Kövess a Facebookon!

Toszkána és hétköznapok

Írások egy magyar család toszkánai életéről, mindennapjairól, saját képekkel illusztrálva. Nem realtime, a fáziskésés kb. három év, a papíron írt napló szerkesztett, kiegészített változata. e-mail:toszkanaeshetkoznapok@gmail.com

KEZDETEK

Címkék

Kirándulások a szomszéd dombokon: Mensano, Castelnuovo, Colle

2012.05.23. 10:17 - Toszkána és hétköznapok

Amint megjött a férjem, kirándulni kezdtünk, hol kettesben, hol meg az egész család.

Először a közelben lévő Cecina folyót néztük meg a leszakadt híddal, majd továbbmentünk a messziről szépnek látszó, de belülről szerintem nyomasztó Castelnuovo Val di Cecinát megnézni.

Castelnouvo1.jpg

castelnouvo2.JPG


Castelnuovo Val di Cecina nappal és este

Másnap a közeli dombon lévő Mensanóba mentünk, amiről állítólag a partizánok ágyúzták a háború végén Radicondolit.

Ez nagyon jól sikerült találkozás volt Mensanóval, sütött a nap, a dombtetőn lévő körpanoráma meg az alatta lévő helyes kis borgó kedves összképpé álltak össze.

 

Colle di Val d'Elsába is elmentünk, egyrészt bevásárolni, mert ott van a legközelebbi kedvezőbb árakkal dolgozó szupermarket, a radicondolibeli kis élelmiszerboltok elég komoly felárral árusítanak mindent. Dolgunk végeztével megkerestük a liftet, és felvitettük magunkat az óvárosba turistáskodni.

 

Folytatás

Egy újabb ház belülről és egy újabb Karin

2012.05.19. 19:03 - Toszkána és hétköznapok

Akkoriban kedves szokásunkká vált, hogy a kicsik iskolába indulásakor hamarabb felkeltünk, és felsétáltunk a városba egy körre mindannyian a gyönyörű reggeli napsütésben. Az egyik ilyen napon megszólított bennünket egy szőke magas hölgy angolul, hogy „ez a sok gyerek mind a miénk?” Pár szót váltottunk – már olaszul – hogy vakáción vagyunk-e itt, vagy maradunk, majd mindenki ment tovább.

Később, mikor már leadtuk a gyerekeket, kettesben a férjemmel még visszatértünk a városba barangolni meg fényképezni (a gép nélkül ritkán teszünk meg még rövid utakat is), amikor újra belefutottunk a szőke, magas hölgybe. Újra szóba elegyedtünk, ekkor már az is kiderült, hogy Karinnak hívják, és harminc éve érkezett Németországból, hogy Radicondoli híres szülöttének, a zeneszerző Luciano Beriónak a családjában gyerekekre vigyázzon.
Mondtuk, hogy mi épp a róla elnevezett utcában lakunk, ő meg nevetve mondta, hogy ő meg épp a lakásába indult, mert amikor nincsenek itt, akkor ő tartja rendben, és ha van kedvünk, tartsunk vele.

Kihagyhatatlan lehetőség volt, hogy bebocsájtást nyerünk egy újabb lakásba a főutcán, úgyhogy örömmel mentünk. A bejárat az utcáról nyílt, de a középkori falak mögött egy teljesen modern lakás tárulkozott fel konyhaszigettel, gépekkel. Legjobban az ragadott meg, ahogyan a tér növelése érdekében összenyitottak két szintet, mert így megoldották a középkori épületekben gyakori fényhiány problémáját, és nagyon szellős, laza hangulatot nyertek ezáltal.

A másik kedves részem a terasz volt, a feltárulkozó panorámától hosszú percekig nem tudtunk elszakadni. Közben Karinnak szegeztük, hogy mi a csudáért látszanak mindenfelé füstgomolyagok a távolban? Mire megnyugtatott, hogy azok nem füstöt fújó kémények, hanem gőzforrások, így nem szennyezik a környezetet.

Készítettünk képeket, de a lakás épp egy kisebb felújítás alatt volt, szóval nem épp a fotóst várták...

Közben mesélt Karin még magáról, hogy van egy pontosan akkora fia, mint a mienk, csak sajnos elvált már az apukájától jó ideje, így egyedül neveli. Megadta a telefonszámát is, hogy bármivel kapcsolatban nyugodtan hívjuk fel, ha segítségre van szükségünk.

Folytatás

A titokzatos osztályfőnök

2012.05.18. 12:54 - Toszkána és hétköznapok

Már három gyermekünk járt egy ideje iskolába, amikor a legnagyobb, az általános iskolából végképp kinőtt fiunk ügyeit próbáltuk intézni. Mivel a gimnázium igazgatónője ragaszkodott egy hitelesített fordításhoz, így a húgommal illetve Annalisával és az ő magyar férjével átolvastattuk a saját fordításunkat, majd egy hétfői napon mindannyian együtt elmentünk a Sienai Bíróságra.
Kicsit nagyobb cirkuszra számítottam, ehhez képest jeleztük szándékunkat a hitelesítéssel foglalkozó hölgynek, befizettük a pénztárban a 25 euró illetéket, visszamentünk a hölgyhöz, ahol a húgom (aki amúgy tolmács) aláírta az esküt, hogy felelősséget vállal, hogy az olasz és a magyar irat pontosan ugyanazt tartalmazza. A hölgy lepecsételte, és már mentünk is.
Búcsúzkodás után mi a fiammal rögtön elvágtáztunk Colle Val d'Elsába, de nem volt ott az igazgatónő, a titkárnője mindenesetre elkérte a hitelesített bizit és a telefonszámunkat, hogy majd hívnak, és mehettünk haza.

Teltek, múltak a napok, de nem hívtak. Közben megjött a férjem, és biztatott, hogy kérdezzem csak meg a gimiben, hogy mennyit haladtak az ügyünkkel, mikor mehet már végre a fiunk suliba? Felhívtam az iskolát, és az irodavezető azt mondta, hogy azért nem hívtak, mert úgy néz ki, hogy nem elég a bizi, hanem még másféle iratokat is kéne hitelesíttetni, el is magyarázta pontosan, hogy miket. Mondtam neki, hogy ez szép, de legyen már kedves elárulni valamit, mert nekem ez a hitelesítgetés azért pénzbe kerül ám, de nem baj, kinyögjük, ha utána már garantált, hogy felveszik, csak szóval őszintén, ha most ezt mind végigcsinálom, előfordulhat-e, hogy még mindig további dolgokat találnak ki, és nem is áll esetleg különösebben szándékukban fölvenni? Erre a hölgy elcsöndesedett hangon azt mondta, hogy sajnálja, de eléggé úgy néz ki, hogy nem nagyon fog ez menni…
Hááát, legalább tudtuk, hányadán állunk, gondoltuk, még viccelődtünk is a fiunkkal, hogy iskolába ezek szerint nem járhat, elküldjük hát dolgozni…

Egy idő után csengett a telefon, újra az iskolából hívtak, és egy eddig nem hallott női hang azt tudakolta, hogy magyarázzam már el, legyek kedves még egyszer, hogy pontosan mit szeretnénk, mi célból járna a fiunk ebbe a gimibe, mi szülők mivel foglalkozunk, beszélünk-e magyarul (ez gyakran felmerülő kérdés, mivel a vezetéknevünk olasznak hangzik, sőt, nagyon hasonló egy ősi toszkán névhez, így nem csak Magyarországon, de Olaszországban is rendszeresen azt hiszik, hogy a férjem olasz). A "beszélünk-e magyarul?" kérdés után megdöbbenésemre a hölgy magyarul folytatta a puhatolódzást, hogy kérünk-e a végén bizonyítványt, ugye nem akarjuk utána ezt az eddigieknél eggyel magasabb évfolyamban végigjárt három hónapot majd visszatérve Magyarországra úgy feltüntetni, mintha teljes évet végzett volna el itt a gyerek. Természetesen nem csalni akartunk, csak egy légtérben lenni a többiekkel. Mikor mindezt átrágtuk, akkor a hölgy kedvesen ezt mondta:

Jó, akkor én felvenném abba az osztályba, amelyiknek én vagyok az osztályfőnöke. Mikor érnek rá bejönni, hogy személyesen is találkozzunk?
– Fél óra múlva ott vagyunk – válaszoltam, miközben széles vigyorgásom láttán a család férfitagjai már ott toporogtak körülöttem.

Azonnal autóba vágtuk magunkat, miközben a hihetetlennek tűnő fordulatot elemezgettük nevetve.

Az igazgatónő már várt bennünket, hívatták a magyar hölgyet, Ilonát is, aki bemutatkozások után elmesélte, hogy ő angoltanár itt, és azért kérte a segítségét az igazgatónő, mivel legalább érti a magyar iskolarendszert, és segített értelmezni nekik az egyébként igen fényes jegyekkel teli bizonyítványt. Ilona felvezetett bennünket az osztályához, bemutatta a fiunkat a többieknek, mesélt még pár szót magáról, majd elbúcsúztunk azzal, hogy másnap reggel várja a fiunkat.

Ilonáról az azóta eltelt években kiderült, hogy olyannyira szuper szakember, hogy világszerte keresik, úgyhogy a következő tanévtől már nem is Olaszországban, hanem New Jerseyben tanított – drukkolunk neki, de hiányoljuk.

 

Folytatás

Első lépcső Firenze felé – fázás Poggibonsiban

2012.05.14. 22:28 - Toszkána és hétköznapok

Mivel az itt leírtak óta több, mint két év telt el, előre leszögezem, hogy amit most leírok, azt így éltem meg két évvel ezelőtt, de a szóban forgó, levérszívózott rendezvényszervezők, (különösen Alessandro) azóta nagyon barátian bánnak, megkockáztatom: kivételeznek velünk, eme eset utáni második hónaptól kezdve az utóbbi években szinte bármikor, ha az ő szervezésükben kedvünk támadt részt venni valamilyen rendezvényen, akkor előre megmondhattuk az óhajainkat előzetesen telefonon, és nyugodtan számíthattunk rá, hogy azokat maximálisan tiszteletben fogják tartani.

Az első nap Poggibonsiban azonban még nem volt ilyen felhőtlen, már csak azért sem, mert nagyrészt zuhogott az eső, és olyan hideg volt, amire nem voltunk felkészülve.
 

Poggibonsi egyébként nincs túl messze Radicondolitól, kb. 35 km, szóval olyan sokat nem kockáztattam, amikor elfogadtam a grevei szomszédom által vérszívónak nevezett Pina feltételeit, hogy mielőtt beengedne Firenzébe, szíveskedjek lehúzni egy-két napot Poggibonsi főterén.

Csak hát, amikor reggel megérkeztem, Pinának kinéző ember közel s távol nem volt, csak csupa férfi. Egy idő után egy srác azt állította magáról, hogy ő van ma Pina helyett, mivel társak a rendezvényszervezésben, és mindjárt ki is jelölte a helyemet az akkor már második napja ott lévő vásározók között. Az egyikük, a Certaldóból érkezett Arnoldo még segített is, és a többiek - kevés kivételtől eltekintve középkorúnál idősebb emberek - is nagyon kedvesen bántak velünk. Persze kedvesség ide vagy oda, délelőtt 10 körül elkezdett zuhogni az eső, és el sem állt délután négyig.

 

Négy gyerekkel 3x3 négyzetméteren eső nélkül se túl egyszerű (a férjem csak két nappal későbbre volt várható, úgyhogy muszáj volt magammal vinnem őket). Az elején még lekötötte őket, hogy bökdösték belülről a sátorponyvát, ha megállt valahol a víz, de annyira lehűlt az idő, hogy egy idő után beparancsoltam őket az autóba, hogy legalább nekik ne kelljen fagyoskodni. Fél egy körül végképp elegünk lett, és az épp arra járó rendező srácnak, Alessandrónak mondtam, hogy figyu, ez így gyerekekkel elég durva, mi inkább hazamennénk, de határozottan kérte, hogy ne tegyünk ilyet, legalább háromig bírjuk ki, akkor talán jobbra fordul az idő.

A kisebb gyerekeink elaludtak az autóban ezalatt, a nagyok meg olvasgattak, én meg fagyoskodtam, és sajnáltam magunkat egyedül a sátorban – valahogy kibírtuk. Alessandro közben odajött kifizettetni a helypénzt, de magától leengedett belőle, nehogy végzetesen kiakadjak.

Az idő egy idő után tényleg jobbra fordult, ettől az emberek is előözönlöttek, és vásárolgatni kezdtek, úgyhogy végül nem volt teljesen lesújtó a forgalom ahhoz képest, hogy két óra alatt lehetett egyáltalán bármit összehozni.

Mivel a többieknek sem ez volt a legsikeresebb napjuk, például a Nápolyból származó cukrász srácoknak egy csomó friss cuccuk a nyakukon maradt, így azokkal Alessandro megkínálta a gyerekeket, meg engem is. Így ettem életemben először édes juhtúróval töltött ostyaroládot.

 

Folytatás

Visszatérés az antik borgóba

2012.05.12. 20:17 - Toszkána és hétköznapok

Hollyéktól visszafelé beugrottunk Stefi barátnőmhöz, hogy visszaadjuk a kosárkáját, amit a húsvéti szünetben nálunk felejtett, majd Monti in Chianti, a korábbi lakhelyünk felé vettük az irányt.

Colléba begurulva Jesse kutya volt az első, aki üdvözölt bennünket, majd többen szembe jöttek a régi ismerősök közül.

Vitóék addigra már elköltöztek, mert a feleségének, Annának a kislányukkal kiutaltak egy lakást Gaioléban, így amikor hidegre fordult az idő, és a collei ház nehezen elviselhetővé vált, Vito is utánuk költözött. A drága Karin még Afrikában volt, így akkor vele sem találkoztunk.

Slavica, a háromgyerekes horvát anyuka viszont épp kint teregetett, ami azért volt újdonság, mert mielőtt elutaztunk volna előző évben, ő kerek perec kijelentette, hogy elege volt Toszkánából, és mindent meg fog tenni, hogy elérje a férjénél, hogy végre hazaköltözzenek Pulába. Viszont az egyik fiatal család elköltözésével megürült a borgóban egy viszonylag jobb állapotú, nagy ház, így Slavica azt mondta, rendben, ha legalább nem a korábbi nyirkos, szűk lakásban élnek tovább, akkor szívesebben marad. Büszkén mutogatta panorámás teraszát, kis kertecskéjét, és lelkendezett, hogy van végre hová teregetnie, mert a régi lakásukban bedohosodtak mindig a ruhák, viszont ha a szabadban akart teregetni, akkor szépen el kellett sétálnia a falu végéig, mert a tulajdonos, a bárónő nem rajongott érte, ha a falucskája főterén mindenféle ruhaszárító alkalmatosságok éktelenkedtek.

Még Slavicával trécseltem, amikor odarohantak hozzám a gyerekek, hogy Martina, a helyi tanárnő, előző évi kedves ismerősünk meghallotta, hogy itt vagyunk, és nagyon kéri, hogy menjünk be hozzá. Ők a falu főterén, egy régi-régi iskola épületében laktak. Már előző évben is sokat barátkoztunk, segített nekünk az iskolai dolgokban, adott olasz gyerekkönyveket, mi meg meghívtuk őket délutánonként sütizni.
Megemlékeztem róla, hogy milyen egyszerű volt minden az iskolai beiratkozásoknál előző évben, amikor ő mellettünk állt, elsírtam neki az aktuális évi vergődéseimet az adminisztrációval, jelezve hogy mennyire hiányzik idén a segítsége.

Közben sajttal és borral kínálgatott, majd győzködött, hogy valamelyik este, amikor már a férjem is itt lesz, menjünk át hozzájuk vacsorázni.

 

Folytatás

Vendégségben Hollyéknál

2012.05.07. 09:06 - Toszkána és hétköznapok

Az egyik szombaton meghívtak bennünket Hollyék, az ír-olasz házaspár Gaiole in Chiantiból, róluk még az első év vége felé ejtettem szót.
Mivel itt szombaton is van a felsősöknek iskola, ezért a nagylányunkat megvártuk, ebédeltünk, és indultunk is.

Ambivalens érzés volt végigmenni az egy évvel korábbról emlékezetes helyszíneken. Egyrészt még annyira kora tavasz volt, hogy nem voltak levelek a szőlőn meg a fákon, meg eszembe jutottak a reggeli munkába indulások, amikor próbáltam úrrá lenni a néhány hétig tartó, de mégis gyötrő magányosságomon. Na, meg a milánói és a római vásár között a szintén magányos, szörnyű téli látogatás emléke – amikor szembesítettem magamat azzal, hogy hiába is vágyakozom gyakran ide, de belülről mélyen pontosan érzem, hogy nem ide tartozom – nehezen volt kiheverhető.


Hollyék a Gaiole fölötti dombok rejtekében, Briccianóban laknak, ami egy kicsike borgó Barbischio vára után. Nagyon örültünk egymásnak, a gyerekek szokás szerint föl-alá nyargalásztak az ő lányaikkal, mi pedig beszélgettünk. A férj, Luca is épp akkor ért haza, kérdezgetett Magyarországról, meg Radicondoliról. Beszélgettünk a munkájáról is, kőművesként dolgozott, mondta, hogy fáradságos, de megélnek belőle. Ő építette át a saját házukat, meg a szomszédban lévőt is, ahol korábban laktak, de a régi lakásukat pár éve kiadják turistáknak. Mialatt Luca ledőlt pihenni, Holly megmutatta a vendégházukat, mivel legutóbbi ittjártunkkor vendégek voltak benne, de most még téli álom után ébredezett. Sajnos nem volt ott a férjem, hogy szép képeket készítsen a házról, meg a környékről, és ezt az azóta eltelt két évben sem sikerült összehozni pedig nagyon jópofa építészeti megoldások voltak. Holly kedvence az üvegezett, szinte a völgy fölött lebegő terasz volt, amit annyira megszeretett, hogy fájt a szíve otthagyni a vendégeknek az átköltözéskor. Megmutatta a régebben csűrként funkcionáló műtermét is, miközben kérdezgettem, hogy hogyan szokott dolgozni: inkább olyankor, amikor inspirált állapotban van, és akkor elvonul oda, amikor csak lehet vagy elindítja a családot, majd mint más a munkahelyére, ő a műtermébe jön? Azt válaszolta, hogy ez utóbbi módszer vált be neki, megrajzolja a kép vázlatát, majd festeget a rendelkezésére álló időben, utána meg megy szépen ebédet főzni a családnak, hogy mire hazajönnek a lányok, meg a férje, minden készen álljon.

Kép forrása: www.hollymelia.com

Megmutatta az olajfaültetvényüket is, amihez magával hozott egy olajbogyó szedéséhez használt szütyőt, mint mondta azért, mert a salátához akart még ezt-azt szedni az olajfák alatt vadon növő növények közül. Végül is gyermekláncfű- és édeskömény leveleket szedett, és megmutatta nekem is, hogy mennyire kell zsengének lennie ahhoz, hogy finom legyen. Persze – tette hozzá – leginkább kiegészítésként teszi a hagyományosabb hozzávalókból is álló salátához. Az olajfák közti séta közben kicsit átrágtuk a kulturális különbségek témáját is, mivel Holly szerint az olaszok egészséges szinten őszinték, mert ha egy írtől megkérdezik, hogy érzi magát, tuti biztosan minden körülmények között rávágja: „szuperul, köszönöm”, egy olasz viszont azt is képes mondani, hogy „jól, köszönöm, bár ma kicsit fáj a fejem”. Meséltem neki, hogy az olasz módszert nekünk is tanulnunk kell, csak másik irányból közelítve, mert mi meg olyan kultúrából jövünk, ahol ilyen kérdésre panaszkodni illendő.


A kíváncsisággal kapcsolatban is elmélkedtünk, mert elmeséltem neki, hogy előző évben milyen gondjaim voltak, amikor valaki úgy érezte, hogy a kérdéseim túlmennek egy határon, miközben én Magyarországon úgy szocializálódtam, hogy a másik dolgai felé való érdeklődés a kedveskedés egyik eszköze. Neki is hasonló tapasztalatai voltak, időnként a férje ébresztette rá, amikor egy-egy vacsora közben megfagyott a levegő, hogy valami olyat kérdezett, amit itt nem illik. Ma már ezt megtanulta, de a közel húsz év alatt összesen csak egy olyan házaspár barátjuk van, akiknek a társaságában mind a ketten teljesen el tudják engedni magukat. Félreértés ne essék, Holly hangsúlyozta, hogy kedves, barátságos a többi olasz hölgy vele, csak hát mégsem tartozik abba a társaságba, akikkel együtt nőttek fel, és szoros barátságot ápolnak.

 

Folytatás

Egy helyi lakos háza belülről

2012.05.04. 08:22 - Toszkána és hétköznapok

A kicsik első iskolai napjának a végén, miközben a gyerekek búcsúzkodtak újonnan szerzett ismerőseiktől, az egyikük anyukája érdeklődve üdvözölt bennünket, hogy mostantól itt fogunk-e lakni. Amikor nagyjából vázoltam, hogy mennyi időre, és miért jöttünk, lelkesen helyeselt, hogy ők is hasonló módon költöztek először Radicondoliba Bolognából, tudatosan, fokról fokra építve ki az életüket, munkájukat úgy, hogy a lányaik itt élhessék a gyerekkorukat. Miközben a papírbolt felé sétáltunk, hogy a kért füzeteket megvegyük a kislányainknak, ő a házuk előtt bemutatkozott, hogy Vivianának hívják, majd elbúcsúzott.

Vivianáék kapuja, és fent, a legfelső szinten a lakásuk ablakai

A papírboltbeli ügyek elintézése után visszafelé sétáltunk a főutcán, amikor szembe jöttek Viviana lányai, majd mikor a házuk elé értünk, Viviana lekiabált a harmadik emeleti ablakukból, hogy nincs-e kedvem feljönni beszélgetni. Kicsit zavarban voltam, és mentegetőzni kezdtem, mert addig az volt a tapasztalatom, hogy nem minden olasz gondolta komolyan az ilyesmit, de Viviana erősködött, hogy higgyem el, tutira nem mert volna például tegnap behívni, mert akkora rumlit csináltak a tavaszi szünetben a lányai, de ma végre rendet rakott, és tényleg nem hívna, ha zavarnám.

A lányai felvezettek a temérdek lépcsőn az ajtajukhoz. Belépéskor zavartan kérdeztem, hogy levegyük-e a cipőnket.

– Dehogy! – mondták, és furcsán néztek (ezt a számukra abszurd belépőmet azóta is emlegetik ;-), persze azóta tudják, hogy ez nálunk így szokás, mi meg azt, hogy náluk nem).

Lazán beszélgetni kezdtünk Vivianával, leesett az állam a lezserségén. Megmutatta a lakásukat, hogy nagyrészt saját erőből újították föl a párjával, Alessandróval. Nagyon érdekes volt látni, hogy az ósdi falak között mennyire mai élet folyik, modern bútorokkal körülvéve.

Láthatólag többféle hangszerük volt, így Viviana megmutatta a zeneiskolát az ablakból (meg a kilátást Belfortéra, Radicondoli „kisöccsére”), és bíztatott, hogy lépjünk velük kapcsolatba, mert egy nagyon rátermett, kedves fuvolatanárnő vezeti.

Elmesélte, hogy mivel foglalkoznak: a szomszéd utcában lévő boltjukban árusítják a saját készítésű lámpáikat. Megígértem, hogy megnézem egyik nap, mert nagyon kíváncsi lettem.

Valahogy a könyvekre terelődött a szó, mire felvezetett a galériájukra, hogy válasszak nyugodtan, ajánlott is néhányat.

A legfelső szinten, ahol a ruhák épp száradnak vannak Vivianáék ablakai

 

Viviana kedvessége, fesztelensége jól jött, mert néhány nap múlva a fordításhitelesítés lehetséges elhúzódása miatt reggel elég necces helyzetbe kerültünk, amikor a tanárnő jelezte, hogy a nővérüknek nem adhatja át a kicsiket, csak egy erre meghatalmazott felnőttnek, aki viszont már akár a nővérüknek is adhatja. Amikor összetörten néztem magam elé, megkérdezte, hogy nem ismerünk-e valakit Radicondoliban. Akkor jutott eszembe Viviana, akihez félénken felcsöngettem a kaputelefonon, hogy nem hatalmazhatnám-e meg a kicsi lányaim átvételével arra az esetre, ha nem érnék Sienából vissza időben, hiszen a nővérüknek nem adják oda, mert nem nagykorú.

Felhívott magukhoz, és azonnal beszkennelte az igazolványát, illetve segített írni egy nyilatkozatot, hogy átvehesse a lányaimat, amit az iskolának kellett benyujtanom mindkettőnk aláírásával.
Viviana ekkor mutatta be a párját, Alessandrót is, aki épp munkába igyekezett.

 

Folytatás

Első nap az oviban és az alsó tagozaton

2012.04.27. 16:48 - Toszkána és hétköznapok

A kicsik iskolájából felhívott a szünet előtt egy tanárnő, hogy húsvét után az első tanítási napon ötre menjek be a helyi iskolába találkozni a tanárokkal. Gondoltam ott lesz talán a két osztályfőnök vagy ilyesmi, magammal is vittem a kicsi lányokat barátkozni velük, erre bevezettek minket egy terembe, ahol egy nagy tárgyalóasztalnál nyolcan-tízen ültek várakozóan. Egyikük egy kérdőívet töltött ki rólunk, alaposan belekérdezgetve az életünkbe, miközben a többiek is fel-feltettek kérdéseket. Az elején nagyon zavarban voltam, de mindenkiről sugárzott a jóindulat, és egy idő után kiderült, hogy a legszimpatikusabbak lesznek pont a gyerekeimet közvetlenül tanító tanárok, illetve az óvónők.

Őket kifejezetten az érdekelte, hogyan tudnak nekünk a leginkább segíteni, milyen szinten állnak a gyerekek az olasz nyelvben, a matematikában, és mik a mi elvárásaink ezalatt a pár hónap alatt. A lelkemet simogatta amikor leesett bennem a tantusz, hogy ez végre nem egy vizsgáztató hatóság, hanem a mi kedvünket keresik, az igényeinket mérik fel a kérdéseikkel.

Kéréseik is voltak persze, leginkább olyan „kemények”, hogy hozzunk másnapra egy akármilyen füzetet, a többit majd abban jelzik, ha szükséges. Ami biztosan kell pár napon belül, egy kockás és egy vonalas füzet.

Felszabadultan mentünk reggel a kicsikkel az iskolához, már tudtuk, hogy a hátsó kapun kell menni, ahonnan a buszok is közelítenek. Kivételesen felmehettem a kisiskolás lányunkkal egészen az osztályig, ahol a már megismert kedves tanítónő, Patrizia fogadott bennünket. Mondta, hogy az olaszt ő fogja tanítani, a matekot pedig Clara. A lányom kicsit félénken ment be az osztályba, de távolról sem úgy, mint Gaiole in Chiantiban egy évvel azelőtt. Az osztály is kisebb volt, csak 10-12 gyerek, és az egész hely jóval családiasabbnak tűnt.

Az ovi a legalsó szinten volt, ahol bemutattak újabb óvónéniket nekünk, illetve a fogadó dadusnénit, aki minden iskolában és oviban koordinálja az érkező és induló gyerekeket, intézi az igazolásokat, válaszol kérdésekre. Közben kapott egy szekrényt a kislányunk, választhatott egy jelet amit rátesznek, és már ment is befelé a csoportba.

A menza intézése miatt beküldtek a polgármesteri hivatalba, ahol a menza regisztrációs díját (gyerekenként 30 eurót) illetve egy iskolabusz hozzájárulást (10 eurót) fizettettek velünk, amelyre annak ellenére szükség volt, hogy közel laktunk, és nem is használtuk a buszt, de a tanulmányi kirándulások miatt mégis mindenkinek kellett.

 

(Az azóta eltelt 2 évben mindkettő árát 10-10 euróval megemelték, és ahogy a máshol lakóktól hallom, mi még örülhetünk, hogy csak ennyire.)

 

Folytatás

 



süti beállítások módosítása