.

Hazafelé viszont az autó rendetlenkedni kezdett, hol ment, hol nem. Ez az egyébként rendkívül nyugodt férjemet módfelett idegesítette, ami nem is csoda, hiszen az autót egy hónappal előtte vásároltuk gondos válogatás után, pont azért, hogy ne történjenek velünk az előző évihez hasonló esetek.

Folytatás